Délmagyarország, 1917. április (6. évfolyam, 79-102. szám)

1917-04-27 / 100. szám

4 UELMAG Y A RORSZÁG Szeged, 1917. április á7. •nint a napfényt ós aki olyan magasról sütött le ránk, mint a napvilág; az ember., aki maga volt a testet vett jóság, szeretet és l»ök*se.ség; az ember, aki az országnak csak a messziről csodált Iköltő volt, az finmeplő kalács, de nekünk mindennapi kenyerünk: M ember már elmenőben van közülünk és kezét soha se fogja töbl)é felénk nyújtani. És mi is [utoljára nyujtjük felé a miénket, koszorúkkal teli, amelyékkel az élő szerén y•égét soha se mertük megbántani: az imádott város, mely munkájáért szeretette] adott neki kenyeret, mint legnagyobbnak minden, valaha élt fa közt s amelynek ő halhatatlanságot adott írásaiban; a város tisztikara, mely büszkén tudta őt szemefónyének s melynek ő volt a legszerényebb tagja; a Petőfi-Társaság, amely egy évtized óta díszíti magát a magyar próza Petőfijének nevével; a VHÍOSSZ., amely a magyar hirlapirás soha senkitől meg nem tépett babóru vezére gyanánt tisztelt; s az öreg újság, a Szegedi Napló, mely kiröpítő fészkéül szolgált s a melynek ablakát nagy lelke még az .étber felé való röptében ás megkocogtatta. Mind a kezünket nyújtjuk felé, mind marasztaljuk s mind hiába marasztaljuk: várja őt édes anyánk, a föld, a szegedi föld, amely óriásokkal álmodott, mikor őt szülte; virágokba öltözötten várja öt a tavaszi zsendül és széprégében a szegedi föld, amelynek nem volt nálánál hűbb szerelmese, mióta embert váltott ki testéből. Boldog város, mely őt halottjának nevezheti, és földjébe fogadhatja, mert hamvai megszentelik és áldottá teszik Szeged földjét, mint Oresztész csontjai a Tagea mezőit. . . . Gazdám, édes gazdám, akinek szived dobogását még most is, koporsódban is jobba® hallom, mint sok szívtelen-lelketlen élőnek szive dobogását, utoljára hagytam dologtevő munkád házát, alionaan megindulsz az örök nyugalom és örök csönd kiesi hámba. A halott dolgok e nagy magazinjában, a fekete kárpitok mögött leikék suhognak: a könyvök ritkán éledő lelke, a föld alél kiásott ős kulturák lelke, a képek, a száraz virágok lelke, a tárgyak lelke, amiket szeanttxl szeretettel nézegetett, amiket kezed érintett. Sünt lanerimae rermn . . . ifibben a házban mindén sir ma és sírni fog nagyon sokáig. Gazdánk, édes gazdánk, nem tudok búcsúzni. Nem tudok ugy köszönni, ahogy te szoktál: isten áldjon meg! Maradj, velünk . . . Móra Ferenc után dr. Balassa Ármin mondott nagyhatású búcsúbeszédet Tömörkény Istvánhoz. A ibeszéd teljes szövegében a következő: Némán, hangtalanul fekszel a koporsóban szívből szeretett, felejthetetlen barátunk Tömörkény István. Fegyvertársaid a magyar irodalom és újságírás művelésében: a Dugonics-Társaság tagjai és a szegedi sajtó munkásai vesznek Tőled' bucsut e gyászos földi életbe®. Elbúcsúzunk Tőled, hogy soha el ne felejtsünk. Elválunk Tőled, hogy mindég Veled maradjunk. A földbe temetünk, hogy *z égig emeljünk. Mert iró voltál, aki meg nem hal soha. Agyad már nem működik, de elméd mégis százezreknek agyát termékenyíti. Szived már nem működik, de érzéseid mégis százezreknek szivét dobogtatják. Lelked már nem mosolyog, de hangulataid mégis százezreknek lelkét táplálják az életkedv derűjével. Mert iró és újságíró voltál, akinek agya, szive, lelke halhatatlanul él írói alkotásaiban. Eltávozol a földről, hogy örökre összeforrj véle lent a sírban, a szent magyar földdel, amelyet soha senki jobban nem szeretett, mint Te, s amelynek fájó némaság'át derűsen beszédesebbé soha senki sem tette, mint Te, mesterünk, büszkeségünk, hallhatatlan nagy szegedi irónk és pályatársunk Tömörkény István A saját maga erejéből táplálkozó irói egyéniség nagysága élt Benned a dicsőséggel megfutott pályának már a legkezdetén. És nőtt a Te nagyságod sudár szökkenéssel fölfelé a halhatatlanság csúcsáig, aliová csak a csodálat szárnyain tudunk követni... írásmű vészeted eszközei csaknem hivalkodtak az egyszerűségükkel s az emberi lélekrajz mes« ternifiveit mintáztad meg velük. Festők, szobrászok, akik soha magyar parasztot nem láttak, írásaidból a lelki élet káprázatos változatainak megfelelő éő alakokkal népesíthetik he műtermeiket. Igazi művész voltál, akinek nagysága megszégyenitette az irigységet, meri egyedül valóságod fénykörében nem mert mutatkozni. A Te koporsód mellett Tömörkény István nem merem az el érzékenyedé* hangját megszólaltatni. A halál természetes ínég akkor is, íha Tömörkény István végzetét zárta le. Igy mondanád Te, ha még egyszer beszédre nyílhatnának ajkaid. .De- miért