Délmagyarország, 1918. július (7. évfolyam, 148-173. szám)

1918-07-28 / 171. szám

Szerkesztőség: SZEGED, KÁRÁSZ-UTCA 9. SZÁM. A szerkesztőség telefonja: 305 ELŐFIZETÉSI ÁRA: egész évre 36.- K. negyedévre 9.— K. félévre . . 18.— K. egy hónapra 3.— K. Kgxea BKám Ara 14 fillér, Kiadóhivatal: SZEGED, KÁRÁSZ-UTCA 9. SZÁM. A kiadóhivatal telefonja: 81. mwú, 1918. VII. évfolyam. 171 szám. Vasárnap, julius 28. Kis nemzetek. Irta: Juhász Gyula. Üditő és vigasztaló gyönyörűség elolvasni azt a vallomást, amelyet egv amerikai skandináv szemlében Fridihiof Nansen tesz a kis nemzetek hivatásáról. Üditő és vigasztaló, mert mai napság úgynevezett jeles irók és hires publicisták tollából gyakran olvasunk olyan barbár ösztönökre valló, olyan nyers hangon kiabáló dolgokat, hogy valóban jól esik egy nagy utazóról az irása révén megállapítani, hogy talpig ember és becsületes író is. aki nemcsak a Frammal tudott az északi fény hazájának titkaihoz elhatolni, de az igazság lényében mutatja be és hirdeti azokat a nyilt titkokat is, amelyeket évek óta, immár az ötödik éve véka alá rejtenek a huszadik század müveit emberisége előtt. A kis nemzeteknél látja a tisztultabb jfe vendő zálogát ez a nagy tudós és nemes bölcs, a kis nemzeteknél, amelyek leginkább érziik a szabadság értékét és szépségét, a kis nemzeteknél, amelyek küllőmben sem léphetvén az imperialista világhódító politika véres ösvényeire, a maguk szellemi és erkölcsi fölényének kifejlesztésében, ennek a mindennél becsesebb és maradandóbb tőkének gyarapitásában keresik és találják meg valódi ihiva; tásukat. Nansen, mint norvég hazájának hű fia, elsősorban az antant kis országaira és népeire gondol, a belgákra, a szerbekre, sőt legelsősorban az antanttal rokonszenvező norvégekre, svédekre, dánokra és hollandokra gondol, de ha középeurópai nyelvre forditjulk le ezt az amerikai skandináv gondolatot, akkor a vértanú magyaiteág az, airíely leginkább méltó arra, hogv a manseni megállapítás és egyben elismerés babérja övezze gondoktól és fájdalmaktól borongó homlokát. Sajnos, a Nanseneknek ma nem igen jutunk az eszükbe és ha reánk esik is érdeklődésük halvány és gyér fénysugara, akkor is bizonyos bizalmatlanság és kételkedés, mi több* szemrehányás és sajnálkozás vegyül a régebbről dotálödó elismerés koszorújába. Mert régebben tágabb terünk és szabadabb mozgásunk volt a nemzetközi érintkezések világszinpadán és volt idő, amikor például a Szigeti veszedelem zordon erejű költőjének, akinek kardja és tolla egyaránt beirta nevét a históriába, egy diadalmas 'vállalkozása után a francia király a pairséget, a spanyol király az. aranygyapjas rendet, a római császár a hercegi rangot, a római tópa az egyház hódolatát küldötte és volt idő, midőn a magyar nemzeti törekvések egy Ibsent és Heinét ihlettek lángoló versekre és a felszabadult Itália, a szabad Franciaország, a büszke" Albion és a nagy Amerika egyenlően lángoló lelkesedéssel tették magúikévá az elbukott magyar szabadság európai fontosságú ügyét, ahogyan a derék lord Palmerston, az akkori Lloyd George magát kifejezte. És ha Fridihiof Nansen meggyőző erővel hivatkozik az egykori kis old Englandra, a mely egy Shakesperet adott a müveit világnak és a kis Németalföldre, meg a kis olasz államokra, amelyek az újkori művészetek bölcsője volta'k, szerényen elhallgatva Norvégiát, amely a modern dráma megteremtőjét teremtette,, mi magyarok, kis nép. szintén nyugodt önérzettel mutathatnánk arra, ihogy például a vallás és gondolat szabadságát egész Európában legelőször nálunk, egy erdélyi országgyűlésen ismerték el hivatalosan még János Zsigmond idejében (igaz, hogy azóta sokszor megfeledkeztek róla), hogy, bárhogyan elcsépelték is, még se lehet elégszer hangoztatni, mi voltunk a kereszténység paizsa, a nyugati műveltség bástyája, még pedig szilárd és' diadalmas bástyája Európa legzordabb és legszomorúbb századaiban. A világ irodalmát és tudományát néhány olyan névvel gazdagítottuk, amelyek a korok és emberek minden