Délmagyarország, 1916. november (5. évfolyam, 257-281. szám)

1916-11-19 / 272. szám

8 BÉLMAÍGYAIRORSZÁG Ociitörtök, 1916. november 134. Lengyelország, 1916. XI. 10. Irta: Lőw Immánuel. Lön rajtam az Úrnak keze és kivivé az Űr lelke és helyheztete a völgynek közepette, amely csontokkal rakva vala... és monda énnekem: Ember fia, fölélednek-é a tetemek"; És mondék: Uram-Isten, te tudod! És monda énnekem: Prófétálj e tetemek felől és mond­jad nékik: Ti megszáradott tetemek, halljá­tok az Űr igéjét. Igy szól az Úristen ezeknek a tetemeknek: íme lelket küldök belétek, hogy megéledjetek.:, és megnyugotlak tite­ket a ti országotokban. (Ezek. 3 7,1—5. 14.) Föltámad a lengyel nép „az élő szobor le­írhatatlan kínjaiból." (Széchenyi II, 3.). Mint a próféta mai igéjében, anyjának ölén pihen a gyermek és meglhal — ugy alélt el hazája t-rein a lengyel nép. És miként a. próféta élet keltő imádságára a gyermek fölnyitó szemét (Kir. II. 4, 35.) ugy nyitja iföl most ez élőha­lott nép szemét. Föltámad a sok véres, de hiába esett fölkelés után, föltámad végre a/ elevenen sirba süllyesztett nemzet. Sírásóinak, a nagyhercegegnek s egyéb vérszopó kozá­koknak már csak Visztulaterülete volt az is­mételve széttagolt földnek orosz kézen ma­radt vidéke. Azt hitték, örökre letörülték a földleírás abroszairól, megfojtották szellemét, gazdaságát, megtörték örökre erejét. Vissz­hangja kelt költőink dalában a hontalan nep jajának, a mindenből kifosztott, hazátlan mázért honosul fogadta nyelvünk és a buj­dosó akán felhangzott a költő panaszos sza va: A nemzet, melyhez tartozóm ,kiirtva! ' Csak javíthatatlan révedezők álomlátása volt már az ébredés, liogy E porba omlott szép haza fel fog virulni még van biró a felhők felett, áll a villamos ég! Csak a poéták reménykedtek már és ime merészebb szárnyalású a képzeletnél a meg­értük rideg való. Két hatalmas szövetséges fejedelem, történeti alakulások nem sza vaját­szó őre, hirdeti a lengyel királyság újjászü­letését, feltámadását. Az órefonál hirlhozó vil­láma meglepőbb, megragadóbb liirt nem ho­zott még: a világrész konf 1 agr ációj ábél, a rombolás özönéből az első alkotás, a sok ha­lálból az első életrekelós, a letarolt mezőről az első sarjú. Mintha égi szózatot hallanánk: Szól az Úristen a tetemeknek: és adom az én lelkemet belétek, hogy megéledjetek és meg­nyugotlak a ti országotokban. Lélekzetfojtva tűrjük esztendők óta a kockarázás kínjait. Kérdjük: Vajúdni meddig tart még e világnak? Sors! Óramüved oly irtóztató: Elállóm kerekid, amint egybevágnak: De nincs azokhoz számlap, mutató! Mintha a számlap mutatója delet mutat­na most, az első nagyalkotással, az uj Len­gyelthonnal: mintha a hálboru delelőjén ezzel tul volnánk, mintha a kockarázás kinjai he­lyett a nékünk vakot nem vetett kockavetés sürü szemeit számlálnék össze már. Mintha nem hiába várnók már a béke visszatérő ga­lambját, annyi csalódott remény után. Mert igaz: Elbúvék a békesség galambja, Fészke mélyén turbékolni sem mer: Háborúnak ölyve csattogtatja Szárnyait a légben vad örömmel. De Noé galambja, minap olvasók, az is ismételve röpült el, amig a béke olaj ágával térhetett haza! Alengyel csodára a béke csodáját vár­juk. Nem esünk kétségbe, mintahogy a len­gyel nép sem csüggedett el. Hitték: Ábeljajuk majd útat tör magának Felhőkön által a jog istenéig: Kit Lengyelországnak kínszenvedése Kibékített, tán nem lesz boszús végig. Előkerül az ereklyeként elrejtett korona, elő a régi zászló. A lengyel légió zászlaja, a mely 1848-ban Erdélyben, a mostani nehéz napokiban lengyel földön lengett újból a len­gyel állam lobogója lesz. Újra épül a mivelt nyugat- sáncfala a tatár kelet ellen, á mivelt világ védőfala a világfaló orosz ellen. Százados fájdalom gyászkönnyüi után örömköny a lengyel nép szemében! Hire száll Szibéria szenvedői közt. hogy az orosz világ­császárkodás megtörik. Határőrt állit ellene a lengyel földön Európa, amely a Dsingiz­khánok, Tamerlánok utánzóját Félázsiába dobja, ős hazájába, megillető helyére szo­rítja. Nines hősköltemény lendülete, amely utolérné a valóság e röptét. A borzalmas len­gyel szomorújáték utolsó jelenése váratlan fordulattal a halálra szánt hőst életre váltja. A lengyel nép már a multak gyászos özvegye volt csak és ime uj nász uj életre, uj boldog­ságra kelti. Utol só fölkelésének leverése óta elnyom­ták nyelvét,, hitét, iskoláit, reményeinek utolsó maradványait. Az egyetlen megma­radt gyermekéért reszkető bibliai özvegy