Délmagyarország, 1919. július (8. évfolyam, 132-158. szám)

1919-07-27 / 155. szám

DÉLMAGYARORSZÁG Szeged, 1919 Julius 27. 3 dúlok ki és egy átlaghozamot feltételezek, bizonnyal egy oly eredményre kell, hogy jussak, melynek a tényleges hozam alatt kell maradnia. A demarkációs vonalon belül 79.742 négyszögkilométer fekszik 6.716,000 lakossal. Bevetve lehetett a mellékelt táblázat szerint hektárokban. (Hektár 1737 kat hold): buza rozs áspa zab Bevetett terület hektárokban . . . 1.311,387 645,910 454,041 294.949 Átlagtermés 1901 —1915-ig hektáronként 12.2 11.4 12.8 11.2 Átlagtermés métermázsákban . . . 15.998,921 7.363,375 5.811,724 3.303,438 Átlagfogyasztás 1910-től 1915-ig fejenkint és kilóban 120 40 — — Várható fogyasztás 1919—1920-ban fejenként és kilóban 150 50 — — Várható fogyasztás 1910—1920-ban métermázsákban árpa és zabnál az 1915. évi állatállomány alapján . . 10.074,000 3.358,404 2.800.000 2.800.000 Szükségelt vetőmag hektáronként kilóban • 180 180 160 140 Szükségelt vetőmag métermázsákban 2.360,496 1.162,638 226,465 412,928 Várható felesleg métermázsákban . 3.564,425 2.842,332 2.285,259 90510 A lakosság fogyasztását, mely fejenkint 120 kg. buza és 40 kiló rozs volt, tekintve a redukált húsfogyasztást, fejenként 150 kiló búzára és 50 kiló rozsra kell tenni. Az árpa és zab fogyasztását az 1910—1915. évek átlagfogyasztásának alapján számítottam ki, miután azonban az állatállomány időközben, sajnos nagy mérvben megfogyott, gabonanemüekben egy magasabb felesleg várható. Ezen táblázatból világosan kitűnik, hogy amennyiben Magyarország megszállatlan részének termése feleit szabadon rendelkezhetik, meglehetős felesleg mutatkozik kiviteli célokra. iV Tisztázzuk a helyzetet. Miért van pénz a tisztek és miért nincs a tisztviselők fizetésére. Anélkül, hogy az egyenetlenség és kenyéririgység magvát elhinteni akarnám, kénytelen vagyok szóvátenni azt a szembeszökő aránytalanságot, amely a nemzeti hadseregbeli tisztek és a polgári közhivatalnokok fizetése között mutatkozik. Pár korona különbséget nern is említenék, ily óriásit azonban el sem hallgathatok. Elég egy pillantást vetnünk a fizetési táblázatokra, hogy lássuk, miszerint egy katonatiszt fizetése kereken éppen kétszer akkora, mint egy hasonló rangban levő közhivatalnoké. Dacára azonban annak, letenném a tollat s többet nem írnék, ha tudnám, hogy ez titok, hogy más ezt nem tudja, csak én és hogy a közhivatalnok nyugodt. Összetépném az iratotokat s eldobnám a papirt, nem zavarnám a nyugalmát. Legalább ezzel bírjon, ha már semmije sincs I Csakhogy ezt mindenki tudja ám, nyugalomról pedig szó sincs! Sőt! Az elégedetlenség általánosan nagy, nőttön nő és szót kíván 1 Sok visszafojtott" keserűség forr már a lelkek mélyén s bármily lefojtva forr, kitörésre kész! A régi, remélhetőleg örökre letűnt gyászidőkben rendszer volt, hogy a semmi termelő munkát nem és másfélét is csak alig-alig végző katonatiszt, a mindenféle egyéb előnyökön kívül, jobb fizetésben is részesült, mint a polgári hivatalnok. Azt hittük, elérkezett már az ideje, GJ VERSEK, DÓZSA FEJE. Fehér gyolcsban, setét éjben — Ezerötszáz tizennégyben — A kakas épp harmadszor szólt, Dózsa feje Szegeden volt. Pálfi biró fölemelte, Hajnal előtt sirba tette, Lenn a sirban, némán, mélyen, Alszik a fej vaksötétben. Pálfi biró Piros lánya Hófehér lön nemsokára, Mint viola rózsa mellett, Hervad ő is Dózsa mellett. Zsarátnok lesz, ami tüz volt, Siri virág, aki szűz vojt, Koponyák és szivek porán Uj dalba fog uj csalogány. Hej, a sirok egyre nőnek Szőnyegén a temetőnek, Elhervadnak mind a rózsák Öskertedoen, Magyarország. Ó de néha éjten éjjel, Mikor csak a kakas éber, Kigyúl egy láng, mint az őrszem A szegedi temetőben. Nézi más láng lobogását, Földi tüzek égi mását, Vár egy napot fölkelőben, Régi magyar temetőben! AZ ÉLŐ HALOTTAK HÁZA. Én látom őket s