Délmagyarország, 1916. december (5. évfolyam, 282-311. szám)

1916-12-31 / 311. szám

Szeged, 1916. december 81. DÉIMAGYAiROBSZÁG 11 HIREK oeoo Takarodó. — Kip, kop, kip, kop — az ápolónő, akiiek fehér volt a ruhája és aranyszőke a haja, mint a tavaszi napsugarak, amelyek fehér függönyön át tűznek a szobába, benyitott halkan. Óvatosan körülnézett, aztán nesztelen léptekkel suhant el az ágyak között; ezen az estén láz emésztett és ziháló mellemben, reszkető tagjaimban izzó parazsak forróságát éreztem. Ágyam az ablak előtt állott; sokkok éjszakán itt ültem fel a láz vad álom/paripáira, meg a hömpölygő fényfolyamokra. Mert az ablakon át eljött hozzám éjszakánkint a mulató város a sokszinben csillogó lámpafényben és duruzsoló hangon súgta fülembe meséit az élet távoli szépségeiről, aki bénán feküdtem fönn, a harmadik emeleten. Inkább éreztem, mint láttam, hogy a szelíd mosolyú, szép szőke lány az ágyam fölé hajlik, aztán pedig leül a székre; ez a nap a krízis napja, most jobban kell vigyázni, mint máskor. — Kip, kop, kip, kop — most az őr léptei dobbantak tompán; valaki mondta, hogy a folyosón orosz foglyok feküsznek és szuronyos katona őrködik álmaik felett. De ez a fény . . . istenem . . . távol ide most gyúlnak ki a kávéházak ivlámpái . . . megtelnek fényes uri néppel . . . asszonyokkal . . . kacajos hangok . . . semkisem gondol rá, liogy messzi, a harmadik emeleten valahol az Aréna-uton lázas sóhajokkal sírdogál valaki ... De a fény jó . . . szép . . . milyen könnyű lesz a testem, hogy sokáig nézem . . . (Most . . . Már olyan, mint a pehely . . . szállok magam is . . . fel . . . fel . . . a fénnyel! . . . Milyen jó is ez . . . így ringatózni ... a fényen . . . megfiirődni fényben . . . megyek . . . messzi . . . Szállok, repülök ... és jó, nagyon . . . halál ... i — Ez a halál! — riad fel valami vad, páni félelem bennem; egy pillanatra ismét súlyosnak érzem a testem; csaknem lezuhanok. De azután valami kéjes zsibongásba olvad az ijedtség és minden; szinte ujjongva ringatom magam a fényben tovább: hát meghalok . . . istenem, hiszen ez nem baj ... jó . . . nagyon jó . . . igy repülni . . . magasra ... fel . . . Angyalok . . . menyország . . . nagyon, nagyon jó . . . olyan jó meghalni ... Az igaz, jó volna mógegyszer Szegedre ... ós haza . , . haza . . . Szegény anyám . . . apám . . . sirni fognak . . . nem tudják, hogy ez szép . . . gyönyör . . . meghalni . . . Szeretném a kezüket megcsókolni . . . csak egyszer . . . utoljára . . . meghalok ... ó! ez a repülés a fénnyel! . . . iMiatyánk ... ki vagy . . . a mennyekben . . . szenteltessék meg a te neved . . . Milyen magasan is vagyok, alig látom azt a két embert ... jaj! olyan jó!... repülni . . . fényben . . . fénnyel, messzi! . . Azok odalenn most kürtöt emelnek a ( szájukhoz . . . trombitálnak! ... mi ez! ... zuhanok! . . . zuhanok! . . . Rémes ez a trombita . . . elkergeti a fényt . . . teleír emeg az agyamba . . . tépi! . . . Hogy tépi! . . . Kiűznek a paradicsomból . . . mint Ádámot, mert mindenkit kiűznek . . . mindig! . . . Tra ... ra . . . Tra ra . . . Trararararara! . . . Tra ... ra ' Takarodj . . . takarodj . . . vissza, az életbe, sáros1 és nincstelen embert . . . takarodj! . . . takarodj! . . . Megöl ez a takarodó! . , . zuhanok! . . . megöl! . . . jaj! jaj! . . . milyen mélyre kell lezuhannom!... alig látom azt a trombitáló két embert is, ott a kaszárnya udvarán! . . . jaj! . . . istenem! . . . megöl! . . . meghalok! . . . olyan szomorú! . . . meghalok! . . . meg . . . halok . . . iMikoh újra felnyitottam1 a szemeimet, hajnalodott, összekulcsolt kezeim izzó parazsát feszület hűtötte és a betegek sóhajos imája közben ágyam előtt halk ismát mormolt egy tábori pap. Sípos Iván. Az ördög. Nagypál Pétör uram, Felsőtanyáról, alighogy túladott a piacra behozott portékán (hamar. elkapkodták, nein sok vesződsége volt vele), benézett a Bohnhoz egy ital sörre, meg hogy egy kissé eldisknráligasson a háborúról. Könnyen akad ott ilyenkor, hetipiacos napon, magafajta ráérő ember, akivel szót lehet érteni. Az ösmerkedés is szörnyen könnyen megy: — Adjon Isten! Hát kend is itt van sógor? — már kész is a bemutatkozás. Igy aztán hamar megered a szóbeszéd a piacról, gazdaságról, háborúról, miegymásról. Hogy aztán meghánytorgatták a Kisgnczi IMiiihály sógorral a „Prezniczi" vár elestét, fiaiknak itt történt „befogását", a déli harangszó is rájuk köszöntött: — Falni kéne valamit, — vélte Nagypál uram, mit sógora is helyeselt. (iRógön vót már a früstök, még hajnalba . . .). Megrendelték a paprikást (hujnye, de fene ára van!) és liogy most már vígabban bírták a szót, sorra szedték az összes aktuális kérdéseket. Hogy esett el a Doberdón a harmadik szomszéd, mint szökött meg Mihály gazda legkisebb fia az orosz hadifogságból és milyen körülményesen fogott el Pétör bátyánk veje, a hármas huszár egy muszka gonyerálish Szó szót követett, a ritkán élvezett korsó sörök mindhangosabb beszédben éreztették hatásukat, ugy, hogy mikor a városháza tornyában megkondult a három órát jelző harangszó, a két koma már kózzel-lábbal magyarázta a „harctéri helyzetet." Aztán meg hogy valami ügynöknek látszó úrféle is szegődött társaságukba, akkor-tátul fogva már nagyon szörnyen bírálgatták a világ sorát, mei*t az a fránya „cenzál" akár két napig is brrta volna szóval, persze ha a sógorok türelemmel hallgatták volna végig. De hol az egyik, hol a másik rázta kétkedve üstökét, különösen pedig akkor, mikor a hadikölcsön-jegyzésről esett szó s a „cenzál" ennek előnyeiről beszélt. — Az a biztos, ami a zsebömbe van, — ereszti a szót Nagypál gazda, — lássa, ez . . . — és nagyhetykén kivágja bugyellárisát az asztalra. Egymás mellett, szépen meglapulva sorjába sorakoztak 'benne a kékhasu bankjegyek, meg a „JaVicsi-bankők'', melyek biztosan a mai piac eredményei. A cenzál, látva a jegyzés körüli kedvezőtlen fogadtatást, meg a nagysuma pénzt, mindjárt más hangokat pengetett s azon a véleményen volt, hogy olyan helyre kéne menni, ahol vigabban vannak, tegyük föl, ahol női zenekar van. — Női zenekar? — neszel föl Nagypál koma — az ám, hallottam már rula, a Pista fiam mesélte, hogy Szögedön mán ilyen is van. — Aztán drága-e? — fűzi a szót érdeklődve a másik. — Avval maguk ne törődjenek, — nyugtatja meg őket az ügynök, — a „belépti dijat" én fizetem, kendtök meg majd reiddneK. valamit, aztán kvittek leszünk. Igy aztán, hogy