Szeged, 1920. október (1. évfolyam, 39-65. szám)

1920-10-07 / 44. szám

SZEOED 2 nala. A vár egyik kapujától jobbra a sáncoknál négyszeres dördülés és négy magyar sziv golyótól találva megszűnt e földön, e földért rajongni. Ezernyolcszáznegyvenkilenc október 6 hajnalán az ujaradi hidtól balra Kilenc bitófa várja prédáját. Rövi­desen kilenc magyar csüng rajta. Négy és kilenc, tizenhárom és ezektől lettél Te Arad városa a ma­gyarság Qolgothája. Miért? A föl­dön igy Ítélték és punktum. De azt mondta az egyik, mielőtt a bitófára került, másképtn fognak itélni ott fent az égben. Hah, megdicsőült tizenhárom! Akkor csak az volt a Ti reménytek, hogy ott fent az ég­ben másképen fognak itélni, mint Hayn^uék itt a földön. Legyen vi­gasztalástok, lelketek nézzen a földre, most már máskép Ítélnek itt lent a földön is. Aradiak, menekültek, hontalanok, kik esztendőről-eszten­dőre a jeltelen aradi sírokra szok­tatok borulni, ma megtudom érteni a Ti fájdalmatokat. Nekem is van egy sirhantom, szombaton ásták, szombaton tették abba a föld leg­édesebb anyját. Megölte a szégyen, megölte a szerbektől kapott puska­tusnak ütése. És nincs módomban, mert a szuronyok elállják még a lelkem útját is, nincs módomban, hogy gyermeki sziwel arra a frissen hantolt sirhantra ráboruljak. Érzem hát fájdalmatokat, érzem kínjaitok mélyét, éraem, mert lelketekkel sze­retnétek, testetekkel remegve szeret­nétek leborulni Aradnak szent sír­ján. Tegyünk ugy, mint az élni akaró tölgy, belekapaszkodva a földbe, a föld mélyéből sziv önönmaga szá­mára nedvet, életerőt, életet. Lelkünk mélyedjen azokba a szent sírokba és abból a porból, azokból a cson­tokból, abból a tizenhárom aradiból, az ő vérükből szívjuk tele önön­magunkat az ó szeretetüket, az ö rajongásukat, az ő vérüket szívjuk önönmagunkba és amiért ők meg tudtak halni, azért az ö szellemük által erősödötten tudjunk mi árva, meggyalázott, megbotozott hontalan magyarok élni. Sréter honnvédelmi miniszter beszél. A zajos tapssal és éljenzéssel fo­gadott beszéd után Sréter István honvédelmi miniszter a következő­ket mondotta: — Mielótt a nemzeti hadsereg nevében e szobor talapzatára reá­tenném ezt a koszorút, hogy a had­sereg mélységes gyászának és hó­dolatának őszinte kifejezést adjak, ugy érzem, hogy el kell mondanom azt, amit pillanatnyilag gondolok, amit pillanatnyiig érzek. Ezelőtt 71 évvel, amidőn a sáncokban és a Maros hídja mellett megszerezték a megcsúfolt Magyarországnak azt az örömet, hogy tizenhárommal szapo­rították a vértanuk számát. Ma, hetvenegy év utan ismét egy éjjel borult a magyarságra, ma az őszi avar nem a vértanuk hulláját vagy tetemeit fedi, hanem egy törté­nelmében megalázott, megcsonkított, ezeresztendős Magyarországot, Hun­gáriát fedi. A két csillag, amely előttünk ragyog állandóan, a hit és a fajszeretet csillaga és a fajszeretet, a nemzeti öntudat csillaga minket el fog vezetni azon a keskeny ösvényen a nemzeti örök élet felé, de vájjon mikor? Ha a kolduló magyarból dolgozó munkás lesz. Ha a magvar­ság kitépi lelkéből a pártoskod'ást, ha a magyarság kiveti a lelkéből az ínyagiságot. az öncélosságot, akkor • alóban lesz feltámadás. (Hosszan­jrtó lelkei éljenzés és taps.) A nemzetgyűlés koszorúja. Ezután dr. Kószó István, Szeged város III. kerületének nemzetgyűlési képviselője a következő szavakkal tette le a nemzetgyűlés koszorúját: — Csak gyáva nép feledhet ős nagyságot, csak korcs utód dicső elődöket. A magyar nemzet nagy­péntekén elzarándokoltunk ezelőtt Aradra, elmentünk oda, hogy újra erőt merítsünk a további küzdelemre, ma azonban halottrabló emberek állítottak meg bennünket ünnepi utunkban, azok a halottrablók, akik Szeged városát, az országnak a kö­zepét határvárossá tették. Remélem, ez lesz az utolsó ünnep, hogy az aradi ünnepet Szegeden ünnepeljük meg (lelkes éljenzés), el fogunk menni, mert nem tűrhetjük, nem engedhetjük, nem, nem, soha! azt, hogy ebből az országból csak egy talpalattnyi is hiányozzék, (igaz! Ugy van! Lelkes éljenzés.) A Duna partjáról, a nagy