Szeged, 1923. szeptember (4. évfolyam, 198-222. szám)

1923-09-07 / 203. szám

S7.eged, 1923 szeptember 2 SZEGED 7 Hétfőre halasztották a rendkívüli közgyűlést (A Szeged tudósítójától.) Megírta a Szeged, hogy negyven bizottsági tag kérelmére a főispán szeptember ötödikére, szerdán kelt határozatával péntek délutánra rendkívüli közgyűlést hívott össze, hogy a város közönségének képviselőtestülete végre dönthessen a szegedi szinház sorsa felett és letárgyalhassa azokat a fellebbezéseket, amelyeket a tanács elhamarkodott és kellő megfontolás nélkül hozott választása váltott ki. A főispán határozata csütörtökön, a kora reggeli órákban már a polgármesteri hivatalban volt és tudomást szerzett róla a tanács minden tagja. Taschler Endre főjegyző azonnal elrendelte a bizottsági tagoknak szóló meghívók kiállítását, de a meghívók szétküldését elhalasztotta a tanács vélekedésének meghallgatásáig. A tanács tagjai pedig csak féltizenegy u'án jelentek meg a tanácsteremben, hogy megtartsák a csütörtöki tanácsülést, tehát néhány óra — ami nagyon sokat jelent ilyen sürgős ügyek elintézésénél—már a kezdet leg kezdetén kárba veszett. Amikor együtt volt már a tanácsteremben a tanács néhány tagja, Taschler Endre főjegyző előterjesztette a kérdést. Ismertette a polgármesterhez cimzett főispáni határozatot és megkérdezte, vájjon a tanács lehetségesnek tartja-e péntek délután négy óráig a közgyűlési meghívók kikézbesítését? A tanács jelenlévő tagjai természetesen ezt nem tartották lehetségesnek és az a vélemény alakult ki, hogy a főispántól a rendkívüli közgyűlés elhalasztását kell kérni. Ezután az a kérdés merült fel, vájjon a péntekről el halaszt ar dó közgyűlést mikorra tűzze ki a főispán ? Komplikálta a helyzetet az, hogy szombaton és vasárnap ünnep van, kedden, illetve hétfőn este hat órakor kezdődnek a zsidó ünnepek, a közgyűlést pedig a törvény értelmében az összehívási kérvény benyújtásától számított nyolc napon belül meg kell tartani. Bokor Pál polgármeslerhelyettes telefonon érintkezésbe lépett a zsidó hitközséggel, ahonnan azt a felvilágosítást kapta, hogy hétfőn este hat órakor kezdődik az istentisztelet, tehát a közgyűlés hétfőn való megtartásának nincsen akadálya. A tanács ezután abban állapodott meg, hogy a főispántól hétfőre kérik a rendkívüli közgyűlés összehívását és mivel a főispán Szaiymazon tartózkodik, azonnal kiküldték hozzá a határozattal titkárát, dr. Keiter Tibort. A tanács a kérdés megoldásánál látszólag egészen lojá'isan járt el, azonban van néhány mellékzöngéje is ennek a szelíd akkordnak. A zsidó istentisztelet este hat órakor kezdődik, a közgyűlés pedig négykor, a tanácskozásra tehát mindössze két órányi idő van. Két óra alatt sok mindent el lehet intézni, a közigazgatás egész havi anyagát is letárgya hatja ennyi idő alatt a közgyűlés, de amikor ilyen fontos kérdésről van szó, amikor a kérdés körül annyira fölkorbácsolták a véleményeket és amikor minden jel arra mutat, hogy még a „szegedi parlament" történetében is szokatlan hevességű és hosszúságú viták robbannak ki a rendkívüli közgyűlésen, a két órai idő túlságosan rövidnek lát szik ahhoz, hogy a vélemények kikristályosodjanak. Nem hisszük, hogy a tanács tuda osan intézte igy a dolgokat, de a látszat olyan, hogy akaratlanul is erre gondolhat valaki. A látszat csal ugyan néha, de néha öl is. Véleményünk szerint a leghelyesebb megoldás az lenne, hogy ha már elhalasztják a közgyűlést — az elhalasztás indoka ugyan nem megdönthetetlen, mert harminchat óra alatt egy Tokióban nyaraló városatyát is meg lehetne hivni —, ugy hétfő helyett csütörtökön tar sák ezt meg. Csütörtök annak a bizonyos törvényes nyolc napnak éppen az utolsó napjá a esik és a tanácsnak sem lehet az a célja, hogv a törvényhatósági bizottság egy részét megfossza a szavazás lehetőségétől. A kulturszenátor nyilatkozata. A szegedi szinház ügyének egyre gyarapodó botránykrónikája egyébként csütörtökön ismét gyarapodott egy ujabb kinövéssel, dr. Gaál Endre kulturtanácsnok kétségbeesett tónusu nyilatkozatával, amely a helybeli déli lap hasábjain látott napvilágot. A nyilatkozat mellett nem