Szeged, 1923. február (4. évfolyam, 25-47. szám)

1923-02-09 / 31. szám

Egyes szám ára 16 korona fewkcaitöaég *» UadóhWa«1: Rölcaey-ntca 6. (PrófétattilkS, 1. emelet 6.) Telefon 13—53. A .Szeged" megjeleM hétfS kivételével minden • *p. Egyes szám ára li konu. Előfizetési ájak: Egy MMpra Szegeden 300, Budaparién éa vidéken 320 kor. Hlrdursl árak: Fclhasábon 1 mir.?p c-gy íu sf'bon 16. másfél hasábon .j K. Szövegközi 25 százalékkal drágább. Apró* hirdetés 8, kövér betűkkel 16 K. Szövegközi közlemények toronként 100 K. Nyllttér, családi éa orvosi hir 100 K. Többszöri feladá.ná) árengedmény. IV. évfolyam. Szeged, 1923 február 9, PENTEK. 31-ik szám. Sertés-demoralizáció. E sorok irója csak a moziban szokott tőzsdejeleneteket látni, de még eddig ott se értette meg őket és egyre jobban megszilárdul benne az a meggyőződés, hogy értelmi képtbsége soha nem is fog erre a fokra fejlődni. Ugyanezen okból e sorok irója a tőzsdei jelentéseket se szokta elolvasni, mert azok számára olyan nyelven vannak irva, amellyel eddigi nyelvismereti alapján nem boldogul. E sorok irója cs&k onnan tudja, hogy a tÖ2sderovat rendkívül étdekes olvasmány lehet, mert látja az utcán, hogy mostanában nemcsak az ó-testamentumot valló férfiak, hanem igaz keresztények is hátulról kezdik olvasni a lapot és sokkal izgatottabb gesztusokkal közlik egymással impersszióikat, mint ahogy a nagynerü Benárd Ágostonnak az ópium-egyezmény becikkelyezéséről való előadói javaslatát kommentálják. E sorok irója mindezzel csak teljes érdektelenségét akarja igazolni abban a itérdésben, hogy elnyelje-e a kénköves pokol a börzét, vagy ne nyelje el. Az irónak egyénileg semmi kifogása az ellen, ha az összes börziánereket kormányfőtanácsosokká nevezik is ki, viszont abba is készségesen belenyugszik, ha az egész intézményt elviszi az ördög. Az irónak van némi homályos sejtelme arról, hogy a tőzsde a sziv lehet a modern gazdasági élet vérkeringésében, amely szerv szolgái hat jól, szolgálhat rosszul, de nala nélkül nincs élet; de ha valaki azt mondja erre, hogy az eszkimóknak sincs tőzsdéjük, mégis csak meg vannak a halzsiron, e vezércikk annak is igazat fog adni. Ez a vezércikk csak abban mer kételkedni, mintha minden bajunknak a tőzsde volna az oka, mive hogy a tőzsde rettentő demoralizáló tényező, amely rég megérdemelte volna a bombát. Ezt olvassuk olyan fővárosi sajtóorgánumokban, amelyek talán nem jogtalanul tarthatják magukat bomba-szakértőkneks— Eszünk ágában sincs apológiát írni a tőzsdéről, amely bizonyára épp olyan kóros tüneteket mutat, mint egyéb intézményeink. De azt mégse hisszük, hogy ez volna az országban a legnagyobb demoralizáló s hogy az emberek egyszerre mind becsületes, önzetlen, áldozatkész felebarátjai lennértek egymásnak, ha például becsuknák a börzét. Mi tudunk a tőzsdénél sokkal demoralizálóbb dolgokat is, amiknek a megszüntetésétől sokkal több eredményt várnánk. Például a ma esti hirek között olvassuk, hogy mihelyst a kormány által delegált sertéskiviieii bwottság elhatározta a kivitel megindítását, azonnal 960 koronára ugrott fel a zsír ára és csak órák kérdése, hogy mikoi éri el a zsir az ezerkoronás árat. Olvassuk azt is, hogy a hentesek kimutatása szerint a termelő már 600 koronás ár mellett is sokat keresne a sertésen és a husiparosok nyilt kifejezést adnak _annak a gyanujoknak is, hogy a kivitelnek a bizottság által javasolt illetékek szerint való engedélyezése nem egészen elvi okokból adatik meg. Amennyiben nem az elvi okok foglalkoznak disznóhizlilással és disznókereskedéssel, hanem vállalkozó szellemű honfitársak, akiknek aklaiban a kivitel biztos reményében gömbölyűd lek 200 kilósra a zsirdisznók. Nekünk a hentesek szava éppen ugy nem