Délmagyarország, 1918. május (7. évfolyam, 100-125. szám)

1918-05-19 / 115. szám

V * Szeged, 1918. május 10. minél nagyobb önmegtagadás! és önfeláldozást követel, annál inkább válik a frontszolgálattal egyenértékűvé. A jegyzők, akik ma rekvirálnak, épp ugv fen maradásunkért küz-' denek. mint a katona a fronton. Ebből a felemelő' szenipontból"kell mérlegelniük helyzetüket, s a nehézségeket, amelyekkel rneg kell birkőzniok, Apró történetek. — Régi idők emlékei. — A szegedi tréfacsinálók csoportjában jelentős hely jut Csikós Józsefnek, aki különösen a viz után való időben űzte nagyban a tréfás ngratásokat és a jpizü mókáikat. Leginkább néhai Salamon Zsiga volt a médiuma, akit ha csak szerét teliette, ugy megtréfált, hogy napokig nevetett rajta a társaság. Szenvedélyes vadász volt jó Salamon Zsiga, aki különösen a Kállay főispán vadásztársasága csöngőiéi vadászatain szeretett részt venni. A társaság rendesen az öt órai kis vonattal utazott Csöngőiére. A téli nagy hajtóvadászat idején történt, liogy Salamon Zsiga is fölkészült a vadászatra. Már délután félötkor künn volt a Szeged-állomáson, teljes vadász dreszben és várta, hogy mikor lehet a vonatba beszállni. A perronon találkozott 'Csikós Józseffel, aki elmondta neki, hogy a főnökkel beszélt és aki; a társaságra való tekintettel külön vagont; bötfeájtött a rendelkezésükre. A'z utolsó vagonba beszálltak, szób ' ereszkedtek, majd Salamon Zsiga vadászkalandjait kezdte mesélni. Jó ideig tartott az elbeszélés, egyszerre csak Salamon Zsiga a mellény zsebébe nyúlt, kivette az óráját, hogy meg tudja, mennyi is az idő. — M'indjárt fél 6 lesz,— mondta Salamon Zsiga. — Kalocsai időszámítás szerint — jegyezte meg ugratási szándékkal Csikós József. (Tudni kell, hogy Salamon Zsiga kalocsai születésű volt.) Tovább beszélgettek, Salamon már a tizedik vadászkalatndját adta elő, az idő hatra járt és egyszerre felfortyant Salamon és dohogni kezdett,, hogy mi lesz az indulással? — Majd megtudakolom, hogy miért késik a vonat indulása — szólt előzékenyen Csikós József és kiszállt a kupéból. De viszsza nem ment, elpárolgott, mint a kámfor, mert az ő csinyje volt, hogy Salamon Zsiga az utolsó vagonba szálljőh be, amelyet előzetes megbeszélés után lekapcsoltak a vonatról, amely rendes időben indult, persze Salamon Zsiga nélkül, aki szégyenkezve és boszankod va bandukolt haza a lakására. Egy pár napig nem is került a szeme elé Csikós József, de nem is lett volna tanácsos . . , * Az árvíz Után való színtársulatnak tagja volt JSzatmáry Árpád is, a felejthetetlen és az igazi Szatyi. Nagyszerű színész volt, páratlan kedélyű ós olyan ragyogó humorú, hogy még a legmurozifsabb ember is elnevette magát, ha a szerepe szerint, pipotya férjet, vagy valami komikus figurát kellett ábrázolnia*: Viszont drámai szerepben megríkatta a ball gatóságát. Jóizü elbeszélő is volt és pohara zás közken nemcsak szóval tartotta a társaságot, hanem annak kedélyét ugyancsak föl villanyozta, ö maga talán sose nevetett, nagy ritkaság volt, ha mosolyra húzódott a szája. Noha abban az időben csak vidéki szinész volt. országosan ismerték őt is, művészi hírnevét is és mintha fővárosi művész lett volna, gyakran kapott meghívást vidéki vendégszereplésre. jSzatyi há' hacsak lehetett, el is fogadta a meghívásokat és