Délmagyarország, 1917. március (6. évfolyam, 50-78. szám)

1917-03-07 / 55. szám

Szeged, 1Ö17. március 7. DÉLMAGYARORSZÁG 3 Svájc a központi hatalmakkal rokonszenvez. — Luganöi levél a „Délmagyarország"-nak. Lugano, február 28. Bizonyára kíváncsiak svájci benyomá­saimra, mert hisz nem mindennap jut a>; ember ahlhoz, hogy olyan kis útra keljen, amelynek kiinduló állomása: Szeged, vég­állomása: Lugano. Voltakép kissé csalódottnak éreztem magamat, amikor az oly vendégszeretőnek dicsért Svájcba való megérkezésemnél egy csendőr arra utasított, hogy vessem magam alá orvosi vizsgálatnak, mert csak abban az esetben utazhatom tovább, ha teljesen egész­ségesnek találnak. Így tehát gyors léptekkei egy csinos faluba: Buchs'ba mentem és alá­vetettem magam a megkívánt formalitás­nak, amelyen csakhamar tul voltam. Almi­kor a törvény képviselőjének, egy szőke alemannak, jókedvű arckifejezéssel átadtam az egészségi bizonyítványomat, nagyon megelégedetten mosolygott és elkezdtünk beszélgetni, természetesen a — háborúról, miközben odanyilatkozott, hogy Svájcban Németország s Ausztria-Magyarország iránt sokkal melegebb a rokonszenv, mint azok ellenségei iránt. Egészen jól fel is tudják fogni annak a szükségességét, hogy végre a végére is akarnak jutni és hogy azért minden energiával ráadták a fejüket a ten­geralattjáró-harcra. Különös elégtétel volt nekem, hogv az összes svájci németeknél, akikkel az utamon beszéltem és azután az ittenieknél, itt Luganoban is ugyanezt a vé­leményt állapíthattam rneg. Egyszer egy kereskedelmi utazóval beszéltem, máskor egy ügyvéddel, majd rneg egy orvossal, akik mind hangsúlyozták, hogy Svájc német föld, a szabadság védőbástyául alapítva. Svájc kulturája német kultura, sőt az legnagyobb­részt a francia kantonokban is. De célszerű­ségi okok is .mellettünk szólanak. Francia­országnak és Angliának a saját szükségle­tükre sincs elég szenük és igy nem is tud­nák ellátni a Svájcot szénnel. Páris lakos­ságának szörnyen kell szenvednie a hidegtől, ellenben a központi hatalmak megfelelő mértékben juttattak Svájcnak szenet. A mostani viszonyok között Svájc gabona­bevitele sem remélhető az antanttól, hanem csakis Középeurópától. Egy barátságos ka­tolikus pap, akivel e tárgyról beszélgettem, körülbelül ezeket mondotta­— Az Urnák azon asztalánál, amelynél a négyesszövetség (Németország és szövet­ségesei) százötven milliónyi népe eszik, bi­zonyára ott ehetik a negyedféimilliőnyi svájci is. Ha a lakoma nem is lesz valami bőséges, élben nem fog .halni semkisem! De okosan és higgadtan gondolkodó svájci olaszoknál is örvendetes jelenségként üdvözölhettem a német és osztrák-magyar teljesítmény fentartás nélküli elismerését. Tegnap egy tiszteletreméltó kapucinus-ba­rát, aki a San Rigolio-kolostorban kalauzolt, mikor nemzetiségemet megneveztem, csodál­kozva kiáltott fel: — Az osztrákok és a magyarok hatal­mas dolgot müveitek. Senkisem hitt volna felőlük ilyen nagy tettéket! Tegnap beszéltem egy idevaló patrí­ciussal, aki szilárdul meg van győződve ar­ról, hogy a központi hatalmak legyőzhetet­lenek és hogy vitézül és hajlithatatlanul fog­nak kitartani. Különösen élénken velünk ér­zik a svájciak Olaszország hitvánv hűtlen­ségét, hisz az olaszokban ők is a közös el­lenséget látják. Svájcban szilárdul meg vol­tak győződve arról, hogy Olaszország, ha sikerült volna