palotá­ból, hoztunk nektek aradi vértanuk virágot. Nem tudtuk odáig vinni, nem tudtuk a nemzetgyűlésnek ren­deletét végrehajtani, megállőttünk itt Szegeden, megállottunk abban a hit­ben, hogy úgyis temető ennek az or­szágnak egész területe. Akkor, mikor Titeket gyászolunk, akkor gyászoljuk mindazokat, akik azért az eszméét ! hal­tak meg, amely eszméket Ti hirdet­tetek és amely eszmék szentségét megpecsételtétek drága életetekkel. (Hosszantartó lelkes éljenzés). Pálfy Dániel beszéde. Ezután Pdlfy Dániel, a szegedi II. kerületi nemzetgyűlési képviselő mondotta a következő beszédet: — Ti szent vértanu-lelkek, kiknek szenvedése a mi irtózatos fájdalmunk­kal is mérhetetlen, most tetemre hív­játok a nemzet lelkiismeretét. *És a nemzet szivéből pirosan bugyog a vér. Bitang vezetők bűnös eszmevi­lágától megrontottan, öntudatlanul bár, nagyolt vétkezett ez a nép, de • a bűnbánó szivekből immár vérfolyam folyik, mely medréből feltartózhatat­lanul kitör és a Kárpátok bérceiről, Erdély kincseiről, Délmagyarország aranykalászos rónaságairól és arról a megszentelt helyről, hol ti akar­tátok megváltani a magyar szabad­ságot, le fogja mosni a gyalázatot. Ti vértanu-lelkek, kiknek hite a mi tör­hetetlen hitünkkel is mérhetetlen, hívjátok tetemre a feltámadt nemzet lelkiismeretét. És bugyogjon szive­tekből vérfolyamként a ti lelketek megváltó hite. Öntsétek át ezt a ti véreteket a csecsemő-erekbe és táp­láljátok vele a méhmagzatot, nehogy kevés legyen a csonka törzs vére ahhoz, hogy elöntse a Kárpátok leg­magasabb csúcsát és átitassa a leg­délibb szomjas televényl. Ti szent vértanu-lelkek, kiknek ahélos akarata tetemre hívja a nemzet akaratát, acél­lozzátok meg a bátrakét és adjatok elszántságot a kishitüeknek. Mutas­sátok nekik dicsőségesen ragyogó véres arcotok, melynél szebb és iste­nibb csak a véres arcú Krisztusfej lehet. Mi pedig, a nemzetgyűlés, a nemzet élő lelkiismerete, melynek koszorúját emléketeknek én hoztam el, megfogadjuk, hogy ez az akarat, a nemzet akarata bennünk testet ölt. Ugy legyen! Az egyetemek szónokai. Ezután dr. Csengery János ko­lozsvári tudományegyetemi nyilvános rendes tanár mondotta a következő beszédet: — Mátyás király városából szám­kivetett bujdosó egyetem nevében tesz le koszorút (lelkes éljenzés) hódoló és vérző sziwel a hősök emlékének talapzatára. Sok veszteség, sok gyász, sok kínszenvedés súj­totta e nemzetet a közelebbi időben. Elvettek tőle mindent, ami elvehető, de a legkeservesebb, a legdrágább kincsünk az volt, amit akkor vettek el, midőn e nemzettől elragadták azt a Golgothát, amely Aradot örök időre ékesíti. (Ugy van). De csalód­tak. A Golgothát ma a magyar nem­zettől elvenni nem le^et, mert a Golgotha mindnyájunk szivében van. Ezután dr. rugonfalvi K ss István egyetemi tanár, a debreceni egyetem képviseletében a következő beszéddel helyezte el az egyetem koszorúját: — Szabadságunk dicső vértanúi, Debrecenből, az első független ma­gyar kormány székhelyéről, a ma­gyar tudományegyetem koszorújával adózom emléketeknek. (Éljenzés.) Ma minden erőszakon át iderepül min­den igaz magyar hazafi gondolata. Közös kincse vagytok az egész ma­gyar nemzetnek, emléketek el&zakit­hatatlanul összefűz minden magyart és példátok ösztönöz, kötelez min­den igaz hazafit arra, hogy ésszel, sziwel, kézzel, verejtékkel és vérrel visszaszerezzük ezeréves hazánk ép­ségét és sokat szenvedett nemzetünk egységét. (Lelkes éljenzés.) Az aradiak koszoiuja. Ezután Banovics Árpád az aradi menekültek nevében tette le az aradi és vidéki menekültek gyönyörű ko­szorúját azzal az erős fogadalommal, hogy Isten segítségével vissza fog­juk szerezni azt a földet, ahol az aradi tizenhármak pihennek és addig Ezután dr. Somogyi Szilveszter polgármester Szeged szab. kir. város koszorúját a következő beszéd kísé­retében helyezte el: Daliás időknek ragyogó vitézei, a magyar nemzeti tragédiának hős­icikü mártírjai, Szegednek népe, mély alázattal köszönti a Ti emlé­keteket. Borongós a magyar lelke és szomorú, mint volt valaha. Ti nagy lelketek