Szeged, 1923. augusztus (4. évfolyam, 172-197. szám)

1923-08-19 / 188. szám

Szeged, 1923 augusztus 19. SZEGED Két költő. (A Szeged tudósítójától.) A két költőt egy napon ismertem meg. Az egyik kezében kis kosárral állított be akkor, amikor a redakció láza a legjobban tombolt. A telefon egyre szólt, mintha valamilyen templom harangja csendülne ünnepi körmenetkor. Es táviratok is jöttek idegen partokról, hol világok sorsát irják zöld asztalok mellett, szemüveges tar koponyájú urak, kik konferenciára gyűltek össze. A költő csak állt egy asztal mellett, nézte a redakció lázát és nem szólt. Akkor elmúlt egy percre a vihar. A költőt valaki megszólította. — Bitté, ich habé hier einige Versen und Növelten ... Aztán nem szólt egy szót sem. Remegő kezével simogatta a kis kosárból kimosolygó piros almákat. A másik költő alkonyatkor jött, mikor a plajbászom hegye megpihent kissé a papíron. Gyűrött k8lapját forgatta kezében. Keze kérges volt és ruhája poros. Cipője helyeit egy bőrpapucs. Villogó szemével keresett valakit. Karján színes-piros kendőbe kötve ott lógott egy darab kenyér. — Adjon isten... Hát itt volna egy-kit verstorma ... magam csináltam őket... És nem beszélt többet. Az egyik költő aztán beszélni kezdett. Ez nő volt. Asszony. Harminc éves elmúlhatott. Már régen ir verseket, néha novellát is. Még akkor kezdte, mikor még Temesváron lakott. — Wissen Sie, Herr Redacteur — mondta — in Temesvár... Akkor még szép napok voltak. Románoknak hire, sem hamva. Aranyos béke napok. Csöndes verseket irt. Ezután háborús napok. Abba maradt az irás. Kenyérért kellett szaladni. Egy fia van. Husz éves elmúlt. És románok aztán — Temesváron! Eljött onnan. És újra verseket irt. Irredenta verseket. Temesvárról, Kolozsvárról, a régi magyar városokról. Németül beszél, csak itt-ott mond egy-két magyar szót is, amelyekre nem talál jó német szót: Honosíttatta magát. Milyen jó hallani a német szavát, amint magyar városokról, magyar földről beszél. Egy bácskai asszony, sváb és németül ir verseket, magyar városokról. Magyar szívvel! Aztán másra csap át. Óh, ö levelezett — correspondirt, wissen Sie — bécsi lapokkal is, a Wiener Tageblatt-al és a temesvári lapokkal. Versei meg is jelenlek. Többször. És büszke erre. Aztán kér — ich bitté sehr, Herr Redakteur — hozzuk le a verseit. ®lyan nehéz itt a helyzet. Nincs népet lap és mégis ugy szeretné nyomtatásban látni a verseit. Mondom, hiszen mi is magyar lap vagyunk. Nem baj — felel, majd lefordítjuk magyarra. Megengedi. Másnap megint eljött. Megmond ák neki, hogy vasárnap majd írok róla. Megköszönte. Egy hosszú verset hagyott az asztalomon. Ez volt a cime: 9An der werten redaktion „Szeged" újságnak in Akristicon". És ráírta a nevét is. Talán nem fog megharagudni, ha nem közöljük le á verseit, csak írunk róla. Az egyik cime: Aus Temesvár! Egy másiké: Szeged! Igy kezdődik: nDer schöne wanders morgen In Szeged mich beglückt Er macht mir keine sorgen Far bt rozig mein gesicht." Betüszerint igy irta. Morgen i, Sorgen-t és Gesicht-et kis betűvel. Aztán egy másik: Verdunkettes Kolozsvár. És még egy: Liebe: „Küssen ah Kossen die liepen dein Küssen ah Kossen so zart und fein Küssen ah Kossen so btuthes roth Die ich liebe bis in bodt.* És még egy utolsó: Alles is meinl Mikor elment ezt kérdezte: Was zahl ich ? Most megírom neki, nem fizet semmit. * A másik költőt Seres Györgynek hívják, dorozsmai lakos, 26 éves, a kistemplom mellett lakik. Az apjának tiz holdja van. Testvéreivel túrja a földet. Négy esztendeig volt katona. A Doberdón és a Piavé mellett. Megsebesült. Vérzett a magyar huinusért. Aztán hazajött. Túrja a földet megálihatadanul. Félévenkint egyszer jön be a városba. Gyalog. Télen könyveket olvas. De alig van. Kér, hogy adjunk neki, meg újságot is. Mikor ráér, mindig olvas. De oly nehéz, mert haszontalannak mondják