Délmagyarország, 1918. február (7. évfolyam, 26-49. szám)

1918-02-10 / 33. szám

Szeged, 1018. február 10. DELMAG Y AROR8ZA G 7 inkább a 46-osok főhercegének, József főhercegnek ajánlotta, aki meleghangú levélben válaszolt és köszönte meg az ő fiaiért, a negyvenhatosokért hozott áldozatot. A könyv ára a kötetben nincs feltüntetve. (s. i.) 2 » i á % l. t\ ocoo cTUttuális strófák. AZ UKRÁN BÉKÍE. Noé galambja kiröppent újra is a lángtenger ifölött tovaszállt és úszott messze, nyilak záporában, amig a pusztulás esak zúgott és kaszált. És hullott rendre, hullt az élet és megfagyott a szív s a lélek s a borzalomnak vége sohasem volt!... De szállt az égben gyönge, iszép madár ,s amerre ment, zendült a határ, amely eddig sohasem szólt. iS dalolva sirt: Ö, Béke, Béke!... S már int felénk —i jaj! — biztatóan ia vége, a vége! ... Talán szabad lesz örülni végre! A kettő, ami mindig egy. Régi, jóbarátom volt P. Laci és a háború öt is messze vitte itthonról, messze gyerekéveitől, a csintalanságoktól és a diákszerelemnek örökké égő, fájó emlékeitől. iMlikor elment, erős, vidám, kedves fin volt; mikor visszajött, vézna, beesett arcú, fátyolos tekintetű, letört .reményű, koraérett ember állott előttem, fanyar gesztusokkal, öntudatlan vállrángatásokkal, mintha minden percben bocsánatot akarI na kérni, liogy már közel négy éve tart a háború és ő még mindig élni mer. Egy este feljött hozzám, sokáig egy szót sem szólt, csak a könyveim között lapozgatott türelmetlen gyorsasággal, aztán a szobát mérte fel bosszú lépésekkel, a falakat vizsgálta, majd rám nézett és várta, hogy valamit szóljak. Én hallgattam azonban és tűnődtem >a multakon; amikor még a promeuádhan futballoztunk és a padokba neveket, faragtunk; amikor kis zugkávéházakban billiárdoznif tanultunk; amikori a Sépésjoházbarii 'korcjsolyjaf) pályát csináltunk, ezek jutottak eszembe esnem volt kedvem a jelent bántani. (Mégis ő szólalt meg hirtelen: •—• Téged érdekelnek a lelki problémák, ugy-e, — kérdezte — de feleletet, egyáltalán nem várt. Leült a díván sarkára, fejét a tenyerébe hajtotta, aztán ugy beszélt: —- Nem a háború tört meg engem, sem a fáradalmak, sem a nélkülözések, vagy a veszély közeli tudata. Nem vagyok bős, nincs kitüntetésem, esak bánatom van, mélyen csörgedező, fekete, végtelen bánat. Bánat, amely velem kel és velem nyugszik; strázsálja álmaimat, megosztja falatomat, elnyeli munkámat és sirásnak visszhangozza nevetésem. Bánat, amelyet talán én kerestem, én vágytam és kívántam sivár, üres órákban, amikor az is nagy dolog volt a semmihez képest. Bánat, amely eleinte orozva szegődött társamul; jó , volt, gondos és meleg; sötét fátyoléval narkotizálta nyugtalan lelkemet; könnyű- örömökét elringatott tompa fájdalomban; céltalan napokért csábos reményeket Ígért. És én megszerettem ezt a bánatot, mint a kőszáli sas az andreaeát, amely barna szőnyeget von a sziklákra Szerelmem, akarásom, léf föl tételem lett ez a bánat, melyhez jobban ragaszkodtam, mint az élethez. És ez a szerelem tövises volt és vérző sebeket vájt a szivembe. Megéreztem, hogy soká nem birom ... Most elhallgatott és percekig csöndben állt., aztán ismét folytatta: — lEjgyszer megkönyörült rajtam szerelmem, a bánat. Finoman, lengve jött hozzám és szavaival lágyan körülölelt. Szemei könnyesek voltak és hangjában az