Ausztria-Magyarországgal szemben győzelmet elérnie, zászlajára, (Trento és Trieszt után) bizonyára ráirta volna a harmadik T-t is (Tesszin). Az olasz nacionalisták már régen rámutattak arra. hogy Tesszin az olasz kanton Svájchoz tar­tozik és ihogy a déli Svájc meghódítása ál­tal kell Olaszországot megnövelni. És ha csak elvétve Is, magában Tesszinben is van bizonyosfoku irredentizmus, amelynek szó­csöve egy iheíilapoeska. Annál energikusabb volt Svájc maga­tartása a háború kitörésekor, amelyet Olasz­ország Svájc keleti szomszédja ellen túl­áradó reményekkel indított meg. Sok milliót áldozott a kis Svájc, hogy a netalán be­tolakodó „csinkerlikkel" (igv nevezik itt az olaszokat) szembeszállhasson. Országutakat építettek, erődítéseket létesítettek, amelye­ket nehéz ágyukkal szereltek fel és dacára néhány ordítozó tessziniainak. akik mindezt az óvintézkedést Olaszország megsértésé­nek mondották, Svájc déli határőrsége cso­dálatraméltó módon tette meg kötelességét és igy fékezte a római és milanói urak há­borús ambícióit. Arról meg köteteket lehetne írni, amit a legnemesebb emberszeretet terén a kis Svájc müveit. Ennek a világháborúnak a történetében Kilo ércpalával márványba fog­ja vésni a legszebb emberszeretet azon tet­teit, amelyeket a Svájc, mint állam és svájci polgárok, mint magánosok olv önzetlenül tettek valamennyi hadviselő javára. De mégis az a látszata, mintha a középhatal­mak hozzátartozói bizonyos előnyöket élvez­tek volna, amihez mindenesetre hozzájárult a földrajzi közelség. Igy az egyik lap ugyan­azon számában olvastam egyrészt, hegy a breisgaui Freiburgból és Schaffhausenböl 104 beteg érkezik, akik négy hétig üdülhet­nek itt, másrészt, hogy Vorarlbergbe 60.000 korona értékű meleg ruhát küldenek szegény gyermekek számára. Ezt annyival nagyobb­ra kell becsülni, mivel mindenféle szükség­leti cikkben itt is mindinkább érezhetővé válik a hiány. A hústalan napok már itt is be vannak vezetve, korlátozva van a cukor­fogyasztás, csökkentették a va.i kiszolgálta­tását a vendéglőkben és el van tiltva a tészta árukhoz tojást felhasználni. Sokfelől köve­telik már az élelmijegyrendszert is. hogy a meglevő készletek igazságosabban osztassa­nak el. Igy tehát a Svájc is egész lelkéből állít­ja annak a háborúnak a végét, amely a béke ezen szigete körül egész borzaknasságával tombol. De persze itt sem tudja senki, mikor térhet ismét vissza a béke. Mig azt hittem, hogy itt majd hallhatok valamit erről, itte­ni barátaim ugyanazt kérdezték tőlem, amit én tőlük akartam megtudni. Ök azt hittéiL mivel mi benne vagyunk a háborúban, töb­bet tudunk a békéről. Ha tehát nem sokkal okosabban térek is vissza Magyarországba, mégis avval a fel­bátorító érzéssel megyek haza, hogy Svájc nagy része a mi élet-hatlálharcunkban ro­konszenvvel viseltetik irántunk és hogy mél­tányolják és értik a mi álláspontunkat. Thieben Emil. Városi földek eladása. (Saját tudósitónktöl.) A városi földek | menyemet kivánja hallani. A tízezer hold egy részének eladásáról a Délmagyarország \ vagy eyy részének eladásával ugyanis meg­hasábjain elhangzott vélemények eddig is értékes adatokkal szolgáltak ahhoz, hogy a szegedi közéletnek ezt a régi, most nagy erővel előtérbe nyomuló problémáját milyen módon lőhetne a kérdés horderejéhez mért alapossággal megoldani. Amint az ügyet napirendre hozó első cikkünkben jeleztük: nem