Délmagyarország, 1918. február (7. évfolyam, 26-49. szám)

1918-02-24 / 46. szám

6 < >íSLMiAG Y AROKEZAÜ Szeged, 1918. február 24. takarékoskodni kell, pedig éppen a legszegényebb néposztály takarékoskodik és éppen akkor, amikor az beteg. Indokolatlan az idézett rendelet 11. §-ának második pontja, amely szerint három napos betegségnél semmit sem kap a beteg tag, hosszabb betegségnél csak a harmadik naptól kezdve, tehát az első két napra semmi táppénz nem jár, sőt a pénztárak még a betegség utolsó napját, ha az vasárnap, szintén nem fizethetik, vagyis a táppénz kifizetése három napi levonással történik. Köztudomásu ezzel szemben, hogy ugy a betegség első két napján, mint a gyógyulás utolsó napján is eszik a pénztári tag és családja. Legnagyobb hibája azonban ennek a rendelkezésnek,,hogy a tagoknak nem biztositja a szabad orvosválasztást. Ebben az esetben azt az orvost választaná a beteg tag, akiben legtöbb bizalma van s aki, ha ugy bánik vele, mint némely orvos szokott bánni a pénztári taggal, módjában lenne otthagyni, mig ma kénytelen odatartozni. Pedig a szabad orvosválasztás lenne az, ami által megszűnnének a mai viszszás állapotok. Csak ezáltal emelkedhetne a pénztár arra a magas nivóra, amelyre hivatva van. Csak ez elégíthetné ki a munkások igényeit, csak ez biztosithatná igazán a munkáscsaládok egészségét. Az országnak erre most nagy szüksége van. Dr. Lederer Dezső, pénztári orvos. (Uinaain imuki Beszélgessünk. A fjüJtőnvéd: {Minden nagyobb cécó nélkül megtartották a Lloyd ötven esztendős jubileumát is. Én: A határkőnél megálltak egy percre, ibogy visszanézzenek a múltba és bogy gondolkozzanak a jövendőről. Mert az elmúlt félszázad csak igéret volt, a következendő kell, íhogy a cselekvések, az alkotások korszaka legyen. A fahépvéd: Okunk van hinni, hogy az lesz. Nekem tetszett, a családias ünnepség és az (az emberséges 'megnyilatkozás, amit az elnökkel, Obláth Lipót úrral szemben tanúsítottak. Én: Derék ember az öreg ur, aki tudvalevőleg rövidlátó. J>e csak szemre, ímert ő is azok közé a ritka, emberek közé tartozik, akik jjóval tovább látnak az orruk hegyénél. A fakortvéd: :És akik, mint a jó pap, liolj tig tanulnak. Nagy szó ez, uram, ebben a szomorú világban, amikor majdnem mindenki azt hiszi magáról, hogy sokat, sőt mindent tud. Én: Osak amikor a tömbkelegbe érünk, venni észre gyászos téyed&ünk. A fahonvéd: 'Az is szép cselekedet volt, bogy megörökítették az öreg ur képét és leleplezték. Én: Csakis igy lehetett az öreg urat leleplezni. Értékes , közélet ^szereplése alatt nem for •dúlt elő semmi olyan a cselekedeteiben, amit leleplezni, vagy leplezni kellett volna. A fahonvéd: AJmi a szivén volt, az volt a •száján és ha a közügyekben fáradozott, pedig sokat fáradozott, mindig tudta a jobbkéz, hogy mit tesz a bal. Én: Gyiiszmékelő ember .