önvád rezonált: —1 Én, a bánat, — mondotta szelíden, —> akinek szive kő volt eddig, megindultam a tu mérhetetlen szenvedéseden. Eljötteim hozzád, tégy velem, amit akarsz. Szerethetsz most, de* aztán el foglak hagyni és talán boldog leszel, mert elértél mindent és el tudtál veszteni engem. Nem. akarok többé kisérteni utadon, erősnek, szilárdnak, bátornak akarlak ismerni, elégedettnek és boldognak látni. Hitedet, bizalmad, nyugalmad visszaadom és menj gyorsan előre és félejts el engem. —1 Ezt mondta a bánat és rózsás ajkaival megcsókolta homlokomat, amelyre keserű éjek mély ráncokat boronáltak. Szemem hamvadó tüzébe nézett, hűséges, odaadó tekintetével és én vonagló kínok között győzni tudtam. Nem vettem el szerelmét, mert éreztem, hogy szánalomból adná és uj szenvedések megváltásául. Éreztem, hogy megbánná azután és örökre elhagyna engem, mert én csak vadul, a szén vedély eksztázisával rabolhattam volna el azt, amit ő nekem .alamizsnakép nyújtott. És győztem és reszkető lélekkel osontam el amellől, •amit szentebbnek és szebbnek tartok a halálnál, vagy az életnél. —i És ő velem maradt! Győztem és Legyőzettem: a bánat az én örök jegyesein . . . Nagy-nagy csönd köszöntött be |ezután;. .Laci reám tekintett és szemei könnyesek voltak. — Értelek, — mondottam később. Ez nem is lelki probléma. Te (fiatal vagy még és már is bölcs akarsz lenni: annyit csalódtál, hogy a vágyak teljesülésétől is fész már. —1 Vágyaim nincsenek, —< szólt ő lemondőlag. Szerelmein van csak és bánatom; és & kettő mindig egy. Berezeg István. — Élelmezési konferencia Bécsben. A Bécsben megtartott élelmezési konferenciáról hivatalos oldalról a következőket jelentik: A tanácskozásokat, amelyeket pénteken és szombaton Landweihr tábornok elnöklésével Höfer osztrák és Wintíischgrátz magyar köizélelmezési miniszterek tartottak, a legközelebbi napokban folytatni fogják. A konferencia eddig a legteljesebb egyA fiatal, kékszemű leány szólalt most meg, beszélt valami érthetetlen nyelven, azután integetett a parasztnak, aki most rábólintotta kócos fejét, mintha mondta volna, hogy ez az, akit te keresel, csak lépj le. A leány szeme egyszerre vidám lett és kinyílt, mint erdő mélyén az ibolya, pici száját mosolyra nyitotta, a kezével pedig egy levelet nyújtott az asszony felé, ami olyan volt ebben a percben, mint a felhők közül váratlanul kimosolygó napsugár. A fiára gondolt az asszony és csudálatos melegség ömlött végig a szive körül. — Hunnan gytisz? kérdezte a lánytól. A leány megint beszélt valamit, gyors, pattogó hangon, amiből csak annyit értett meg Toppantó Veron, hogy — Trockoje! Azután az embert faggatta: — Hunnan hozza kend? — Hunnan ?... Hát a csöngőiéi állomásról.. . Oda vittem ki a Grüner tekintetes urat, oszt' ezt mög ott találtam. Ojan volt, mint a lévert galamb. Búgott is, mög turbékolt is. — Dehát hunnan gyün? — Mondom, Győrül... Ott találtam ... Hogy oda hogy került, azt mán ű tudja az árva. — Azt mondja Trockoj. A lány közbevágott: — Jesz, jesz Trockoi... Alexander... Trockoj. — Mögengedöm, — folytatja tovább a paraszt — de ha éngöm kint nem ér az állomáson, akkor a bűnöm tudja, hogy mi lesz vele. — Dehát a Jézus szerelmiért, minket keres? — Tiktöket hát, ott az irás nála... Rá van irva: Baráczius Istvánnak. Toppantó Vera most már teljesen zavarba jött, a fejéhez kapott, a két tenyerét összeütötte, aztán nyúlt a lány felé. Az ibolyaszemü lány most mintha megszeppent volna, odanyújtotta a levelet az asszonynak és megint csak azt Katalin a tömörkényi majorban Irta: Cserzy Mihály. 