olyan nagy tisztességbe estek, hogy a cenzál ur elviszi őket a „női zenekarba", oszt még a biztosan drága belépő-dijat is negfi— Újesztendő. Vasárnap éjjel 12 órako újból tort ülünk egy esztendő felett. Bizonyára vidámak igyekszünk majd lenni mindannyian, már csak babonából is; a meghalt esztendő nyomában elkövetkező újnak nem szabad gondoktól szántott arccal találni bennünket. De a nap^olyamán lehetetlen melankóliával nem gondolni vissza a fájdalmakra* küzdelmünkre és csalódásokra, amelyek a mult eszendőben értek bennünket. A haldoklót éppen ezért ninics is mért siratnunk. De az uj elé megszentelt reményekkel indulunk. Talán meghozza reményeink teljesedését. Bízunk benne. Sok jelben már az öröm szövétneke lobog felénk; a hosszú évekig tartó kínlódás, gyász és fájdalom után talán csak elkövetkezik fölénk a boldog újesztendő. — Szeged finnepe a koronázás napján. A felvirradó esős decemberi reggel ünnepi zászlódiszben találta Szegedet szombaton. Az utcák hangulata ünnepi, méltóságteljes. Csöndes minden; az üzletek zárva vannak. A járókelők tömegei templomok felé özönlenek. Néha megered az eső. az emberek sajnálkoznak, bogy ez sem tud máskor esni! JDe nyomban akadnak vigasztalók is: — hátha Budapesten szép .idő van! És kiderül, hogy az emberek koronázáskor még altruisák is tudnak lenni, mert fölsóhajtanak: — Bár ugy lenne! Mindenki a koronázásról beszél, arra gondol. Fényes meneteket látnak lelki szemeikkel és egy ifjút, fején szent István koronájával. Az uralkodó! Az ,uj uralkodó! Délelőtt minden vallásfelekezet templomában ünnepi istentisztelet volt. A rókusi kegyúri templomban 10 órakor hivatalos hálaadó istentiszteletet tartottak. A misén, amelyet fényes papi segédlettel Várhelyi József prépost-kanonok celebrált, megjelent a város tisztviselői kara, a törvényhatósági bizottság tagíj ai, a katonai parancsnokságok megzeti helyettük, illőnek tartották, hogy a már eddig is fogyasztott jó pár korsó sörét megfizessék. A cenzál ur nagyúri grandezzával szólítja a főurat s mondja be a terjedelmes listát, a fizető cédulát szerényen Nagypál urain elé tolva, Nagysokára egybegyűl a kivánt összeg, mit a két sógor sürü fejcsóválgatással fizet ki. — Ha'lli-e kend sógor, — méltatlankodik Kisgnczi bátyánk nagynehezen fölállva az asztal mellől, — egy paprikás egy pengő nyolcvan krajcár! Egy korsó sör mög négy hatos! Fene drága portéka. — Hát 'biz az nem ócsó, — motyog a másik sapkáját keresve, mit végre a földről szed elő a készséges ügynök ur. — Hamar ránk estelödött, jó vóna haza látni, — kockáztatja a szót Kisguezi sógor, aki ugy látszik, már járatos az effajta kiruccanások következményei felől. — Én el is mék, sógor, ne haraguggyon, elmék, hazaírnék. Tudoih ón mán a sort, ha az ördög beleesik az embörbe, mögötte a fene akkó . . . — Mén kend a fityíenébe, nem haza. Gyüjjék velem, ne törőggyön kend semmivel, máma ón fizetők . . . Ez ellen a hathatós érv éllen aztán már Kisguezi koma sem tiltakozott. Hangos szóval vonultak be a zenés kávéházba, hol a tündérek legbóditóbb mosolyukkal fogadták, a tulajdonos pedig majdhogy földig nem hajolt előttük. Ez mán aztán fájn egy hell, — néznek körül s nagy alázatossággal kérnek fekete kávét.