Szeged, 1923. január (4. évfolyam, 1-24. szám)

1923-01-06 / 4. szám

± SZEGED Szeged, 1923 január 5. (es akciókat, melyeknek a békeszerződések végrehajtását kellene biztositaniok. A béke egész épülete veszélyben forog. A Matin irja: Poincaré nemsokára birtokában lesz a Németország ujabb szándékos mulasztásáról szóló ünnepélyes megállapításnak. Hiven a szerződés szelleméhez és betűjéhez, parancsot fog adni a francia csapatoknak, hogy hajtsák végre a büntető rendszabályokat, amelyeket Németország maga ellen kivívott és foglalják le azokat a területeket, amelyek a Ruhrvidéken a szénszállítások rendszerességét biztosithatják. Franciaországnak nem célja, hogy a Ruhrvidéket megszállja. Franciaország eljárása azt célozza, hogy a lappangó és állandó súrlódásokat kiküszöbölje, nem pedig, hogy az ellenségeskedés állapotát teremtse meg. Németország meg fogja érteni a lényegében barátságos politikának igazi szellemét és módját fogja ejteni, hogy annak következményeit elkerülje. Az Oeuvre irja: Hivatalos körökben tegnap hallgattak arról, hogy mit szándékozik tenni a francia kormány, de most már közzé lehet tenni, hogy a Rajna-vidékről és a Keletről szabadságolt. katonák parancsot kaptak, hogy január 6 ig térjenek vissza állomáshelyükre, másrészről pedig a technikusok éi mérnökök is megkapják a polgári mozgósítási parancsot. A Daily Express közli ma reggeli számában párisi tudósítójának jelentése alapján, hogy a francia kormány ultimátumot fog küldeni Berlinbe, melynek határideje január 15-én éjfélkor jár le és a Ruhr-terület megszállását fogja bejelenteni. A hadmüveletek az első zónában kezdődnek, amely csak 10 mérföldnyi távolságra van a francia zóna határától s azután a megszállás fokozatosan fog végbemenni. Az első időben 5000 főnyi katonaságot küld Franciaország a Ruhr-területre, hogy az esetleges zavargásokat elfojthassa. Az Evening Standard szerint a párisi konferencián folytatott angol politikát ugy kell tekinteni, mint annak a ténynek a proklamálását, hogy Anglia tengeri hatalom, nem pedig szárazföldi. Ha Franciaország megszállja a Ruhrvidéket, ugy Anglia ellene nyilatkozik ennek az eljárásnak és megkísérli az Amerikához való közeledést. Rómából jelentik: A tegnapi minisztertanácson Mussolini beszélt a párisi konferenciáról és részletesen tájékoztatta minisztertársait az angol terv felől a Párisba küldött olasz delegáció szakvéleménye alapján. Kifejtette, hogy a terv nem felel meg az olasz érdekeknek, igy elsősorban a négy évre szabott moratórium, amely megfosztaná Olaszországot a német szénszállításoktól és kényszerítené, hogy szenét a világpiacon szerezze be, miután az angol terv szerint a moratórium az anyagszállításokra is kiterjedne. Ehhez járul, hogy az angol javaslat olyan tartozásokat akar [elengedni Németországnak, amelyek az olasz költségvetésben, mint fontos bevételi tételek szerepelnek, nem is szólva a kisebb, volt ellenséges államok irányában fennálló igények törléséről, a Romániának és Csehországnak folyósított előlegek elengedéséről, amit Olaszország nem tehet meg. Már csak azért is elfogadhatatlan áz angol javaslat, mert véglegesen törli Olaszországnak a letétbe nfelyezett, közel félmilliárd aranyfrankra való követelését, holott erről Olaszország a mai viszonyok között nem mondhat le. is hát az iparművészet? A „Szeged" szilveszteri számában cikk alakjában közöltem azon gondolataimat, amelyek évtizedet meghaladó idő óta érlelődtek meg bennem. Ezek a meghatározások nem alkalmi szülöttek, nem másolatai idegen elmetermékeknek, hanem létrehozójuk a szemlélődés, belső elmélyedés, műtárgyak iránti szeretet, az iparnak megbecsülése és a művészetek iránti tisztelet, amelyhez még párosul egy kis adag merészség is. Az iparművészet fogalmának általam való meghatározása könyörtelenül szigorú és kímélet nélkül elválasztó határvonal a művészettől és miiipartól, tekintet nélkül arra, hogy elismert szaktekintélyek előzőleg milyen megállapításokhoz jutottak. Az iparművészet szónak használata a mult században lett