nem felejtem őket, Ha ezer évig élek sem, soha, Ó, szomorúbb volt, mint száz temetőkert, Az a fehér és csöndes palota. Az ablakon vasrácsok, holt virágok, A kertben karból és jód illata, Élő halál hevert kemény vaságyon És felüvöltött késő éjszaka. Az egyiket, jaj, a nyavalya törte, A másik ugy tördelte a kezét, Elkárhozottak simák igy örökre A szurkos éjben, mely égő setét. Fehérkék csikós köntösükbe jártak, A legtöbb némán, mint komor barát, Mint hallgatag mementók, siri árnyak, Lemosva sorsuk véréi és sarát. A szemeik kiégett fáklyafénye, Kilobbanó lidérce rám vetett hogy szakítsunk végre evvel r a rendszerrel, de ugy látszik, csalódtunk. Álomban ringattuk magunkat, de félrevezettek, brutálisan, vasrudakkal ébresztettek föl 1 A régi időkben is nagy elkeseredést szült az igazságtalanság, hallatlanul megnövekedett arányokban, uj életre kelt. Rendezték a tiszt urak helyzetét, de a régi nyomorban hagyták a tisztviselőt. Megkísérelték, hogy vájjon ez a minden rosszhoz hozzáedzett pária, birkatürelmével ehhez is hallgat-e? Megkisérelték, de nem gondolták meg, hogy az ember nem kísérleti nyul és hogy még a legkipróbáltabb türelemmel sem tanácsos a végsőkig visszaélni. Vagy azt gondolták talán, hogy a tisztviselő azelőtt sem tulmerev gerince és akaratereje annyira pozdorjává zúzódott már, hogy többé ellentállásra egyáltalán nem képes ? Vagy hát mit is gondoltak tulajdonképpen? Igazán nem tudom, mit gondoltak és hogy gondolták, sőt még azt sem tudom, hogy egyáltalán gondoltak-e valamit, vagy csak képzeltek és amit képzeltek, hogy is képzelték azt? Azt azonban tudom, bármit képzeltek is, bármi döntötte is el elhatározásukat, igazságtalanok voltak, mert begombolkoztak, mikor a tisztviselő jött s bőkezűek lettek, mikor a tiszt urak ügye került szóba! A szegény agyonsanyargatott, lerongyolódott és éhező tisztviselői kar, amely a régi rendszer bűnei, a mindenkori kormányok könyörtelen ridegsége folytán már-már a szó szoros értelmében vett .éhhalálnak és megfagyásnak nézett elébe, kétségbeesésében szakszervezetekbe tömörülve a munkásság táborába menekült. Itt remélte megtalálni azt a segítséget, melyet a kenyéradó gazdájánál hiába keresett. Belefáradván az örökösen süket fülekre találó panaszokba, könyörgésekbe és emlékiratokba, a munkásság támogatásával kisérelte meg sorsa jobbrafordulását elérni. De hiába! Nem volt ideje már és türelme sem kivárni, még az elvetett mag gyümölcsözik. Nagyon kellett már a segítség, nagyon és gyorsan! A szegedi Károlyi-kormány megalakulván, hozzáfordult tehát kérelmével. Ettől remélte a megváltást, vagy legalább is ettől is szerette volna remélni. Két memorandumot is beadott s feltárta kétségbeejtő helyzetét. „Ezek a legszükségesebb kiadások, de a jövedelem csak ennyi! Ennyit kap a pincér, ennyit a kapás, a tisztviselő pedig csak ennyit!" Nem sok szó kellett ehhez, beszéltek a számok elég érthetően. A beesett arcok s a fénytelen szemek pedig még százszor érthetőbben! S az eredmény mi volt? A Károlyi-kormány, a „nemzeti", a Egekbe orditó panasz helyébe Örökre fájó, holt tekintetet. Én láttam őket, nem felejtem őket 5 tudom, tudom jól, hogy ki bűne ez! És hogy miért lett földünk temetőkert S szivünk halálos gyászos és sebes. Tudom, tudom jól. El volt rejtve mélyen, De az itélet trombitálni fog Már látom a jelet a hajnalégen, Piros pecséttel nyilik a Titok! AZ ÉN MAGÁNYOM. A föld királyai előtt kevélyen És magasan fönn hordom a fejem, Egy istenem van: a lelkembe mélyen És magamat csak hozzá emelem. Szolgáljatok ti mulandó uraknak, Az öröm asztalánál üljetek, Nem e világból van az én hatalmam, És gyönyöröm, ha a szivem beteg. Egy nagy magányos élet tiszta gőgjét Mint koronát, ugy hordja homlokom, Tekintetem a végső ormokon. De minden harcok minden elesőjét Megbékülő szivemhez emelem, A szenvedő mind egy testvér velem! JUHÁSZ GYULA.