Délmagyarország, 1917. március (6. évfolyam, 50-78. szám)

1917-03-11 / 59. szám

8 DÉL-MAGYARORSZÁG Szeged, 1917. március 11. Patrulfogás az olasz fronton. Olasz front, március 2. „Sakk & királynak!" A fiatal tüzérhad»agy a biztos győzelem reményében dől laátra székében s művészies füstkarikákat •reget a levegőbe, az ellenfél tétovázva néz a figurákra, a ifekete-fehér mezőkre; nélia«éha megrándul a karja, de azért tovább gondolkozik, még nem huz. A lámpa élesen világítja meg a küzdőket, a bábokat s a sarokból lágyan, olvadóan hangzik a gramuiofonlemez: „Unter ein-em Fliederbaum . . ." Lólegzetfojtó csönd. Hirtelen vékonyfcangu csilingelés. De csak egy pillanatig. A másik pillanatban elnyeli a hangot egy földa-engető lárma. „Alarm." Mintha afrikai duvadak csörtetnének a iLimpopo partján, ugy hangzik ez a lárma, de fél perc alatt kint van minden élő a dekungbain. (Mi történt! Az I. Peldwache 12 emberét megtámadták. Hamar a Schweinverfert! A sárga, intenzív fénykéve beleüt a sötétségbe, kutatva, vizsgálva körülnéz. A Cote-n sötéten, komoran áll a Feldwache a stell ringókkal s <az olaszok . . . ni, igen, ott! Lennt a váj illatban fekete árnyékok vannak elnyúlva. A fény rájuk mosolyog, odafixál ja őket. S ezalatt villámgyorsan történik minden. A Feld"wacben 12 ember van, tehát 24 ember azonnal ifel fog menni a hátsó falon segítségül. A fény addig égni fog, inig az emberek az utat elérik. Akkor kiialszik majd. Lőni meni szabad, csak ha fenn vagyunk egészen. S mialatt mi fenn foglalkoztatjuk, egy szakasz a mellettünk lévő századtól leereszkedik a kis völgybe, s bezárja előttük az utat. Tehát indulunk. Lassan, vigyázva, hogy a hó ne csikorogjon, hogy apró lavinák le ne •guruljanak. Az olaszok még mindig ott fekszenek, valami 30—32 ember lehet. Tovább megyünk. Most már megkerültük a hegyet, * az utolsó helyen megállunk pihenni. Már türelmetlenkednék ia telefonnál. A hadnagy jelenti. ,Halló . . . Igen,, igen én . . ., Nem láttak, fekszenek . . . kérem csak ismételni! ... 30—32 lehet, egész biztos, nem több . . . igen, igen . . . halló ... a fény már nem kell . . . ordonánc megy . . . igen vigyázunk . . ." A iScheinwerfer ártatlanul nézeget körül, bevilágítja az egész környéket. Nekem olybá tűnik fel, mintha óriások, vagy hegyek királyai játszanának laterna magicát lepedőre vetitvén a begykolosszusokat. Most kialudt. Nagy, nehéz csönd. Az olaszok szedelődzködnek. A szél arról fuj, s a hó csikorgását felénk hozza. Mi is indulunk, erősen kapaszkodunk, szinte csúszunk, a fagyott, glecsarszerü havon valósággal kin zajtalanul, s amellett gyorsan felhaladni. Mert sietünk. Fönn már Bereitschaftban vannak, mindenki a helyén, tudja mi a dolga. Én valami hosszúkás ládikán bukdácsolok keresztül, de figyelmeztetnek: „kérem tessék vigyázni, ebben Handgrainatok Amannak." 8 egy kiszökkelő földhányás mögött leülök. Várok. Alattunk mintha kövek gurulnának, mintha szél zizegne, mintha fáradt emlberek libegve leúsznának. iDe még azért halotti csönd. Az ember nehezep, szinte titkon lélegeik, ment érzi, tudja, hogy a következő percben ég, föld megrendül. Az emberek keze nyugodt, a fegyver biztosan, szilárdan nyugszik a törésben. Felállók. Most hirtelen a Sebein werfer kigyullad, elönti fénnyel a felfelé kapaszkodókat Sortűz. A hadnagy egy gyönyörű Ívben kirepít egy tkéziboitíbáit, majd egy másodikat. Ujabb sortűz. Az olaszok kifáradva, a fénytől elkábulva bámulnak, tehetetlenül, tanácstalanul. De a harmadik tüzelésit nem várják be: lecsúsznak a völgybe. Számolok: kettő, három, öt, hat ott maradt fekve. De nem lehet értök lemenni. Most már az egész olasz front tüzeT, világit, ébren ven. Mi is tüzelünk. 