Délmagyarország, 1917. május (6. évfolyam, 103-127. szám)

1917-05-27 / 125. szám

192 DÉLMAG Y ARORSZÁG Szeged, .1917. május $L eLmondhatni, hogy kevesebb több lett volna. Egyik érdekessége a kiál'litásnak László Fülöpnek 1889-ből való leány-portréja. a mely a Pátzauer-család tulajdona. A világhíres festőt akkor még Laubndk ihiv.táik és a portré bizony nem árulja el azokat .a bizonyos oroszlánkörmöket. Bizonyára sok nézője akad majd a „Reök Iván tulajdonát képező két 'Munlkáesy-képnek és hihetőleg a (többi mii gyűlt ő által kiállított tárgyaknak is bőségesen akad szemlélője. A 'kiállítás egyik termében vannak elhelyezve dr. Szalay József kézirat-gyűjteménye és könyvritkiaságpéldányai. Az elrendezés munkája még folyik, de <remél(hető, hogy a holnapi megnyitás alkatmára elkészülnek vele és a közönséget semmi sem fogja gátolni szemlélődésében. A kiállítás jövedelmének egy része a szegedi hadiárvák javát fogja szolgálni. A cél istenes és minden pártfogásra érdemes. A kiállítás vasárnap délelőtt 11 órako> nyílik meg. A kör vezetősége ma felkereste dr. Somogyi Szilveszter polgármester védnököt, aki vállalta, hogy a kiállítást ünnepélyeden meg fogja nyitni. A vezetőség Pernetzky Jenő altábornagy védnöknél is megjeledt, aki szintén megjelenik a vernizsázson. Az alsóvárosi Ferenc-rendi kolostor nem vesz részt a kiállításon. Ennek oka az, hogy a Ferenerendiek 500.000 koronára óhajtották bebiztosítani kiállítandó egyházi szerelvényeiket. A tul nagy biztosítási díj miatt azután nem kerülhetnek kiállításra az alsóvárosi műkincsek. A vernizsazs napján, valamint ünnepnapokon a belépődíj 2 korona, ezzel szemben hétköznapokon olcsó munkás és tanuló-jegyek lesznek, az egy koronás belépődíjjal szemben. . Külön látványosság lesz á kupolaterem átalakítása, mert a katonai mérnökség Ádámfy János főhadnagy vezetése mellett faparavánokkal bevontak. Itt képeket és grafikai lapokat állítanak ki. A katalógus ára egy korona, címlapját Petrovnts Emil rajzolta. Tartalmazza a fökiállitást és a Baek-malom leírását gyönyörű illusztrációkkal. az eperfa alatt, boldogan néz a jószágra és szeretette] mondja neki: gyere, gyere Riska... Az öreg tehén lassan odalépeget és megáll. Virágné leteszi a kisteknőt, amelyben az abrak van, a dercével meghintett cékla, ami elsőrangú étele a tehénnek, aztán Riska nyakába illeszti a kötelet, amelylyel megköti, hogy a fejesnél ne okvetetlenkedjen. Mert néha rossz kedvében is lehet a jószág s ilyenkor rug is, döf is. A dercére fazonban ha rossz kedve te van, engedelmes ilesz, inert azt hiszi fenékig tejföl. Derce van alól is. Igy teszik „lóvá" a tehenet, mint néha az emberek egymást . . . És most. mondjuk el a fejést Nem árt ez kérem, sokan úgyis könyvből ösmerik ezt a1 hasznos műveletet, ami olykor talái'emein is felel meg egészen a valóságnak. A könyv sem szentírás. Nos, Virágné a tehén elé teszi a dercével beszórt összevagdalt céklát, a fejőszéket az állat mellé igazítja, azután langyos vízzel megmossa a tőgyét, ujjbegyre kent zsírral megluizagatja, hogy jobban csússzon és két kézzel nekifog a fejéshez. Ha nem mossa, nem zsírozza meg, akkor azt mondják: romlik a tő gye. Kivérzik. Jó gazdánál olyan a tehén tőgye, mint a selyem. Nem is a gazda javára íródik ez, hanem a gazdasszonyára. A gazdasszony ügyességét, tisztaságát és életrevalóságát ebből