közkeletű, anélkül azonban, hogy annak fogalmi meghatározását művészetesztétikusok megkísérelték volna. A huszadik század pedig — a nüanszirozás százada — emellé még egy ujabb szó használatát tette közkeletűvé, a műipar fogalmilag szintén meg -nem határozott szónak használatát. A műipar meghatározásával jelen alkalommal nem kívánok bővebben foglalkozni. E zárszó jogán irott cikk kereteit tul lépném ezzel, csupán azt jegyzem meg, hogy a ipai kor szemével nézve, az iparművészet, a művészet és a műipar közötti helyet foglalja el és inkább legyen szük határok közé szorítva fogalmi meghatározása, mint gumiszerüen nyújtható, szélsőségekig magyarázható. Cikkemre egy iparmüvésznő irt refleksziókat, akinek „semmiféle iparmüvészietlenség produkálásában nincs része", de aki mihelyt elhagyja idézeteit, azonnal kénytelen az én megállapítási körömbe húzódni. Mert cikkében nem az a fontos, amit elmond, hanem az, amit elhallgat. Nem az fontos, hogy ő is megállapítja az esztétikai örömök szerzésének fontosságát, valamint a művészi izlés szerepét, hanem a lényeg, maga az alkotás. A díszítés egymagában nem művészet és nem iparművészet. A diszités művészeti tárgyakon nem használható, mert művészeti tárgyak a maguk voltában nagyszerűek, ellenben az ipari tárgyak díszítésre szorulnak, mert azok a maguk voltában egyszerűek. A művészet azonban öncél (l'art pour l'art a régehbi művészet esztétika tanítása szerint, az ujabb esztétikusok szerint célja megörökíteni az alkotó korának hangulatát és korának szellemét), ezzel szemben az ipar szükségszerű célt szolgál. A harmadiknak emiitett diszitőipar célja az ipari tárgyak esztétikus felöltöztetése és megöröki« iwfc mt» tése ama kornak Ízlését, amelyben megszületett. A szükségszerűség és cél azok a bölcseleti fogalmak, amelyek egymástól elválasztják a művészetet, iparmüvészetet és müipart. Ennélfogva téves magyarázata az én meghatározásomnak, hogy a használhatatlanság legyen a célja az iparművészetnek, mert ez a meghatározásom nem szavakkal való játék és nem kifordítom suba, befordítom suba és nem áll az ellenkezője annak, amit mondtam, mert én negatívumot, már pedig a negativ a pozitívval sohasem lesz egye»lő. Ha az ellenkezője volna igaz annak, amit mondottam, akkor a cél a használat volna és a diszités a lényeg. Már pedig ha az igen tisztelt iparmüvésznő ezen ellenkező megvilágításban szemlélné az iparművészeti tárgyakat, akkor az általa annyira érzékenyen protezsált szőtteseit.miként díszítené fel, hogy a használati célnak is szolgáljon és lényegében pedig mégse legyen más mint diszités. Igen, ez szavakkal való játék, mert teksztilis tárgyat csak szövéssel lehet előállítani, porcellánt nem lehet üvegből produkálni, díszíteni ellenben tetszése szerint lehet a szőtteseket üveggyöngyökkel éppúgy, mint aranyfQnalakkal, sőt önálló kompozíciókkal és másolatokkal. De vájjon Kriesch \ Aladárnak híres szép szupraportái iparművészeti remekek-e, vagy csak kézügyesség által előállított ipari termékek ? Viszont más silány kompozíciós szupraporták iparművészeti tárgyak-e csak azért, mert a Kriesch-féle tervek nyomán készült szupraporták azok. Mert maga a szőnyeg, amelynek használati lényege van, az nem válik iparművészeti tárggyá, ha az ajtók fölé akasztjuk, mert nem diszités céljából készültek. Kriesch szőnyegei azonban diszités céljából készültek és éppen a diszités folytán váltak céljátvesztett használati tárggyá. Ráth György 1902-ben hatalmas szerkesztett, (az Iparművészeti Társulat kiadásában megjelent háromkötetes) „Az iparművészet könyve" címmel. Ennek előszavában röviden emliti fel, hogy az iparművészet a nagy művészetekkel szemben alárendelt szerepet játszik. Közelebbről azonban nem határozza meg az iparművészet fogalmát. De ha a könyvében foglalt cikkeket, végig olvassuk, akkor látjuk, hogy az iparművészet köpenye alá a háziipart éppúgy besorozza, mint a kézműipart és ő előtte az iparművészet tényleg nem jelent mást, mint valamely iparágnak a legtökéletesebb fokát. Ebben az időben