ő, aki sokát jár ínég most is és íjpkat járt a. múltban, de magának sose járt ki semmit. A személyéttnom tolta előtérbe, de az igazi tehetséget segítette és oda tartotta a vállát, liogy azon emelkedjék, aki tud és aki arra érdemes. ,, A fahonvéd: Érdemes öreg embernek szakadt el a fonala a héten is. Ungvári Péter bátyánkra gondolok, aki esak testben lett öreg, lélekben azonban fiatal maradt és aki minden áron elkívánkozott ebből az árnyékvilágból. Éri: El is ment belőle és imost már a tiflsö partról nézi azokat a rendkívüli eseményeket, amik ezekben a végnélküli, véres időkben, lépten-nyomon előfordulnak. A fahonvéd: Osak már legalább önkezével ne vetett volna véget a földi létnek. Én: Ö, aki önkezével .annyi embert mentett in g a szenvedéstől, tudta, hogy mit csinál. És joga volt hozzá, hogy megkímélje magát is a kinos szenvedéstől. A fuhonvéd: Bizony, nem kizárólag testileg szenvedett, hanem lelkileg is, a háboru miatt. Nemcsak most látott sok vért és szenvedést, hanem a solferinói ütközet idején is. Én: Az élet nem egyéb,- mint örökös ütközet, amelyben ritka az, aki sebesülés nélkül tudja megjárni a kálváriát. A fahorivéd: Most egyebet se teszünk, mint kálváriát járunk. És sokszor, április elseje nélkül is, a bolondját járatják velünk. Mi főzünk és mást vár a terített asztal. Én: Másszóval: a disznókat mi hizlaljuk és tmáso' hiznak belőle. A fahorivéd: Szemesé a világ, vaké az alamizsna. # Én: Majdnem alamizsnát adtak annak is aki dolgos két kézzel másfélszázezer korona hasznot hajtott a városnak, e mellett izes halhoz juttatta a közönséget. A fahonvéd: Ezen a tájon még mindig nem akarják tudni, hogy 'Krisztus urunk koporsóját sem őrizték ingyen. Ért: J6» hogy meg kell fizetni a hasznos, munkát. • A fahonvéd: Még a szerelmet is. Igaz, ni, •meghallgatta-e a Kétféle szerelemről tartott előadást? Én: Még azt is, hogy hogyan szeret a férfi és hogyan a nő. A fahonvéd: Sokan voltak, ugy-e? Én: Sokan, különösen a hölgyek. Csak azt szeretném tudni, mit gondoltak 'magukban, amikor az előadó az ő szerelmüket magva rázta? A fahonvéd: De uraim, én már csak azokkal szövetkezem, akik azt tartják, hogy a szerelmet nem magyarázni, hanem gyakorolni kell . . . Telefon 807. VASS Telefon 807. mozgó szinfiáz. Vasárnap február 24-én, ERNA MORÉNA a közkedveit művésznő legérdekesebb kettős szerepe. dráma 4 felvonásban. Szenzációsan izgalmas drámai attrakció. Előadások d. u. 2 órától kezdve. Gyerm kjegyek csak az első elsőelőadásokra érvényesek. vadaskor, .szép ünnepség keretében rójja le háláját és kegyeletes megemlékezését iránta a tanuló ifjúság. Müveit a kiváló irodalom- történetíró, Toldy Eei-ene többek között igy jellemzi. „A nemzeti iránynak Dugonics volt az irodalom újjászületése óta első és leghatalmasabb ébresztője, kinek huszonhárom kötetet betöltő munkáival, mik közül több, második, sőt harmadik kiadást is ért, nemcsak mulattató es tanulságos olvasmányt nyújtott a hathatósan képviselt erkölcsi és nemzeti érzület által, nem csak gyakorlati hatással volt az életre, de a iközépnemességnél s a népnél legtisztábban fennmaradt gondolkozásérzés ,'és kifejezésmód 'behozatalával az irodalomba, ezt nemcsak hasz. nosan, megtermékenyítette, hanem soha nem hallgató 'intést adott irótársainak, miszerint azon pólus, mely felé az irodalom hajóját kormányozni keli, nem más, mint a nemzeti valóság". Általában véve, Djugonics, akár mint költő, akár mint történetíró és régiségbuvár,, elméjének gyümölcseit'közvetlenül az él tre alkalmazta, leszállt a néphez, megmutatja nekik a régi dicsőség g a; magyar élet fennmradt gazdag