épp' ugy megállapítják a mindent szemügyrevevők, mint teszem azt a háztájéknak a rendezettségéből, a konyhának a tisztaságából, a vászonnemüek fehérségéből és egyéb más körülményből, amely általános rendre és gondosságra vall. (Eközben vékony sugárban zubogni kezd a Beszélgessünk. * A fahonvéd: Holnap újra ünnep lesz, pünkösd ünnepének napja. Valamikor ugyancsak énekelgettük ezen a szent napon: Mi van ma, mi van ma, piros pünkösd napja, holnap lesz, holnap lesz a második napja. Én: Sajnos, a pünkösd most is piros lesz, de a sok kihullott vértől. A fahonvéd: A vér hullása helyett eső hullana pedig. Elszárad minden, ha igy marad az idő. Én: És akkor még az öntudat sem segit rajtunk. A fahonvéd: Öntudata, ugy-e, mindenkinek van? Hogy lehet mégis, hogy innen felséges király urunknak égy oly sürgönyt menesztettek, amelyet az öntudatos nők nevében küldtek a trón zsámolyához. Én: Bizony, a meghatározással egy kicsit elvetették a sulykot. Mert ha valaki, a nők bizonyára öntudatosak. Valamennyien. Csakhogy az egyiknek az öntudata élesebben nyilatkozik meg, mint -a másiknak. Igy van ez a férfiaknál te. Az öntudatnak is fokozat/ van, mint a szépségnek. A fahonvéd: Vagy a csúnyaságnak, ami most éli aranykorát. Ugy értem, hogy az emberi cselekedetekben. Mert lássa most, hogy már redukálva lett, a hústalan napok száma, a kus ára nemhogy csökkent volna, de emelkedett. Én: Ezen nem lehet, de nem is kell csodálkozni. Tudvalevő, hogy a szegény mészárosok mind soványak és most hizókurát tartanak. A fahonvéd: Csak az a haj, hogy a mi zsírunkon. Éti: Valakinek a zsírján csak kell. És az már emberi természet, hogy inkább a más zsírját használja, mintsem a magáét fogyassza. A fahonvéd: Még jó szerencse, hogy van mit ós kiről fogyasztani. Csak azon csodálkozom, hogy még mindig tűrjük a tagló-csapásokat. Én: Ntím az a legény, aki üt, hanem aki állja. friss tej a fejőbe, majd hirtelen habot ver, fölárad, mint a pohárba eresztett friss sör, Az egyik edény hamarosan tele lesz, jön a másik. Ezt a kislánynak nyújtja oda, aki tejesfazékba önti át. Riska ezalatt kérődzve fogyasztja a vacsoráját és hátra-hátranéz, vájjon ki feji. Ha idegen kéz dolgozik a tőgyén, akkor rug, s a tejet is visszatartja. Virágné olyan egyóra alatt kifeji az öt, hat liter tejet, azután a hegyes tejszürő szitán megszűri s a tejes fazékokat hűvös helyre teszi. Leginkább a ház ereszete alá a polcra, persze tiszta ruhával lekötve, hogy valami bele ne essen. Nyáron, ha nagy meleg van, kötélen leeregeti a kávás-kntba, ugy, hogy t viz ne érje el. Reggelre a tej feladja a fölit, ezt kanállal leszedi és másik fazékba rakja, ahol pár nap alatt megkeménykedik, ekkor ruhába köti ós kicsurgatja belőle a savót. Ami megmarad, az a tejfel. (Most nyolc korona literje.) A lefölözött tej megalszik, ezt megint ruhába köti s mikor ebből is kicsorog a savó: kész a. turó. A finom, tejfeles, májszerü turó, ami izét, javát adja'a hires szegedi „kopófülu". szakgatot fnróscsuszának. Ha meg tarhót akar készíteni, akkor a kifejt tejet jól felforralja, hogy a savó elpárologjon, ezt azután apró bögrékbe rakja és fészket csinál nekik párnák között, liogy ne hűljön ki egészen. Mikor féllangyos, akkor íarhómagot tesz a bögrékbe, felkavarja és igy hagyja őket teljesen kihűlni. Ha ez is megtörténik, kész a finom csemege — a tarkó. Hát