változásában változatlan fényben és érvényben megmaradnak. Hogy ma mit áldozunk, hogy ma mit szenvedünk, arról minden parlamenti interpellációnál és minden Demosthenesnél jobban és meggyőzőbben beszél tűrő, váró, büszke és fájó, várakozó némaságunk! Minden kis nációnak akad nem is egy nagy barátja, szószólója, védője és magasztalója, a szakolcai tót bűjáról-bajáról Scotus Vilitorok, sőt Bjöirnsterne Björnsonok zengedeznek, a szerbek ódát kapnak Gabriele D'Annunziótól, mint egykor az albánok lord Byrontól, mirólunk csak a magunk tettei beszélnek. A mi diplomáciánk, a magyar külügyi képviselet egyelőre egy olyan ideális testület, amelynek tagai között Petőfi Sándor és közvitéz Kerekes András, halhatatlan szellemek és halott honvédők följáró szellemei foglalnak helyet. De ezzel a diplomáciával szemben végre is a legkörmönfontabb Lloyd Georgeok és a legbölcsebb Wilsonok is kénytelenek lesznek bevallani, ihogy nagv. komoly, véres, jogát méltán követelő igazsága vaní Holzendorf tengernagy a buvárhajóharc sikerérői. — Az antant óvóintézkedései nem szüntették meg a veszedelmet. - Az ellenség a hajóépitkezésben nem tud lépést tartani az elsülyesztésekkel. Alig hangzott el Lloyd George elbizakodott kijelentése arról, hogy a német buvárhajóharc végleg megbukott, már is megkapja német részről a cáfolatot. Holzendorf tengernagy nyilatkozott erről a kérdésről és válaszol Lloyd Georgenak. Kijelenti, hogy —' bár. az ellenség óvóintézkedéseket tett — a német buvárhajóharc továbbra is sikerei folyik. Az antant eddig a semlegesek hajóterének lefoglalásával tudott magán segíteni, de minél tovább tart a háború, a veszedelem annál jobban növekedni fog az ellenségre nézve. Statisztikai adatokkal bizonyítja Holzendorf, hogy az antant nem tudott annyi hajót építeni, mint amennyit a németek elsülyesztettek. Az egyik főcélját pedig föltétlenül elérte a buvárhajóharccal Németország, azt, hogy Angliával is meg tudta éreztetni gazdaságilag a háborút. Berlin, julius 27. "A Kölnisohe Zeitung berlini munkatársa Holzendorf tengernagygyal, a tengerészeti , vezérkar főnökéve!!; beszélgetést folytatott és azt a kérdést intézte hozzá, vájjon az admiralitás felel-e az angol államférfiaknak ama kijelentésére, hogy a tengeralattjáróháboru csütörtököt mondott. Holzendorf ezeket mondotta: — Ellenfeleink állítása valótlan és ha odaát hisznek benne, végzetes tévedéssé válik majd részükre. A tény csupán az, hogy ellenfeleink hajótérrel való ellátásában átmeneti javulás következett be. A semleges hajótérnek megszerzésével sikerült az ellenségnek a tengerentúli közlekedést megjavítani, különösen Amerikával.v — Ara szeretnék azonban utalni, hogy a korlátlan tengeralattjáróháboruval mit érünk el. Az ellenséget hajóban és rakományban 50 mHllárd márkán felüli kár érte. AjZ angol hajóteret az 1900 évbeli állományába sikerült visszaszorítani. Tengeralattjáróink vitték át a háborút tulajdonképen Angliába és az angolok saját testén érezhették gazdaságilag. Minél tovább tart a háború, annál biztosabban csúszik ki az angolok kezéből a gazdasági vezetés és mások, elsősorban az Egyesült-Államok és Japán kezébe jut. — Hogy asz eddig jelentett elsülyeszteít amerikai csapatszállító gőzösök száma nem voli jelentős, ugy egyrészt utalok arra, hogy a tengeralattjáö, ha nem jellegzetes külsejű nagy személyszállító gőzöst támad meg, nehezen tudja a megtámadott hajót felismerni, másrészt a tengeralattjárók eredményeit a véletlen ingadozóvá teszi. A hajóépítés és a tengeralattjárók elsülyesztése dolgában épen megfordítva áll a helyzet, mint ahogy ellenségeink mondják. Erről azonnal meggyőződünk, ha a szöveteségesek átlagos havi hajóépitését — januártól juniusig számítva — egybevetjük a havonta elsülyesztett hajótérrel. Anglia 172.200, az Egyesült-Államok 112.980 bruttó tonnát, vagyis havi átlagban ez idő alatt 240.190 bruttó tonnát építettek. — Ha még ehez hozzáadjuk a havi 59 ezer bruttó tonnát, amit a szövetségesek más országokbló kapnak, ugy megkapjuk az