szentírás, mint a hizlalóké, de, sajnos, a zsir ára nem azért emelkedik ezer koronára, mert a hentesek rágalmaznak, hanem azért, mert a disznót kiviszik. De ha nem azért viszik ki, amit a hentesek mondanak, akkor miért viszik ki? És miért van az, hogy ugyancsak a mai hirek szerint a malmok azt állítják, kevés a kenyérliszt és mivel a gabonakampány már véget ért, a következő hónapokban liszthiány fenyeget. Minket, magyarokat, akiknek már egyebünk sincs, mint búzatermő földünk, most, amikor jobb volt a termés, mint az előző években ? Hát ki érti ezt meg, aki nem akar rágalmazni és gyanúsítani, aki hive a kormánynak, a hatalomnak, a mai rendnek és ha már nem tud zsirt venni, ha már a kenyere is kétségessé válik, legalább elfogadható magyarázatot szeretne kapni arról, hogy mennyiben válik az javára a nemzetnek, ha a kiviteli politika a magunk szájából kiveszi a kenyeret, szalonnát és eteti vele az osztrákot, meg a csehet ? Micsoda valutajavitó politika az, amely befelé minden mozdulásává! destruálja a korona éttékét? Világért se mond.uk erre a sertés-ügyre, hogy disznóság, hanem azt valljuk, hogy ez az örökös hivatalos drágaságcsinálás sokkal demoralizálóbb, mint a tőzsde. Maholnap a százkoronás lesz a legkisebb pénzatom s reális munka többé nem tudja kielégíteni a kereset és kiadás gyilkos eltolódását. Ez, félős, lassanként halálos Ítéletét fogja jelenteni éppen az intelligencia munkájának. Az emberek jórésze fix állását csak dekorációnak tartja meg, hogy legyen legalább erkölcsi fix pontja, amellyel maga és mások előtt alibit igazolhat. A valóságban azonban feldúlt idegekkel és feldúlt moralitással igyekszik aion, hogyan éljen meg a groteszk tréfa számba me ő hivatala mellett valutából, kártyából, kijárásból, kölcsönből és más fajaiból a már alig leplezett koldulásnak, vagy zsarolásnak. Ennek nem a börze az oka, amely a hazárd szerencse lehetőségével csalogatja ingoványaiba azokat az exisztenciákat is, amelyek ezelőtt nem is tudtak róla. Ennek az oka az a demoralizáló gazdasági politika, amely beleszorít mindenkit az ingoványba, koldusokat és álmilliárdosokat egyaránt, középlény pedig nemsokára nem marad a magyar glóbuson. Rassay és Vázsonyi Bethlen liberalizmusáról (i4 Szeged budapesti tudósítójától.) A józsefvárosi demokrata körben a szövetkezett ellenzék tiszteletére rendezett vacsorán Rassay Károly beszédet tartott. Rámutatott arr^, hugy a mostani kormányzati rendszer h-rom krízisen ment keresztül. Bizonyos szabályos időközikben megismétlődik az, hogy az erkölcsi alap hiánya érezteti hatását és recseg-ropog a kormányzat egész épülete. Minden ilyen alkalommal segítségére sietnek a végveszé lyei küzdő rendszernek. Ez a segítség azonban sohasem azok részéről étkezik, akik felesküdt hívei voltak, hanem azok részéről, akik előzőleg kibontott zászlóval vonultak harcba ellene. Először jött egy finánc zseni, utána a régi patentirozott szabadelvüség fölkent lovagjai, odaálloltak a kormány mellé, amikor már nem volt jártányi ereje sem, a hatalom kedvéért és ezzel éfetelíxirt öntöttek a haldokló tagokba. Kisebb krízisektől eltekintve, két krízisen ment keresztül ez a kormányrendszer és ugy érzem, most érkezett el a'harmadik krízishez. A krizis tetőpontján Bethlen István elmegy a Rilz-szállóba és ott jól fűtött termekben szabadelvű eszmékkel aláfütött beszédet tart. Kijelenti, hogy ő is liberális alapon áll, demokráciát, jogegyenlőséget, szabadságot követel. Egy pillanatra szinte megtorpanunk, amikor a nyilatkozatot halljuk, azon tépelődünk, hogy itt valami hiba nem történt-e* számvetésünkben, programunk megfogalmazásában valami baj, amikor olyan komolyan harcolunk az ellen, aki szintén programunkat vallja. De a tépelődés