mehetünk el szó nélkül, mert — ha minden sorában nyilvánvaló is az a rejtett tendencia, hogy a város kultúrpolitikájának irányitója a szinház kérdésében tanúsított érthetetlen és mégis érthető álláspontjának biztos bukásától érzett jogos félelmét leplezze — olyan burkolt támadást foglal magában, amely azok ellen irányul, akik a város kulturális érdekeit minden személyi, vagy érzelmi vonatkozástól mentesen szolgálják és a nyilatkozat alkalmas arra, hogy a tények elferdítésével a város jóhiszemű közönségét megtévessze. Dr. Gaál Endre, Szeged város kulturtanácsnoka megállapítja többek között, hogy amióta Palágyi Lajos a szegedi szinház igazgatója, a színházon keresztül valóságos aknamunka folyik ellene. „Csupán ... személyes antipátia ez, de már annyira elmérgesedett, hogv a színházi kultura veszedelmét jelentheti." Dr. Gaál Endre kulturtanácsnok, ugy látszik, megfeledkezik arról, hogy Palágyi Lajost három évig tartó szerencsétlen diiektorsága alatt éppen azok támogatták, akik ma belátva a helyzet reménytelenségét, a színházi kultura megmentése érdekében minden erejükkel és ami a jő, önzetlenül arra törekednek, hogy a szegedi szinház megfelelő kezekbe kerüljön. Megfeledkezik arról is dr. Gaál Endre, hogy ezek a „bennszülött" szegedi emberek egészen nyilt sisakkal küzdöttek jobb meggyőződésükre alapított álláspontjuk mellett, nem pedig aknamunkával,mintahogyan mások igyekezték állandóan kontrakarirozni a becsületes törekvéseket. Megmondjuk őszintén, ezeknek a kontrakarirozóknak vezére, vagy talán eszköze éppen Szeged város kulturtanácsnoka volt, aki ártatlan szerénységgel megjegyzi nyilatkozatában még azt is, hogy „talán az fáj egyeseknek, hogy amikor Palágyi színigazgató lett Szegeden, nem ment el külön hozzájuk és nem könyörgött támogatásukért." Megnyugtatjuk Gaál Endrét, Palágyi Lajos igenis elment, de látogatása a színházi kérdés elbírálásánál legföljebb azok előtt jöhet számításba, akik a közérdeket gondolkozás nélkül rendelik egyéni érdekeik és esetleg hiuságuk alá. A világért sem állítjuk azt, hogy dr. Gaál Endre ezek kCzé tartozna, de mivel köztudomásu, hogy Pilágyi és a felesége szinte minden nap vendége volt a hul urszenátor hivatalszobájának, a nyilatkozat olvasásakor akárkiben önkéntelenül támadhat az a gondolat, hogy dr. Gaál Endre saját magáról mintázta le mások természetrajzát, — mert hiszen Palágyi pénzért sem kapott volna jobb ügyvédet Gaál Endre kulturtanácsnoknál... A látszat csal ugyan néha, de néha öl is, tanácsnok ur... A nyilatkozat azonban még mást is mond. Azt mondja például, hogy „a szinház felett a színigazgató rendelkezik" — amit, ugy látszik, Gaál Endre szerint Szegeden eddig s?nki sem tudóit —, „a színigazgató működését pedig a város tanácsa ellenőrizheti. Mndenki más felesleges." Ez alkalommal szintén megfeledkezett dr. Gaál Endre valamiről, még pedig arról, hogy a tanács — ha akart is élni néha az ellenőrzés jogával, éppen a kulturtanácsnok ur félig meddig terrorisztikus elcsűrés- csavarása miatt nem élhetett ezzel és a szinügyi bizottság minden erőlködése ellenére is kénytelen volt szemet hunyni az elmúlt három év súlyos szerződésszegései és hibái fölött. — „Most már valóban meguntam azt a komédiát — kiált föl cézári hangon nyilatkozatában Gaál Endre — Bmit egyesek a kuitura jelzője alatt a színházzal szemben folytatnak." Ebben meszyezik a felfogásunk, mert csakugyan komédia folyik itt a szinház körül, a legcsunyább, a legkártékonyabb komédia. A város közönsége is megunta már, hogy asszonyi mosolyok befolyása alatt intézzék a város kulturális ügyeit és nagyon szeretné már mindenki, ha vége lenne ennek a nevetséges és siralmas komédiának. Majd ismét egészen naiv húrokat penget a kulturtanácsnok. Azt mondja, hogy eddig ellenzője volt a közgyűlés összehívásának, de mától kezde ő is azon lesz, hegy a közgyűlés elé kerüljön a szinház ü?ye. Azt azonban a világért sem árulja el, hogy amikor ezt mondta, akkor már a főispán elrendelte a rendkívüli közgyűlés összehívását. De most jön a nyilatkozat csattanója. Gaál Endre nagyarányú leleplezésekre készül és elviszi majd a közgyűlésre