befolyásolunk senkit véleményében. Az eredmények igazoltak bennünket. A nyi­latkozók között eddig is voltak, akik a föld­eladást elvileg ellenezték, a véleményeknek, az érveknek és az indokoknak ez a nyilvá­nos kicserélése azonban alkalmat ad arra, hogy a dolgok részletkérdéseibe is bepillant­hassunk, értékes és gazdagon hasznosítható ideák kerüljenek a felszínre, megismerjük az ellentétes felfogásokat és meglássuk, — ha még mindig csak nagy vonásokban is — hogy milyen rézetet vall ebben az ügyben a mai szegedi közélet. Szász Ernő. a Magyar Kender- és Lenipar r. t. igazgatója r követ­kezőkben volt szives előttünk nyilatkozni: Azok a súlyos terhek, melyeket a világ­háborúval járó gigászi erőkifejtés reánk ró, mindegyre jobban arra szorítják az államot, városokat és községeket, hogy jó eleve gon­doskodjanak azokról az eszközökről, melyek teherbíró képességüket növelik. Ezek az or­szágszerte megvitatott eszközök a követke­zőkben foglalhatók össze: Többtérmelés, uj adóalapok teremtése és hasznothajtó üzemek községesitése. Né­zetem szerint azonban csakis akkor fognak ezek az eszközök cél rávezetni, ha a köz­intézményekbe bevonul és ott polgári jogot nyer az, ami eddig onnan hiányzott: az üz­leti szellem. Nem szabad az elméletek és jelszavak kitaposott utján haladnunk, hanem a városnak is bele kell illeszkednie a napi életbe és üstökénél kell megmarkolnia a kí­nálkozó konjunktúrákat. A többtermelés és uj adóalapok teremtésének problémája Sze­ged városára nézve szoros és benső össze­függésben áll a 10.000 hold eladásának kér­désével, melyre nézve Főszerkesztő ur véle­győződésem szerint jelentékeny lökést ad­hat a város a többtermelés felé és nem megvetendő értékű uj adóalapokat teremt­het. Oly közhelyeket, mint pl. hogy a város mint erkölcsi testület ne adjon el földet, mert konzerválnia kell a vagyont, vagy hogy a város minden eladott hold földdel szegényedik stb. stb., figyelmen kivül hagy­va, gyakorlati üzleti szempontból nézzünk szemébe a kérdésnek. Időszerü-e ma az el­adás? Nézetem .szerint igen, mert soha nem tapasztalt földkonjunkturában vagyunk és igy bizonyosra veszem, hogy 10—15 holdas parcellák holdjáért 2500 koronát lehetne elérni. De legyünk ovatosak és vessünk számot azzal az aggodalommal, hogy a mai jó konjunktura kedvéért nem szabad fel­áldoznunk a holnapi talán még jobb kon­junktúrát, vagyis, adjunk el kevesebbet. Ad­jon el a város 2000 holdat, 8000 hold el­adásával pedig várjon. Az ovatos kereskedő is igy cselekszik. —- Ha tisztán árverésszerűen, a legtöb­bet ígérőnek adjuk el a földet, akkor talán veszélyeztetjük a másik nagy érdeket, ame­lyet Igazgató ur az eladással össze akar kapcsolni, tudniillik a többtermelést. — Erre is rátérek. Távol áll tőlem a gondolat, hogy bizonyos ártöbblet kedvéért a város lemondjon a vevők kiválogatásának jogáról. Adjon el a város 1000 holdat oly rokkant szegedi katonáknak, akik talán eddig is bérlői voltak a városnak és akik a belterjes gazdálkodáshoz értenek. Mint­hogy sokszorosan megvitatott gondolat a rokkant járadékának egy összegben való megváltása, mely célra már több nagy bank is felajánlotta közreműködését, ennélfogva a kérdést tovább taglalnom felesleges. Az egyes parcelláknak természetesen legfeljebb 10—15 .hold terjedelmüeknek kellene lenniök, A másik ezer hold számára pedig keressen

Next

/
Oldalképek
Tartalom