ottboi. Nevetik. Félre húzódik télen, hogy ne lássák. De lassan megy az olvasás. Seres György dorozsmai földmives a fronton kezdte irni a nótákat. Mikor pihenőben voltak. És danolták a tüzeknél. Hányszor volt nehéz a háború, hányszor gyűlölte a vért. És irt. Apró cédulákra, tábori lapokra, alig meghegyezett plajbásszal. Seres György egy krajcáros irkába irta bele elmosódó, egészen halovány betűkkel a nó'ákst. Az egyik cime: Az olasz front vin harcosa és az öreg géppuskás. Igy kezdi: ,Szűnjék meg most kedvemért a vérontás, Tömeggyilkos fegyver most ne szóljon, Halált jósló kattogás ne hallatszon," Egy másik cime: Fajki grippa. Betüszerint igy irta: „Fönt az égenn bánatossann néz a nap: Bent a zajbann sziklalakbann alszanak: Száll a golo: zizeg letördeli az ágakat: Levegőben srapnelfüstök látszanak ..." Befejeződött az interparlamentáris konferencia. És még sok vers van a krajcáros írásban. Levél haza. Ez a legszebb. Jtjátok meg fehér hajú két öregnek, Ne várják hát fijaOcat — kit szerettek..." Mikor elolvastam őket, Seres György földmivesköltő megint beszélni kezdett. Csak olyan lassan, mint ahogy otthon a mezőkön szoktak. Azt mondja, sok van már a versekbél. Ha van ideje, mindig ir. Az újságban szeretné olvasni őket. Most nem írhat, mert sok a munka. Majd télen sokat csinál. Aztán, ugy törött szavakban elmondja — alig értem meg —, hogy verseskönyvet szeretne csinálni. Kinyomatni a verseket. Rá lenne irva: Seres György dorozsmai földmives versei... Meg pénzt akar vele keresni ... Valamit csak ád majd a könyvkereskedő ... Venni is fogják sokan ... Azt hiszi. Pénzt akar keresni... Ne tudja meg Seres György földmives és költő, hogy versekért még kenyeret sem lehet venni. Baudelaire is meghalt egy fehér kórházi ágyon ... éhesen ... Vér GySrgy. A kopenhágai interparlamentáris értekezlet tegnapi ülésén az agrárkérdés folytatólagos vitája során Dragomirescu és Botez román kiküldöttek Witter bátó beszédével szemben védelmükbe vették a román agrártörvényt. A magyar kiküldötteknek már nem volt módjuk a vitában újból felszólalni és a román kiküldöttekkel polemizálni. De Adelsberg báró elnök zárszavában szembeszállt a román beállítással. A gazdasági és pénzügyi kérdések tárgyalásának folyamán az amerikai kiküldöttek igyekeztek a jóvátételi kérdést elválasztani a háborús adósságok kérdésétől és kilátásba helyezték, hogy a jóvátétel szabályozása esetén segítséget nyújtanak az európai gazdasági ügyekben. Ests a dánok bucsuvacsorát adtak az értekezlet tagjainak tiszteletére. Az értekezlet befejeztével a kiküldöttek kirándulást rendeztek a környéken. Az interparlamentáris unió értekezletének résztvevői ma megtekintették a dán állami míntagszdaságot. A magyar csoport tagjainak egyrésze szombaton este hazautazott, többen pedig a göteborgi kiállítás megtekintésére és azonkívül Stockholmba indultak. Fel kell bontani Palágyi szerz A szinügyi bizottság pénteki határozata után, amelylyel kimondotta, hogy ragaszkodik az operatársulat megszervezéséhez, teljesen tisztázódott az a bizonytalan helyzet, amelyet taktikázásával a színigazgató teremtett. A tanács, remélhetőleg, egy-két nap alatt meghozza döntését, amely bizonyára harmonizálni fog a szinügyi bizottság határozatával. Haladéktalanul fel kell bontani Palágyi szerződését és sürgősen gondoskodni kell uj szinigazgatóról. Palágyi eljárása ugyanis ellenkezik a szerződés alapve ő rendelkezéseivel, amellett mélyen sérti a szegedi szinügy érdekeit és nem jóhiszemű. Vegyük sorra mindahárom pontot. A város 1920 április 27 én szerződést kötött Palágyival E szerződés 7. paragrafusa szerint Palágyi köteles operatársulatot szervezni, még pedig az önálló szerepkörök kettős betöltésével, mig a 8. paragrafus évenkint legalább 30 operaelőadás tartására kötelezi a színigazgatót. Szankcióról a 17. paragrafus gondoskodik, amely a