azonban még nem alakult ki az iparmüvészettel szemben álló műipar meghatározása. Az ő könyve a mult század eszmekörében született, az én gondolatomat az ujabb törekvések és specifikálások szülték. Aki a művészetekről olvasott, tudja, hogy valamikor a művészet céhbeli mesterség volt, nem is ismerték a művészet, de különösen a művész fogalmát. A renaissance után tisztázódott ez a fogalmi kör, akkoriban szintén sokan, akik más-más mesterségbeliek voltak, kezdték művészetnek tartani a saját mesterségüket. Mégis, akik nem voltak művészek, azoknak a nevéről ma már mit sem tudunk, mig az igazi művészek neve örök időkre élni fog az emberi emlékezetben. Igy — hiszen erre tettem is célzást — sokan iparmüvésifeknek tartják magukat, holott legtöbbször ehhez csak annyi közük van, hogy az iparművészeti iskola növendékei voltak és most anélkül, hogy bármi közük volna az iparmüvészethez, e hangzatos és mély értelmet rejtő szó reklámjainak a szárnyán akarnak sokszor olyan termékeket iparművészeti termékek gyanánt a közönség körébe* elhelyezni, amely termékek még a rendes kézműipari mértéket sem ütik meg. Lugosi Döme. Levél a szerkesztőhöz. Vettük ma a következő levelet: Tekintetes Szerkesztőség 1 A „Szeged" cimü napilap tegnap reggel megjelent számában objektív kritikát gyakoroltam azon tény felett, hogy a Szegedi Híradó egy a sporttal egyáltalán vonatkozásban nem álló ügyet oly hangzatos cimmel jelentetett meg, hogy ugy a cim, mint az ügynek egész beállítása könnyen lehetett olyan módon értelmezhető, mintha egy fiatalember, aki megtévedt, ezt részben azért tette volna vagy esetleg annak a következményeképen, hogy nevezett a sporttal is foglalkozott. Ezen soraimra a tegnap délután megjelenő Szegedi Híradó-ban egy vásári tónusban megirott B. J. jelzéssel ellátott válaszcikk . jelent meg. Nem szokásom, hogy valakinek durva hangjára nyilvánosság előtt hasonló tónusban feleljek, mert az én felfogásom szerint a durvaság és ízetlen modor éppenséggel nem bizonyítéka egy magasabb szellemi kvalifikációnak s ezért a kétségtelenül bántó hangú sorokra is a komoly ember tárgyilagosságával válaszolok. Válaszomnak nem az a célja, hogy magamat B. J. lekicsinylő megjegyzéseivel szemben megvédjem. Erre nekem szükségem nincsen, mert hiszen engem városunk jelentős emberei csaknem kivétel nélkül ismernek ugy, hogy nevem elé az „egy bizonyos" jelzőt tenni felesleges volt. Egyébként is az bizonyos, hogy én, én vagyok, de azt, hogy ő kicsoda, azt egyelőre nem tudom, mivel nevét cikke alá irni eddig célszerűnek nem tartotta. Azt se tudom, hogy B. J. honnan tudja azt, hogy én olyan naiv vagyok. Ámbár életkorát nem ismerem, mégis kijelenthetem, hogy a bohóság nincsen mindig fordított arányban a korral. Beszüntetem azonban a polémiát, mert újságban elvből csak oly egyénekkel folytatok vitái, akiket ismerek, vagy akikről tudom, hogy nem az a kenyerük, hogy újságcikkekben polémizáljanak. Azt irtam, hogy nem volt helyénvaló az ékszerrablóról, mint „megtévedt sportemberről" irni, mert az a sport presztízsének árt. Ha például B. J. bűnös útra tévedne, akkor íreg lehetne irni róla, hogy ő bűnös útra tévedt hírlapíró, mert hiszen abból él. H. M. sportképességei azonban korántsem olyan arányúak, hogy abból megélhetne. De ha például B. J. privát passzióból bélyeggfüjtéssel is foglalkozik s ugyanekkor egy csekkhamisitást követne el, csak akkor lenne helyénvaló a „megtévedt bélyeggyűjtő'/ titulus, ha mondjuk nem csekket hamisított volna, hanem egy társának bélyeggyűjteményét rabolta volna el. Igy H. M.-ről is csak akkor lett volna helyes ilyen cimmel irni, ha ő, mondjuk egy atlétikai szertárat tört volna fel, vagy pl. ellopta volna egy football pályáról a kapukat. , A szabadtéri sportnak, mint azt B. J. is tudja, igen sok ellensége van. Az a kis tábor, amelyik megnem alkuvással küzd a magyar nemzeti sport fellendítésén, bizony igen gyakran ütközik a társadalom közönyébe, vagy ellenszenvébe. Ellenségei vannak a sportnak, akik fennen hangoztatják, hogy a sportolás