kincseit, buzdítván ezáltal a nemzeti érzületre, 'a nemzeti sajátságok megtartására. Müvei mind irány müvek « a kitűzött célnak meg is felelnek. .Regényei oly gyakorlati hatással voltak az olvasóközönségre',, liogy őt irodalmiunkban a nemzeti iránynak legliatalmasbb ébresztőjéül kell tekinteni. lEzeket. neincsk szeretettel olvasta az ország, hanem köztük Az arany perecek, Az (httatlah Etelka eimüek színre alkalmazva, a pesti, budai és kolozsvári színpadokon nagy sikert hoztak írójuknak. Történeti munkáiban is a magyar tartományokat s azok régiségeit ismerteti IDjugonies « kútfők tanulmányozása alapján tárgyalja a hunok és ősmagyarok dolgait, azonban ezek a munkái is a nála élénken dolgozó fantázia hatása alatt készültek, s ezért inkább iránymüveknek tekintendők. Csupán Róma történetei és Nevezet ásebb hadvezérei tiünnek föl tisztán történelmi dolgozatokul. A nyelvújítás történetében is díszes 'hely illeti meg derék költőnket s abban a nagy áradatban, melynek irodalmi tényezői uj szók es szólásmódok halomra alkotása által förekéatek a 'még szegénynek talált magyar nyelveltboldogítani — Dugonics a megfontoltak közé tartozott. Szerenesés volt nemcsak a feltalálásban és alkalmazásban, hanem a magyar népnyelvnek törzsgyökeres ösmerése által azon sza vak és szólásmódoknak fölszinre hozásában is, melyek előbb, de nagyrészt utóbb sem találtak alkalmazásra, noha ezek sajátosan szép és jellemzetes, az eszméket és gondolatokat'találó rövidséggel kifejező gyöngyeit képezik nyelvünknek. Igy ir önmagáról: „Ami pedig szivemet illeti, talpig kitetszhetem irásomb ÍI. Eleve azt mondhatom: igazi magyar vagyok és hazámat szerfölött szeretem. Hogy benne születtem, sohasem szégyenlem. Adná az Isten, hogy ő se szógyelné neveltetésemet. Olyan ve- i gyok, ki édes hazámnak boldogulásán örvény | deni, sanyargatásától félni, veszedelmén ittózni tudnék. Olyan vagyok, ki édes hazámnak fentartására, ha tehetségemben lenne, -les testől-lelkestől iparkodnék". Kiválóan szép jellemvonása Dugonicsnak, hogy a népet nagyon szerette. Szünidőkben való it'thontartózkodása , alatt, valamint később, nyugalombavomilásáuak állandóan Szegeden töltött éveiben, egyik legkellemesebb időitöltése volt a munkásokat felkeresni, kikkel bizalmas beszélgetésbe elegyedett, hasznos, ösmeretekre, okszerű életelvekre tanifvá* őket, Igy teste el és gyűjtötte össze a szegedvidéki népies szólásokat és közmondásokalt, melyeket Mbgyar példabeszédek és Jeles mondások gyűjteménye címen tett közkincsünkké. Érdekesnek tartom Dugonics András családfáját bemutatni ez alkalommal a következőkben : 7 Dugonics András Szeged városi tanácsnok városi kapitány, első felesége: Imre Katalin, második 'felesége: Müller Crescentia. Gyermekei: András piarista, Adám Szeged város polgármestere, felesége: Lób Anasztázia. A másdi'k feleségétől: Cecília és Jozefa. •Ezeknek a leszármazottjai a szegedi Polczner• család. Ádám gyermekei: Terápia, férjezett. Be'niczky Miklósné, Csongrád Vármegye volt főjegyzője és Antal, felesége: Szilber Anna. Terézia, férjezett Beuiczkyné gyermekei: Miklós szolgabíró, EteM% férjezett EndreLászlónó, nádori táblabíró, ,Emília, férjezett, Bécsi Józsefné megyei orvos. Móric 'plébános,