1916 őszén kint ült Toppantó Veron (az ura után Baráczius Istvánné) a tömörkényi majorban a csőzház előtt. Éppen vasárnap volt, szép szelid őszi nap, melyen a tovatűnt nyárnak vissza-visszatérő melegében megcsillan a bikanyál és úszik a levegőben, mintha összetépett menyasszonyi fátyol selyemszálai lennének. Nézte a sudár jegenyefákat, melyekről lassú keringéssel jöttek lefelé a citkes levelek, amik az ősz csókjától szakadoztak le s ott hagyták örökre az anyafát. Toppanto Veron éppenséggel nem szeniimális lélek, a falevelek hullását is sokszor látta már idekint, mert kenyerének javát jóformán megette, ha mindjárt keserű is volt az, abban a cselédsorban amelyben esztendők óta élt az őrgróf büs-'ke főúri birtokán, mégis most ugy látta, hogy van ebben a szeiid őszi levél- ; hullásban valami nagyon szép, valami különös báj, ami ingerli a leiket és szórakozást szerez í neki. Ez egyébként érthető is volt most, mert : gondolatai messzi kalandoztak az oroszországi j tockojei fogolytáborban, ahol a kamionkai ne- ! héz ütközet óta sínylődik az ő rablia, szomorú lelkének egyetlen kedves magzata. S amig a faleveleket sieztc, arra gondolt, hogy ez a gyerek, az ő drága Sándor "fia is igy, élhet ott, ilyen árván, ilyen magárahagyottan. És igy hervadhat, mint ezek a levelek, melyekre az őszi köd nyirkot von s lassan, mint a viasz, sárgák lesznek s azután némán összeölelkeznek az anyafölddel. Istenem, hány mély sóhaj találkozik azon a nagy ismeretlen uton, mely innen odavisz s amelyen innen is, onnan is jönnek, mennek a szívnek szomorú hangjai, hogy valahol az uton egymásra találván, összeboruljanak s keservesen zokogjanak. Amig Baráczius Istvánné igy ült szomorú lelkével és szövögette fájdalmas gondolatait, az útról, jó távolasan köcsizőrgés zavarta meg. A kocsikerekek hol hangosabban, hol csendesebben adtak jelt az érkezésről, azszerint, hogy homokon jártak vagy partos helyre értek. Ez ugyan egyre ment, a figyelme most már teljesen oda fordult és zökkenés támadt a gondolatai körül : vájjon ki jöhet erre, ezen a csendes vasárnapi ebédutánon, mikor hétköznep is újságszámba megy a kocsijárás. Rissz-rossz parasztkocsi volt, két°sovány gebe húzta, a kocsin kék ujjasban egy középkorú paraszt és egy nagyon szép, fiatal leány ült. A ruhája ennek szokatlan szinti és szabású, nem olyan, aminőt az errevaló lányok hordanak. — Ugyan kik lehetnek? — tűnődött Toppantó Veron, de nem sokáig, mert már a második, harmadik percben meglassulnak a lovak és a kocsiról leszól a paraszt: — Merre lakik az a Baráczius István, lelköm ? — Itt lakunk, de most nincs itthon — adta vissza a feleletet meglepődve az asszony. — Hát te? — Én a felesége vagyok. —• No, akkor jó helyön járunk. — Kit keresnek kendtök? — Éppen titöket.. . Nézd e, vendégöt hoztam. — Vendégöt? — mondta zavarodottan az asszony. — Miféle vendégöt? — Hát ezt e — mutatott hátra a lányra. Valami idegön nemzetség ez, azt mondja, hogy orosz. — Orosz ? — dobbant meg a szive Barácziusnénak — talán izenetet hozott ? — Azt is hozott, mög mást is. Majd möglátod, csak hagygytijjön le a kocsiról.