szép ezt nézni. Valóban szép ... Az ember látja, hogy a föld gyenge, illatos viA fahonvéd: Sokat kiáll az ember. Lám, a szegény gyöngyösiek is kiállták az ujabb tűz pusztítását. Elhamvadt az ősi magyar város. / Én: Majd fölépül a részvét és az emberszeretet nyomán. A fahonvéd: A város azonnal sietett az adományával, hogy enyhítse a nyomort. Hanem a társadalom késik, a szegedi nép, amely a nagyviz idején ugyancsak részese volt az ország népe szive megnyilatkozásának. Ugy érzem, hogy itt kellene most valamit tenni. Én: Még pedig azonnal. Mert lia áll az ősi dietum: Kétszer ad, ki rögtön ad, most tízszeresen ad, aki rögtön adja a részvétéből fakadó filléreket, A fahonvéd: Csak azt ne felejtsük, liogy valamikor nekünk is jól esett, hogy hónunk alá nyúltak. Én: Nem felejtjük, sőt viszonozzuk is. Az ünnepelt müvészpár, a Góthék. már az első napon szóvá tették, hogy matinét kellene rendezni a színházban, ahol díjmentesen ők is részt vennének. Azt hiszem mire a jövő hónap első hetében visszatérnek, nyélbe is ütődik az okos gondolat. A fahonvéd: Szép gondolat, érdemes a kivitelre és a legteljesebb pártfogásra. Fel kell emelni a szivek érzését, ha hajba kerülnek magyar testvéreink! Én: Ha valahol, itt ugyancsak értenek a felemeléshez. A tanács egyebet se tesz, csak emeli a szinházi helyárakat. Az rágató alig kéri, már is emeli. A fahonvéd: Azt hiszem, az ilyen emelésre a közönség nem igen emeli meg a kalapját. Még emlékszem, a régi időben ugy volt, hogy a szinházi esztendő végén vendégekkel kedveskedtek az igazgatók a közönségnek. Egy kis ananászt nyújtottak a sok krumpli után. De nem emelték és nem is kívánták emeltetni a helyárakat. Én: Akkor még a közönség színházba járó kedvét kívánták emelni és akkor még a tanács nem volt olyan emelkedő hangulatban. A közönség érdekét is tekintetbe vették s annak az érdekét is szolgálták, művészi tekintetekben. Most monoklin keresztül nézik a művészetet és a közönség érdekét. rága füve, heréje miképpen alakul át minden boszorkánykonyha nélkül elsőrangú táperővé. Igaza van a szólás-mondásnak: Isten fűben, fában hagyta az orvosságot. Ekkorra csendesen leáldozik. Az a kevéske zaj, ami nappal itt-ott hallatszik a tanyán. mind elül. Csak a verebek rebbennek meg néha az ereszet alatt, egy-egy szellősuhaná-s érinti össze a leveleket a, fákon, no és a kutyák is jelt adnak magukról a közeli szomszédtanyákból, amint üdvözlik a tele holdat, melynek mosolygó, bágyadt arca nemsokára megjelenik a föld pereménél és lassan poroszkál a fák tetejébe, hogy onnan folytassa éjjeli leselkedósét a fényével elöntött szendergő tanyavilág fölött. íA lelkek pedig ismét összetalálkoznak. Az egyik is megy jó darabon, a másik is jön jó darabon, hogy valahol messze, ahol soha nem jártak, ahol idegen minden, alíol a táj is olyan furcsa, a virágokon is vérrozsda vörösük, az emberek idegen nyelven beszélnek s ahol a félelem ugy szálldos, mint az árny — beszélgessenek. Miről beszélgessenek? ... Ami fáj a szivüknek, ami fölbuggyan a fekete fátyollal bevont lélekből s ami mégis olyan gyötrően-édes, olyan zsibbaszt óa-n idegnyugtató. És másnap, mikor napkeltekor kieregeti Virág Pétérné a pelyhes kis csirkéket az istállóból, fanyar mosolylyal mondja a köszönés után: •— Olyan szépet álmodtam az éecaka. Kisvártatva teszi hozzá: — Az urammal álmodtam.. .