nem tarthat soká, hiszen elegendő egy pillantást vetni a magyar társadalmi élet különböző területeire, a kormány által rendezett társadalmi, sajtó és gazdasági berendezkedésekre, hogy lássuk, hogy más program az, amit fényes és jól ftitött termekben mond el a miniszterelnök ur és más az élet. A jogegyenlőséggel szemben ott van a numerus clausus, a szabadságjoguk mellett az internáltak tábora, a gazdasági szabadságokkal szemben pedig a gazdasági élet teréről kimaradt exisztenciák erős térfoglalása áll. „Csak azért Is" kormánytámogatás. Most a szabadelvű különítmények természetesen hozsannával fogadják a miniszterelnök liberális kijelentéseit, tapsolnak neki, amin tuIsjdonképen nem is csudálkozom. Más az ö liberalizmusa és más a mi programunk. Kapcsolatban azzal az állásponttal, vannak egyesek, akik azt mondják, hogy nem hajlandók „csak azért is" ellenzéki magatartást tanúsítani, elég volna erre azt felelnünk, hogy soha még az országnak az ellenzékieskedés nem ártott annyit, mint a „csak azért is" kormánytámogatás és mint a „csak azért is" kormányra való törekvés. De kérdezhetnénk azt is, hogy miért vagyunk mi „csak azért is" ellenzékiek? Azért tán, mert kitartottunk programunk mellett, vagy talán azért, mert nem a párt érdekéért és programjáért, hanem a normális állami élet megteremtéséért folytatunk küzdelmet ? Az életlehetőségek, a munka megkezdéséhez szükséges atmoszféra megteremtéséért küzdünk. Harcban állunk és ezt a harcot álljuk is, amig csak ránk kényszerűik. Mi nem vagyunk hajlandók megszegni választóinknak adott ígéreteinket és nem visszük saját lelkiismeretünket a megalkuvás fertőjébe. Érdekes, hogy a liberális front egyre jobban kiszélesedik. Ma már négy frontja van a liberálisok táborának. Első a Bethlen István liberális frontja, melyet páríszavakkal arany középút frontjának szoktak nevezni; a második Heinrichék frontja, ez szelidebb liberális front, a harmadik volt fronttársaim, a pártonkivüliek liberális fölsorakozása, ez a „tiszta" liberális front, amint ők mond|ák, a negyedik liberális front a mienk, amely nem az arany középuté és amely nem tér le a hatalom kedvéért arról az útról, amelyen elindult. Ez a front nem szolid, mert harcos, nem tiszta, mert a harctól izzadt és véres. — Reflektálni kívánok azokra a hírekre is, amelyek szerint a Rassay-párt egyesült a demokrata párttal. Röviden az a válaszom, hogy mi nem ma, hanem már régen egyesültünk a harcban. Hogy taktikánkat mikor fogjuk szorosabb egységbe tömöríteni, az majd akkor dől el, ha szükségesnek tartjuk, de semmiesetre sem hagyjuk magunkat ebben a kérdésben irányítani, vagy befolyásoltatni. Rassayt beszéde végén tomboló lelkesedéssel ünnepelték. Utána Vázsonyi Vilmos emelkedett szólásra. Vázsonyi Raseayról. — Noha beteg vagyok — mondotta —, eljöttem ide, mert jelenlétemmel újra meg akarom pecsételni azt a szövetséget, amely a szövetkezett ellenzéki párt tagjait egybefüzi. És ki akarom fejezni szolidaritásomat Rassay Károllyal szemben. Az egyik kormánypárti lap fölvetette azt a kérdést, hogy miért szólok én oly ritkán a Házban és miért dicsérem mindig Rassayt. Az elsőre röviden válaszolok: A megfejtőnek a szerkesztőség tagjai között kisorsolom bronchitiszemet. Hogy Rassay Károly előtt miért hajlok meg, annak magyarázata az, hogy ha meghajlok előtte, erra csak lelkem parancsa késztet, amely gyönyörködik az izzó tehetségben, a becsületes törekvésben és csak az ész, a tudás, a hivatottság előtt hajlik meg. Hiába próbálják sorainkat megbontani: ez nem sikerülhet. Nekem a politikában személyemre vonatkozó vágyaim már nincsenek, én csak azt akarom még megérni, hogy itt szabadság, jog és megélhetés legyen. Ezért küzd Rassay Károly és az ő ba-