Délmagyarország, 1916. december (5. évfolyam, 282-311. szám)

1916-12-30 / 310. szám

I MAGYARORS Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefonszám: 305. Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre K 24-— félévre . . K 12-— negyedévre K 6*—egy hónapra K 2 — ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre K 28-— félévre . . K 14-— negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Kiadóhivatal Kárász-utca 9 Telefonszám: 81. Egyes szám ára 10 fillér. Szeged, 1916. V. évfolyam 310. szám. Szombat, december 30. flszke magyarok koronás királya Irta: Molnár Jenő. Budapest, december 30. Fején Szent István koronájával, ajkán a hitlevélre tett esküvel, vállán bíboros palásttal, kezében az ország kardjával vonul be IV. Károly magyar király a nemzet szivébe. Mily tündéri diadalmenet! Ami lelkes és rajongó jelképet a történelem fantáziája kitalált, ami beszédes és ma már megszentelt hagyománya vérben és könyben fürösztött dicsőségünknek, gyér örömök virágával, dús fájdalmak csalánjával megtűzdelt multunknak vagyon: a szinek pazar játékával mind ott ragyog az ifjú felség alakján — és mind e pompa, az arany, a skófium, a bársony, a selyem legfőbb bogiára, leggyöngyebb igazgyöngye: egy bízó és remélő, könnyen hevülő, nehezen csüggedő, forróan nagyszivű nép izmos szeretete. Tudunk szeretni, oh sokkal mélyebben, mint ahogy gyűlöljük ellenségeinket. Tudunk bízni, sokkal erősebben, mint aminők olykor a szálak, amelyekből a bizalom szövete szövődik. Tudunk remélni, sokkal áradóbban, mint ahogy buzog néha a sápadt remény forrása. Ilyenek vagyunk mi magyarok az élet mindennapos, térülő-forduló küzdelmeiben. Mennyivel szilárdabb a hit, gyökeresebb a szeretet, teljesebb a bizalom, ha a magyar király felé tekint csillogó szemünk! Mennyivel mélyebbről szakadnak föl mellünkből a magyar jövendő kincstartóját: a koronás fejedelmet övező, ősi ""^j'Aoan móifnsáeros melódiák! Férfiasan tárjuk ki szivünket, annyi szenvedés e bús kamaráját, nemesen hajlik meg derekunk, annyi csapás e kemény tőkéje, melyre a sors baltája" be sokszor éllel fordult. A magyar szeretet nem ismeri a szolgatempót, ne mérjétek hízelgő udvari népek alacsonyrendüségével, — büszke és bátor és nyíltszemű a mi hódolásunk, ahogyan nyakas és töretlen tud lenni az indulatunk, ha idegen kéz gonosz szándéka illeti javunkat, jussunkat. Szabad nemzet szabad szívvel járul királya elé s a felséges ifjú, megfürösztvén hajnalos arcát a szeretet rózsavizében, mily boldog lehet, mily édesen biztató érzés barázdálja végig uj és ismeretlen tündöklés misztériumában elfogult szivét, ha rágondol: egy történelmien kipróbált virtus fon most koszorúpántot ragyogó homlokára, egy nemzet ércfala sorakozik most körülötte, hogy eggyéforrjon vele a magyar nagyság, a magyar boldogság kivivásában. A nemzet büszkesége százszor büszkébbé varázsolja az uralkodót; a szabadság meghajlása nem szinházi póz s nincs rajta a betanultság bántó, mindig észrevehető vonala. Szemünk tiszta és ami csillog benne: vetekszik a szentkorona fényével. Királyok olvasnak ebből: halottainkat siratja, hőseinket félti, békénket áhitja, jövőnket reméli, királyunkat s hitvesét imádja az a köny, amely a nemzet szemében reszket a szépségnek és örömnek, a jognak és törvénynek, uj történelmünknek e szivetmegejtő ünnepén. Mikor Szent István koronája érinti felséges királyunk fejét: a magyar uralkodó kötelességei szállanak reá. Ékesitjük és megterheljük a koronával. Odaadjuk neki a legfőbb díszt és kérjük tőle egész szivét, teljes értelmét a nemzet javára. Hűséget, jóságot, megértést, bizalmat, — ugyanazokat a nemes értékeket, amelyeknek aranyával mi kínáljuk meg őt. Kardjával kezében, a koronázási dombon, az ország védelmét jelképezi. A nép fiai, karddal és szuronnyal kezükben, az ország testi védelmét valósítják meg. Ez a kettős kép a megrázó valóság bűvöletével áraszt el királyt és nemzetet: szimbólum és realizmus fenséges egymásratalálása ma, a legvéresebb világháború alatt történő koronázáson. S mikor az eskü komor szavai csendülnek el ajkairól, talán azokban a pillanatokban pecsételik meg vérükkel százan és százan a hü magyar nemzet fiai azt az esküt, amelyet ők tettek becsületes, hű szivvel királyukra. Volt-e ennél megrendítőbb összecsendülése, vérrel irottabb egybeolvadása szónak és szónak. A magyar szó: tisztesség, hűség a halálig. A királyi szó: nagyszerű fogadalom a nemzet védelmére, fölvirágzására, halhatatlan életére. Harcos magyar véreink, kik a koronázás nemzeti áhítatának pillanataiban rohamra indultok az ellenség ellen, hűségteket állítva páncélnak, mely trónt és hazát véd, — piros meleg véretek a legszentebb pecsét a nemes kötésen, mely a magyar királyt jóban és roszban, örömben-bánatban, életre-halálra egyesitette ezen a dermedtnek látszó, feledhetlen éli napon.