8 ahogy ott állok a hatalmas. feketén meredező földkolosszusok között, eszembe jutnak az „Aida" hatalmas méretű díszletei, zene, színház, Pest .... Tyiu—'tyiu—zzz — hangzik sürü egymásutániban a fejünk felett, s hoznak egy sebesültet. Ez fcijózanit. A kis zseblámpám fénye mellett megnézem, könnyű 'kis lövés, csak súrolta a kezsfejét, de az atyafi szörnyen fel van bőszülve: az olaszokat, az istennyilát, meg a kriisztuskát ugyancsak sürün emlegeti. F • % Érdeklődni akarok, hogy állunk, mi történt. A hadnagy ép telefonál: „... nem értem... még nem lehet biztosan tudni . . . halló . . halló . . . de igen rögtön . . . — hozzám fordul: „Hány sebesült?" „Kettő . . . igen . . . beszüntetjük . . . fél óra múlva lejövünk . . . mi van ott . . . csak nem? . . . mnídet elfogtuk? . . . s sebesült? . . . hála Istennek . . igen . . azt még elrendelem . nem, nincs hideg . . . igen majd tbeázunk... lEude . . . slussz ..." Tehát az olasz patrouillet elfogtuk! Elmondom az embereknek, persze óriási éljenzés követi. S a kis csapat, a 24 ember, szótlanul, csillogó szmekkel levonul a hajnal fönségesen kibontakozó pompájában. A hó fehér, s hajnali 6 óra van. H. S. Beszélgessünk. * A fahonvéd: Ahogy igy elnézem az eseményeket, azon gondolkozom, hogy más idők járhattak itt harmincnyolc esztendővel ezelőtt. A nagy viz idején. Én: Akkor-is szeles volt az idő. A faihonvéd: Nem az időjárást gondolom, hanem az emberek érzés és gondolatvilágát, megnyilatkozását és viselkedését. Én: Akkor is csak emberek éltek ezen a tájon; emiberek, akik maguknak, a mának éltek, mit sem törődve a holnappal és a küszöbön ólálkodó vésszel. Akkor is járta ia mulatság, a di.nom-dánom, akárcsak most, a világégés idején. A falton véd: Azért mégis csak mások voltak az emberek. Nem bántották egymást, nem kívánták egymás vérét kiszipolyozni és akkor nem az árakat emelték, hanem a közelgő ár ellen gátat emeltek. Én: Ez a világ sora. Egyszer gátat, másszor árat emelnek, de mindig emelnék, mert az emberi természetben rejlik az emelési törekvés. Az egyik ember a fejét emeli magasabbra, mert ő nemes ember, a másik pedig felemeli a szegény, szűkölködő embert, az elesettet, az utca porából. A fahonvéd: Előttem az utóbib a nemes ember, akinek a nemességét nem kutyabőr, hanem lelki megnyilatkozás igazolja. Nemességet még lehet szerezni, de lelki nemességgel születik az ember. És inem az a fontos, hogy mit hagytak ránk az ősök, hanem az, hogy a világ forgatagában mit tudtunk magunk szerezni, az eszünk révén, meg a két 'kezünk verejtékes munkájával. Én: Se batyuval a vállán, sem kacagányny-al, párducos mentében, senki sem születik. Azonban az egyik embernek csak születni volt nehéz, a másiknak megúszni a keserves életet és emberül megállni a helyiét. A fahonvéd: Mindig vallottam, most is hangoztatom: nincs foglalkozás komis®, csak ember van komisz. És ha a bátyus ember keZ