pa­nasza hangzott fel ajkáról: Eloltják zsarátno­kom utolsó megmaradt szenét, hogy ne ma­radjon férjemnek neve, ne maradva ja a föld színén. (Sáni. II. 14, 7.) Sehol annyira, mint a rokonlelkü és soká rokonsorsn magyarságban nem értették Len­gyelország sorsát. Hetvenöt éve, liogy Szé­jhmyi szólt: Szabadság, alkotmányos lét nél­kül úgy nyomorog nemzet, habár irigylésre­méltólag hevül is ott nagy és kicsi, férfin és hölgy a haza puszta említésén, mint nyomo­rog a dicső lengyel, vajmi nemes, sebektől vérző oroszlán. Ahol a szabadság égi szik­rája a világon csak mutatkoznék, azt az orosz idomtalan súlya által okvetetlenül eltipmn­dó. Visszaborzad ás, megilletődés nélkül ké­pes legközelebb rokonának vérébe is mártani kardját, habár az csak régi szabadsága után bátorkodik szívszorongva esengni. Ilyen nyomástól azt hittük, sirba lejt e nemzet. Nem hittük, ha a költő azt hirdette: ne gondold, liogy kihalnak sújtott népek hir­telen! Nem halt ki a lengyel nép, hanem a kiál­tott régi rabság rémületei és a benyomult ko­zákoknak gácsföldi u,i őrjöngő kegyetlenke­dései ragaszkodását növelték a. nyugat népei­hez. És ime, elérkezett az uj határvetés! Európa határa kelet felé tolódik el, földje mentesül az orosztól, föltámad Lengyelor­szág, föltámad világifordulás, nem forrada­lom utján. „A forradalmi hagymáz szobait ság illúzióit az önkény zsarnokkeze ketté tör­te" — mondotta Széchenyi. De a jövőnek, im­már jelennek meglepő fejlődéseit még az o prófétaivá fokozódott véglátomása sem sej­tette, amikor Deákhoz forduló, megrázó vég­rendeleti izenetében igy szól: Csak ha Orosz­ország birtokába keríti Stambult, nem lesz többé szüksége egy nagy Lengyelországot al­kotni maga szórnám és az 6 oltalma alatt. Nem került az orosz birtokába Stambul, és nem Oroszország alkotta újra Lengyelor­szágot, hanem győzelmes ellenségei. A varsói királyság a nyugati felelet a keleti kérdésre! (Föltámadt a varsói királyság, de remél­jük, nem támad föl vele az, amit Széchenyi ugy irt körül „a nagylelkű, de szabadsággal élni nem tudó lengyel nép rakoncátlan füg­getlenségi ittassága. A lengyel küldöttség miniden polgár egyenjogúságát követelte: de meglesz-e az állampolgári egyenlőség tudata* az egybeforrottság érzete? Nem támad-e föl az orosz rabság szógyenes, szörnyűséges nyo­mása a kisebbség ellen? A nagyjövőjü ukrá­ni nép már fölemelte Gácsországban szabad­kozó, tiltakozó szavát. És a milliónyi lengyel zsidóság aggódva kérdi: nem fog-e megújul­ni a Visztula partján a román gazság, amely az ajándék-szabadságot az uralkodó néptörzs javára sajátítja ki? Nem lesz-e a lengyel sza­badság ..sebző tüske és sértő tövis Izrael há zának a körülötte levőktől, akik lenézik őt?" (Ezek. 28., 24.) Az iizletesedő lengyel néip önössege szo­morú jelenségeket szült az utóbbi két évtized­ben. A kereskedői kizárólagosságra törekvő lengyel rétegek vértelen, de végtelen pog­rom mozgalma éíiiuségbe sodorta a. zsidósá­got. Versenytársai az orosz ellon tehetetlen gyűlöletet fényes multu s az ős lengyel kirá­lyok által védelmezett testvéreink ellen irá* nyitották. Most volna ideje, mikor a zsarnok­ság fölött a népjog győz, hogy az embertelen­séget lebírja, az emberiesség, a. jog s igaz­ság szelleme. Mikor a vérbeölt remények föl­támadnak, a vértelen pogromok szakadjanak meg! Ne a középkor támadjon föl, hanem az érikor jogállama keljen életre. Az elnyomás enyhítéséért könyörögtek II. Sándor cárnak a lengyel nép kéregető kül­döttei. A cár csak rideg, dölyfös fordulattal felelt: Csak semmi révedezés, Uraim! És ez a tilos révedezés valóra vált. Teljesedésnek indul a lengyel nép fogadalma: Csak egy percig szakadna még el Az akkor ránk vert rabbilincs: Nem! - Nincs erőszak földön, égben, Hogy összeformsztaná megint, A honfiremény beteljesült. A honfi re­mény a bibliai özvegy bőségfakasztó olajos korsója, amelyről ma olvasunk (Kir. II. 4, 2.). Ki nem fogyott, beteljesült a honifi remény. A világháború fejleményeiben a nemlegesség koldus sivárságát a tevőiogo.sség dús termése váltja föl. Teljesül a megszáradott tetemeken az ige :és adom az én lelkemet belétek, hogy megéledjetek és megnyugotlak titeket a fi or­szágotokban, szabad nemzetül szabad ország­ban. Amen. A „TUNGSRAm"-lámpa gazdaságos, mert 'tökéletes és hosszú élettartamú. A minőségért a gyár szavatol. Kérje indeniitt a „Tungsram" védjeggyel ellátott lámpát. Gyártja az Egyesült Izzólámpa és Villamossági R.-T Újpest 4. m

Next

/
Oldalképek
Tartalom