tüzéhez jöttünk mele­gedni, a Ti önfeláldozástokból erőt meríteni. Ha Arad felett hulló csil­lagot látunk, amely bevilágítja az őszi hervadás éjszakáját, ugy érez­zük, hogy égi üzenetet kaptunk. Magyarok! Tartsatok össze az ellen­ség tengerében, mert különben mai rossz napotokra még rosszabb vir­rad. Ugy érezzük, hogy gróf Leinin­gen bölcs intelme volt. Ha nehéz felhők ereszkednek a déli égboltozatra és hangos villám hasitja át a látóhatárt, a bősz menny­dörgés megrázza szivünket, felocsú­dunk aléltságunkból és halljuk a zengő zivatar szózatát: „Magyaror­szág nem veszett el. csak ha ti akarjátok". Ez Damjanich szelleme. És egymásután suhannak el ujabb és ujabb árnyak, fényes árnyak, mindegyik egy-egy óriás, mindegyik egy-egy félisten. Ti vagytok a mi hitünk szerint Hadurunk lángpallósu angyalai, akik égi trónusát körüláll­játok, intsetek, feddjetek, dorgáljatok minket, kicsiny utódokat, akik még vagyonunk egyrészét sem áldozzuk a hazáért, amelyért Ti életeteket áldoztátok. Mennydörög ránk sza­vatok : hit, erkölcs, erős hazafiság és munka. Ez Aulich és tiz társának lelke suhanása. Leteszem e koszorút Szeged Szeged, 1920 október 12. nem fogunk nyugodni, amig az a föld, ahol ők nyugosznak, az egész Magyarországgal vissz) nem kerül. Ezután dr. Holló Béla, Félegyháza rendezett tanácsú város polgármes­tere Fest vármegye koszorúját he­lyezte el azzal az esküvel, hogy Pest vármegye népe addig nem nyugszik, mig a vértanuk szent földjét vissza nem csatoljuk Magyar­országhoz. Regdon Géza főtanácsos a csonka Csanad vármegye közönségének ne­vében tesrí le koszorúját. Az egész Magyarország integritását epedve váró csanádmegyei hazafias lakosság e ma­gasztos első szegedi és az Isten en­gedje remélni, hogy egyúttal utolsó szegedi gyászünnepélyre meleg sze­retettel küldi e babért, mint az elmúlt évszázad vértanúhalált halt dicsé szabadsághősei iránt szivünkben és lelkünkben örökké élő mélységes kegyeletünk szimbólumát. Dósa István dorozsmai főszolga­bíró Csongrád vármegye és Hód­mezővásárhely törvényhalósága nevé­ben két koszorút helyez a hősök oltáránál a magyar nemzeti eszmé­kért, a független szabad magyar hazáért mártírhalált halt aradi vér­tanuk dicső emléke iránt érzett és soha meg nem szűnő tiszteletének, hálájának és kegyeletének jeléül. Dr. Faiagó Béla Kecskemét vá­rosának koszorúját helyezte el a szobor talapzatára a következő jel­mondattal : Az aradi tizenhárom vér­tanú halála megerősiti a magyar nemzeti szellemet, megedzi karjainak erejét a reánk váró nagy feladatra. Kecskemét város közönsége elküldte koszorúját azon hősöknek, akik ná­lunknál jobban tudták szeretni a hazát. város közönsége nevében az aradi tizenhárom vértanú dicső emlékeze­tének. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Egyéb küldöttségek. A polgármester szavai után az Erdélyi Magyar Székely Szövetség nevében Sándor Gyula, a Délvidéki Liga nevében dr. Krámer Tamás, Zsirkay János az Ébredő Magyarok Egyesülete és a Területvédő Liga nevében, Bárdoss Béla a városi al­kalmazottak, a Jótékony Asztaltár­saság nevében Böröcz Mátyás, a Lloyd-társaság nevében Weiner Miksa helyezte el koszorúját. Azonkívül koszorúval adóztak a vértanuk em­lékének még a keresztényszocialista párt, a hadirokkantak, árvák és öz­vegyek országos szövetsége. A ko­szorúk elhelyezése után Gruber András Bajkay Vilmos „Fohász" cimü költeményét szavalta el. A gyászünnepséget Köriig Péter zene­igazgató vezénylésével a dalárda Szózata és a katonai zenekar gyász­indulója zárta be. Elutaztak a vendégek­A gyászünnepély »/• 1 órakor ért véget. A helyőrség csapatai Sréter miniszter előtt impozáns diszmenet­ben vonultak el. A honvédelmi mi­niszter és Zadravecz püspök és kí­séretük onnan a honvédtiszti étkez­débe mentek, hol ebéddel várták a magas vendégeket, ahonnan délután valamivel 2 óra után az állomásra hajtattak és a 2 óra 25 perckor in­duló rendes vonattal, az ott lévő díszszázad és a katonai zenekar tisztelgése után elutaztak Szegedről. Szeged hódolata.

Next

/
Oldalképek
Tartalom