mindig, mindenünnen nagy sikerekkel tért haza és lehetőleg kevés pénzzel. Történt egyszer, hogy Debrecenbe kapott meghívást, Szatyi felcihelődött és elutazott a Csokonay városába. Valami vígjátékban lépett fel, per-sze zsúfolt nézőtér előtt. A közönség egész este ki uem fogyott a nevetésből és lelkesen ünnepelte a művészt, akinek a játéka tetszett az egyik debreceni kritikusnak is,.aki csak azt kifogásolta, hogy a művész rögtönözni szokott. Ez sose volt szokása Szatyinak, aki a kritika megjelenésének napján Zajfait játszotta A peleskai nótárins-ban. Ahogy akkor még szokásban volt, nagy szürke lovon ülve, jelent |meg jSzatnxáry, mint Zajtai. Tapssal fobatároltak néhol és mégis krisztusi jóság fénylett róluk. A vásznat alig láttam és a paletta színei teljesen elmosódtak merevedő pupillám ©lőtt. Kezem önkénytelenül, lázas vonzódással kutatott uj szinárnyalatok után és ha ösztönös mer/könny obbüésseí rájuk talált, hihetetlen gyorsasággal terigette szét a képre. Aztán megint csak Éva körvonalai vibráltak előttem. Néhányszor mintha megborzongott volna és kíváncsian kémlelt munkámra. Szeme most az enyembe mélyedt és bágyadt csillogása sugarai, mint apró tüszurások serkentették lelkemet. A keble pihegve zilált és néha zsörtölődő köliej-hullámck tompán, elnyomottan törtek fel belőle. A fátyol megmoz dúlt- ős mind elszántabban, apró lépésű, gyors ütemű táncba kezdett, A kályha zümmögásének halkuló sóhaja kisérte a bősz turantellát. mig egyszerre csak nagy nyomasztó csönd lett és a lángok is elenyésztek. Éva most elmozdult a helyéről. Karjait leejtette feje fölül és ugráló léptekkel mögém került, A kezem még/az utolsó impressziók hatása alatt mozgott a vászon felett és eredtein, hogy Ő ezt a mozgást lesi. Izgatottan bajolt a vállam fölé, füle a nyakamhoz ért és hideg volt, mint a jégcsap. Teste reszketett. és karja ahogy a kahátomba kapaszke dott, Morse-jeleket ráncigált rajta. Majd gyorsan kiegyenesedett, elengedte kabátom <'••: a helyére' szaladt. Végső elszántsággal helyezkedett megint pózba, a fátyolt megigazította és hűséges szemének odaadó parancsa serkentett további munkára, -A színeket Ismét kevertem és raktam egymás mellé, a kezem már zsibbíulozott a hidegtől és a nehézkes erőfeszitéstől, de a démonikus hatás lenyűgözött teljesen. Sok-sok idő telhetett igy cl alattomos munkásságban. Éva "egyszerre csali megrezzent egész testében, aztán elhanyatlott nehézkes érzéketlenséggel és mintha fásult álmosság szállt volna rá, ólmos lassúsággal emelkedni próbált. Akarata azonban nem fogott már, szemei lecsukódtak és ajka néma mozgásokat végzett. Most újra sietni, kapaszkodni, ugrálni igyekezett, karját ölelőn tárta felém és szemei lassan nyiladoztak, mint a Glyder-babáé, melyet fektéből óvatosan emelnek fel. De mégis a levertség, fáradtság, kimerültség kábulata győzött felette és az apáthia végleg hatalmába kerítette. Én csak állottam ijedten, meglepetten és nem tudtára mirez, mi történt, mihez kezdjek. Az erőtlen, halvány téli nap sápadt sávja'most; beszűrődött az ablakon és a milliárdnyi fürge pora szemeken keresztül az elkészült képre szívódott. A képre, mely színéinek kábító kékségével most hatott előszőj' érzékelhetően reám . . . Vad kiáltással Évához ugrottam. Az ágybp \ unszoltam és' betakartam. A rikoltozásra beszaladtak