összes bizonyítékait és ismerve a kérdés komplexumát, lerántja a leplet azokról, akik a szinház ügyét fenekestül felforgatják. Ezért a szép és régen aktuális elhatározásáért csak dicséret illetheti meg a kulturszenátort, mert valóban már régen itt az ideje azoknak a bizonyos leleplezéseknek, hiszen a város közönsége már régen várja, hogy hivatalos helyről informálják azokról az egy és kétmilliókról, bőrgarnitúrákról és diszmagyarokról, amelyekről olyan tarka hirek keringenek a városban, hogy nyiltan föltárja végre valaki, miiyen személyi motívumok juttatták oda a szegedi szinház ügyét, ahol ma van? Beszél a furcsa nyilatkozat még valami csoportról is, amely állítólag egyöntetű akciót indított Palágyi ellen. Ez nóvum, mert csoportról eddig senki sem tudott, a város közönsége cs k azt tudj1), hogy vannak olyanok, akik föiülemelkedve minden egyéni érdeken, a szegedi szinház kulturális nívójának megmentéséért küzdenek külön-külön, egyéni, becsületes meggyőződésük szerint. De csoportról nem hallott senki. Hiszen a felebbezés alá irt nevek bizonyítják, hogy a szinház kérdésében összetalálkoztak olyanok is, akik egyébként távol állanak egymástól. Csoportról tehát ezen az oldalon merészség beszélni l Majd a kulturszenátor nyilatkozata Andor Zsigmond és Faragó Ödön szemétével foglalkozik. Megállapít] i, hogy Andor Zsigmond ma is még két szinház direktora, Faragó Ödön nem más, „mint egy letört színigazgató", ha szép múltja is van. Furcsa és szokatlan a kérdés ilyen beállítása, még akkor is furcsa és szokatlan, ha Szeged város kulturtanácsnoka mondja. A Szeged nem foglalt eddig állást a szegedi szinház egy refleklánsa melleit sem, de ha arra kerül a sor, hogy Faragó Ödön és Andor Zsigmond között kell választania, minden további gondolkozás nélkül nem Andor Zsigmondra esne a választásunk, mert nem hagyhatnók figyelmen kivül azt a bizonyos „szép multat", amelytől Kassa város színházi kulturája tanúskodott, amig a trianoni béke le nem szakította Magyarország testéről és el nem űzte a szinház éléről a magyar színházi kultura ébrentartóját, Faragó Ödönt, akit ezért nevezhet most Gaál Endre „letört színházigazgatónak". Andor Zsigmond képességeit nem ismerjük, a hódmezővásárhelyi és újpesti eredmények — ha ugyan ilyenek vannak — jelentéktelenek, hiszen a vásári komédiáknak is lehet egészen tekintélyes közönségük Hódmeiővásárhelyen, ahol Móricz Zsigmond tapasztalata szerint az egész hónap alatt egyetlen könyv sem kelt el a könyvesboltokban. Ezekre a | nagyon kétesérlékü eredményekre pedig Gaál i Endrén kivül más nem igen merné aiapozni a negyvenéves szegedi színháznak, az ország legnagyobb vidéki színházának jövőjét. Ds G>ál Endre még cifrább leleplezésekre is készül, le akarja leplezni Fodor Oszkárt, a szinészegyesület igazgató tanácsosát is, aki azt a bizalmas levelei ir a, amelyről néhány nap előtt beszámoltunk. Fodor 0;zkár leleplezése tulajdonképen nen is tartozik a kérdéshez, tehát nem is foglalkozunk vele, csupán annyit jegyzünk meg, hogy Fodor Oszkár a rendelkezésére álló jegyzőkönyvek alapján — amint a levélben irják — a kultuszminiszterhez tiltakozó jelentést terjeszt Andor Zsigmond megválasztása miatt. A többi már a kultuszminiszter dolga. A nyilatkozat végén kijeienti Giál Endre, hogy neveket egyelőre nem mondhat, csak a közgyűlésen tárja majd föl adatait, hogy a város közönsége „mindent a maga meztelenségében" ismerjen meg. Ezzel p^dig nagy szolgálatot tesz majd a kulturtanácsnok a szinház ügyének, mert ha a közönség tényleg megismeri a kulisszatitkokat a maguk meztelen valóságában, akkor a törvényhatósági biw'tság tiszta szándékú, komoly többsége legmegfelelőbben itél a szinház sorsa fölött, de akkor ez az ítélet a város mai lehetetlen kultúrpolitikájának egyúttal halálos Ítélete is lesz. A miniszterelnök Genfben. Bethlen István gróf miniszterelnök és dr. Daruváry Géta külügyminiszter ma látogatást tett Róbert Cecil lordnál, utána pedig Niemayerral és Avenon-na), a Népszövetség pénzügyi bizottságának titkárával tárgyalt. A magyar küldöttség többi tagja a Népszövetség különböző bizottságainak ülésén vett részt,