többi között kimondja, hogy a város tanácsa a szerződést egyoldalulag felbonthatja, ha a színigazgató nem tesz eleget a szerződés művészi követelményeinek. Igaz, hogy a 17. paragrafus második bekezdase szerint „a város tanácsának művészi tékintetből érvényesített kifogásai esetében a vállalkozó színigazgató választott biróság dönté ét kérheti", ez a rendelkezés azonban, véleményünk szerint, erre az esetre nem vonatkoztatható. Művészi tekintetből érvényesített kifogás lenne ugyanis, hogy X színész nem állja meg a helyét, Y-ont helytelenül fog alkoztatják, az operarepertoár nem kvadrál a szereplők egyéniségének és képességének, más darabokkal sokkal nagyobb sikert leheme elérni, stb. A felen esetben azonban nem „írütészi tekintetből érvényesített kifogások" miatt, hanem azért bontaná fel a tanács a színházi szerződést, mert a színigazgató nem akar megfelelni az alapvető rendelkezéseknek, „nem tesz eleget a szerződés művészi követelményeinek". Ez nem ízlés, művészi fílfog's dolga. Itt arról van szó, hogv Palágyi a szerződést nem ismeri el kötelez? nek és hogy a városhoz való jogviszonya tulajdonképen már ezzel megszűnt. Sajnos, ismét abba a helyzetbe kerültünk, hogy a színigazgatóval szemben kell védeni a szinház művészi érdekeit. Annak idején a fejlődés uj állomásának tekintettük, hogy sikerült beiktatni a szegedi szinház műsorába az operaelőadások kötelező tartását. Igaz, az akkori igazgató is hadakozott ez ellen az újítás ellen, jj közben olyan érveket csoportosított a kultuszig miniszter előtt, hogy Szegeden nincs talaja a komoly zenei kulturának, mikor azonban látta, hogy hiába minden erőlködés, amellyel meg akarja gátolni a művészi fejlődést, beletörődött a válfoztathatatlanba. Azóti ismételten tapasztalhattuk, hogy Szegeden a komoly zenei kulturának igenis van talaja. Az elmúlt télen is a hangversenyek e?ész sorának volt telt háza. Megértő és lelkes közönség tüntetett minden alkalommal a filharmonikusok derék gárdája mellett. És a legszebb, legünnepélyesebb színházi esték közé tartoztak, ha egy egy opera került előadásra. Palág i minder e nincs tekintettel. Olyan művészi ambíciótól vezéreltetve, amelynek magas-ágáig nemhogy fö'érni, de föllátni se tudunk, egyszerű n ki akarja törü'ni a s'egedi szinház műsorából az operaelőadásokat. Financiális okokra hivatkozik. Milyen jogcímen? Hiszen a szegedi szinház olyan vállalat, amelyen csak nyerni lehet, veszteni nem. Hányszor történt meg az e mult télen, hogy az igazgató arra való hivatkozással, hogy ilyen, vagy olyan o\ miatt deficit fog mutatkozni, sorjában kérte és meglopta a szerződésben e vállalt valamennyi pénzügyi kötelezettség elengedését, kért és kapott ezenkívül, ha emlékezetünk nem csal, egyéb támogatást is, nem beszélve a helyárak gyakori, de persze szükséges emeléséről. Alulírott ezt a rendszert a szinügy mai fejlettsége, a közönség egyre nagyobbodó tábora mellett szükségtelennek, a kulturá'Í3 élet más, egészen elhanyagolt ágai szempontjából méltánytalannak tartja. A könyvkereskedés, ha jó könyveket hoz forgalomba, szintén teljesít kulturális hivatást. És ki az ördög törődik vele, hogy boldogul-e, vagy megbukik? Ki ad szubvenciót a könyvkiadónak, hogy egy egy elsőrendű, de talán kevéssé ismert és népszerű könyvet megjelentethessen — rizikó nélkül? És ki gondol az iró, a fes'ő, a szobrász, a zeneszerző és a hegedüvirtuóz megélhetéséve!? Érthetetlen, hogy mért épp csak a színigazgató és ha már olyan vállalattá léptették elő a színházat, amelyen akkor is csak nyerni szabad, ha a bajokat az igazgató hozzánemértése idézte föl, mért nem törődnek a színésszel is? Tömérdek mellékhaj ása van ennek a kérdésnek, képtelenség valamennyit szétboncolni rgy cikk keretében. Egy vitathatatlan. A színigazgató azon a címen igényel a magyarj kulturá is eletben péida nélkül álló, egészen különleges