oly korán, miért olyan türelmetlenül tört Reád a halál, miért akkor ragadott ki közülünk, én édes, felejthetetlen, drága jó Pista barátom, a mikor lelkednek magyar ereje a legyőzhetetlen magyar nemzeti erő vértezettjeként fogott át 'bennünket az elhagyatottságnak sötét rengetegében . . . Miért oly mohó falánksággal ütötte ki a tollat kezedből, a midőn teremtő zsenidtől a magyar irodalomnak senki más által meg nem alkotható remekműveit várta szegény, agyongyötört nemzetünk . . . Fáj, nagyon fáj a Te korai elmúlásod s ezt a följajdulá-s sonkái bocsássa meg nekem a kiengesztelődést© mindég kész nemes, jó szived. A Dugonics-Társaság és a szegedi sajtó gyászbabonilt lobogóját végibucsura hajtom meg Főtitkárunk és dicső pályatársunk előtt. Köszönjük Neked, a mit kitűzött céljaink eléréséért nekünk dolgoztál. Életedben büszkeségünk voltál, halálodban dicsőségünkké fényesedéit halhatatlan neved! Isten veled, isten veled! A beszédek végeztével a gyászkoesdra tették a nehéz érckoporsót és a menet elindult a belvárosi temetőbe. A menet elindulásakor megszólaltak a harangok és zúgtak mindaddig, mig a koporsót a födbeeresztették. A gyászmenetét. két- díszruhás lovasrendőr nyitotta meg, akiket a katonazenekar követett és utána következett a szokásos rendtan a gyászkocsi, koszorús kocsi, család és a közönség. Ezrekre menő tömeg kisérte ki az elhunyt nagy írót utolsó útjára a temetőbe. A sírnál a beszentel és után Szakács Andor, a „Magyarország" szerkesztője mondott meghatott hangú, rövid búcsúbeszédet •"•••••••••••••aaaaaBBaaaBaaaBBaaaBBBBBBBaaaaaBaaa CKépek a szegedi Solgotáréi. (Saját tudósi tónktól.) IEZ a riport azokról a szegény és törődött- emberekről szól, akik három éve (halottal a nyakukban járják a könnyes életiutakat. iHa tövis sebzi őket a bus zarandokuton, már nem sírnak, de nem mernek hinni és reménykedni sem, hogy a gonosz gyűlölséget egyszer mégis csak lefogja győzni az isteni szeretet és a jóság. Találkozni Ikönnyü velük; ha nem keressük is őket, mindig szembe jönnek ránk. Testükön (kiáltó vád a rongy s az arcuk -barázdáiról kiérdemelt szenvedések bánata sir. Vád önmaguk ős az emberiség gonoszságai ellen ós szomorú elégtétel szűnni nem akaró butaságukért, hogy nem tudják meghallani lelkük és az örök élet kiáltó parancsszavát: —• Erősítsd lelkedet, munkálkodj befelé s boldog és elégedett leszel, niert benned, lelkedben a pokol és a menny! Nagyobbára asszonyok; a férfiak most messzi járnak és ismeretlen tartományokban vezekelnek önmaguk ellen való, súlyos bűneikért. Az első csoporttal a városháza földszintjén találkoztunk. A rendőrorvos szobája előtt sokan állnak; nők, leányok, asszonyok. Azokból, akik már a lejtőn is megtették a középig vezető utat és még mindig 1 mennek tovább a mélység és züllés és fertő felé, öntudatlanul. És még ez a szerencséjük: az ön tudatlanságuk. Egy a-sszony a sok -közül, aki sir. Asszony, inast: hadínő, a megfizetett szerelemnek papnője. Feltűnő, ihogy könnyes a szeme; bizonyos, bogy csak most jutott el az első stációra. És most érez valami rettenetest mélyen a búdat alatt; az elnyomott lélek jajszavát. Kiválik a csoportból; beszélgetni kezdünk balkan. Olyan szomorú, mindennapi tragédia, vagy még az sem: vádbeszéd az első elhibázott lépés fölött. Igy sir: — Elment az uram; három gyerekkel magam maradtam. A hadisegély kevés volt, dolgozni nem mellettem a gyerekek -miatt; kiadtam a- szobát bérbe. Igy -sem volt elég a jövedelmem; a szobaúr sok szépet igért. És jöttek uj lakók; följelentettek, a gyerekeket elvitték, a hadisagélyt beszüntették ... most itt vagyok, beteg. Bevárjam az uramat, hogy ő .lőj-jöu keresztül, vagy magam tegyem meg? Bizonyos, hogy egyiket sem fogja megtenni; most bekerül a kórházba és visszajön és folytatja, ahol elhagyta. Az urával talán sohasem fog találkozni; a családi tűzhely melege már régen kialudt és nem fog fellobogni többet. Sók év multán majd valamelyik templom előtt talán krajcárt dob a kötényébe az egyik gyermeke. A főkapitány előszobája i.s itele van. -Segély kellene; pénz, pénz. Ezek a régi látogatók, néhány töpörödött anyóka, de többnyire fiatalok, akik azt hangoztatják, nem me hetnek dolgozni a gyerek miatt; ám napokon keresztül ácsorognak a hivatalok előszobáiban és azalatt a gyerek magánosan sírdogál a piszkos ágyon, piszkos párnák között. Csupa, panasz, csupa sóhaj a szavuk; zokogás és átok. Idegen, ismeretlen messzi-égekre és sor* kalap szalonjában j, Li ím. Uh lipM is. stíl) bécsi bevásárló útjáról hozott legdivatosabb és ízléses kalap modellek kaphatók.