a szomszédok és egy jó öreg asszony, aki sántított kissé és Évára támaszkodva szokta volt körülbicegni az udvart, mindjárt felérte, hogy mi történhetett. Kopogó lépteivel szaporán kidöcögött és kötőjében tiszta, fehér havat hozott. Feltakarta Évát és dörzsölni kezdte gyengéd hevességgel cs fáradhatatlanul; emelte Éva karcai derei át, amely behajlott és lecsúszolt folyton a mélybe: a feltüzelt ágy deszka tátongó űrjébe ... gadták. Mondta a szerepét Szatyi, egyszerre csak a szürke fészkelődni kezdett, majd megfelejtkezett arról, hogy Thália templomába Ikerült. A közönség csöndesen nevetni kezdett, a lueszed megakadt a színpadon. Egykét pillanat múlva Szatyi megtörte a csöndet. Megveregette a szürke nyakát, majd ajnározó hangon mondta: — Édes lovam, ne rögtönözz, mert lerántanak a kritikusok . . . Beszélgessünk. A fahonvéd: De jó is volna újra gyermeknek lenni, faluhelyen lakni és házról-házra járva, mondani a* régi ünnepi nótát: Mi vau ina, mi van ma! Piros pünkösd napja, hölnap lesz, holnap lesz a második napja. Én: Miost van csak igazán piros pünkösd napja. Vértől piros minden. A fahonvéd: No meg a festéktől. Ennek még nem vagyunk szükiben és ha felment ig az ára, nem sajnálja érte a pénzt, aki egy kis pirt akar szerezni az arcára. Én: Elpirul az ember, ha látja a bőséges mázolást. A fahonvéd: A magunk fajta ósdi ember már a csóktól is tartózkodik, nehogy festékkel legyen tele a szája. Én: Aki nyalakodni szeret, annak nem árt. De ma már, ebben a felvilágosodott korban, nemcsak a vén, hanem a fiatal kecskék is megnyalják a sót, A fahonvéd: Mondják, hogy aki a sósat szereti, az szerelmes természetű. Én: Ma már csak az szeressen, akinek megengedik a viszonyai, vagy aki a különféle gusztusokat kielégíteni tudja. A fahonvéd: 'Némelyek azt szeretnék, liogy az legyen újságíró is, akinek megengedik a viszonyai. Én: És ha mindenáron újságíró akar lenni, dolgozzék alamizsnáért és szerelemből, hozzá még zengje a mások nagyságát és dicsőségét. A fahonvéd: Ha meg ráérő ideje van, felkophat az álla. Én: Egyiknek-másiknak régen sztrájkban áll. A fahonvéd: A gyomra is, noha az újságírónak sok mindent be kell vennie. Én: És megemésztenie. Ez nfár újságíró sors. De a kócosok birják, mert az élet megedzette őket, A fahonvéd: Az is, meg a hálátlanság. Mindig keresem az okot és sose jöttem rá, hogy miért is van az, hogy az újságíróknak beesett a válluk? Én: Kézenfekvő az ok. Mert mindig mások alá tartják, hogy rajta emelkedhessenek. A fahonvéd: És addig váll a váll is, mig rajta emelkedhetnek. Némelyek szerint az újságíró is csak addig újságíró. Én: Az ujfcágiró addig újságíró, a mig, lm szűkösen és nyomorogva is, meg tud maradni a tisztesség utján. A fahonvéd: Néha ez az ut kényszeríti a sztrájkra. Én: Meg az önérzete, ami egyetlen kincse a kedélyén kiviil. A fahonvéd: Hallom, hogy újságíró szerepel piros pünkösd napján az újságírók matinéján. Én: Még pedig elsőrendű, a javából való. Aki jelen lesz ezen <a matin,n, legalább is olyan jói mulat, mint nyáron szokás a strandfürdőn. A fahonvéd: Az ám, ni, a héten ugyancsak szóvá tették a strandfürdő nyári örömeit, Hogy hát igy rneg ugy, meglazultak volna ott az erkölcsök. Én: Jó, hogy azt nem mondták, liogy a f ür d ő rn h'á k sz a 1 a g j a i. A fahonvéd: Fiatalság, bolondság. És az