sáfcraktárnok feluétetik a Back-malomban. serves munkájával meg tud szabadulni a batyutól, azt tisztelni kell, nem pedig a szemére hányni, hogy az apja nem hagyott- rá egy pár ezer holdat és fékom adta: — nemességet! Én: A magunk fajta ember nem szokott mást örökölni, mint a kötel-ességteljesitést, meg az érvényesülési törekvést. A fahonvéd: Aki nem nagy igényű, annak az is valami. Az egyiknek hopp, a másiknak kopp! Én: Az egyik boldog, ha tiz esztendőben egyszer lefényképeztetheti magát, a másik pedig boldogtalan, mert már nem is tudja, hogy mint is fotografáltassa le magát, miután az aktját is lefotografáltatta. A fahonvéd: Micsodáját? Én: Az aktját, a formáját, vagy mondjuk, hogy a pőre testét. A fahonvéd: No, aki ilyent cselekszik, annak ráérős ideje leliet, meg fura gusztusa. Én: Az a kérdés, hogy nem e másnak van rá gusztusa? A fahonvéd: Az ilyen -képet nézni olyan lehet, mint üvegen -keresztül nyaln i a mézet. Én: Ma-holnap már ezt se lehet, inert elfogyóban a méz. A fahonvéd: De emelkedőben a pénz. Már pedig a nóta is -azt mondja: Pénze ha van, mindene van . . . Én: A- pénz se minden. Az igaz, hogy pénzért sok mindent lehet kapni, de néha, mint. most is, vajat nem, mert nincsen. A fahonvéd: Hogy lehet -az? Hisz' annyi ember jár-kel, akinek vaj van a fején. Én: Ezek nem járnak azonban hajadon fővel, különösen a napon. Mert mint Hamlet mondja: Nagyon is hánt a nap, uram . . . A fahonvéd: Hogy a lelkiismeretről ne is beszéljünk. (Szünet.) Hallom, hogy a moziistennek -a halála hirét közölték az újságok. Hát meghalt volna a Psylander ur? Én: Sok kótyagos szív súlyos bánatára. Azt mondják, beteg se volt, hanem megrepesztette a szivét a bánat, hogy nem tud válaszolni a naponta hozzáérkező két-háromezer levélre. Meirt ő is a cselédek öröme volt. A fahonvéd: Szép hivatal, szép foglalkozás. Ehhez azonban, ugy-e nem kell művészet? Én: Legalább is nem sók. Nem művészet zongorázni a női szivek billentyűin. És ón már csak azt a bilelntyüzést kedvelem, amit a Lhevinne szokott cselekedni, véghez vinni. Az már művészet, még pedig a legjavából. A fahonvéd: Különösen, ha mint majd csütörtökön is, jótékonysággal lesz összekötve. Magam is ott leszek ... I

Tengersok utánzatot ajánlanak mostanában Diana-sósborszesz helyett egyes üzletekben a vásárló közönségnek, melyek hangzatos elnevezések alatt és sokszor a megtévesztésig hasonló külső csomagolásban kerülnek forgalomba. A gyalogjárók, ha elmennek egy-egy kirakat előtt, mégis minden jobb üzletben ott láthatják a valódi Diana-sósborszeszt, melyről mindenki előre tudja, hogy belső tartalmánál fogva a legmegbízhatóbb és leghatásosabb háziszer, fájdalomcsillapító, hüsitö, enyhítő és egészségápoló. Egy háztartásból sem szabad tehát hiányoznia. kis Gveg Diana-sósborszesz ára K 1.30 nagy „ „ „ „ „ 3.50 I

legnagyobb * „ „ » 7.— DIANA kereskedelmi r.-t. Budapest, V., Nádor-utca 6.