Délmagyarország, 1916. augusztus (5. évfolyam, 177-203. szám)

1916-08-23 / 195. szám

k , • I n ín I - •! • rji^i'iir i • • i ..»•»• ..-n... halottak százai, a saját gyalogságunk ismétélt köszönete és a hadosztály- és hadtestparancsnokok dicsérő parancsai az elégtételünk ezekben a napokban és főleg az, hogy a mi frontszakaszunk áll változatlanul és a legmagasabb parancsnoktól a legkisebbig mindenki elismeri, 'hogy ebben a „Batterie drei"-é az oroszlánrész . . . Már pedig amig mi állunk és mi nem szándékozunk elmenni ezekről a hegyekről, az olasz Görznél nem mehet előre egy lépést sem. És különben is Görzben sem öregedtek még meg az olaszok. A krizisen — azt hisszük — tul vagyunk már. Segédcsapatok, gyalogság és nehéz tüzérség jött elég, ugy, hogy odahaza nem kell nyugtalankodni. Magának Görznek a pillanatnyi elvesztése ugyan nagyon fáj, de ennyi az egész... rosszabb állásaink nincsenek ezáltal, csak 1—2 krn.-re hátrább állunk. A legénység hangulata kitűnő és bizakodó és Richtvormeister Siimeg Márton is azt mondja, hogy „Hihet a nyavalyás, amenynyit akar, innen ki nem lii bennünket." — Ugyancsak ő volt az, aki kilencedikén a legnagyobb pergőtüz alatt, mikor az olasz golyók százai hullottak az ütegbe, dühösen fenyegetett az olasz állások felé a következő jó kívánság kapcsán: „az anyátok istenit, a szömetök golyója gyünne ilyen sürün . . ." Mondanom sem kell, hogy ez a kiszólás a pergőtüz morális hatását alaposan tönkretette. Beadvány a polgármesterhez a vizmizériák miatt. (iSaját tudósítónktól.) A szegedi vizmizériákra vonatkozólag a következő beadvány érkezett dr. Somogyi Szilveszter polgármesterhez: Nagyságos Polgármester UrJ Az állami főgimnáziummal szemben, a Kazinczy-utca 6. szám alatt lakom. Hétfőn, augusztus 21-én este tiz óra tájban kikabálta a házmester az udvaron, ihogy mindenki szedjen vizet, mert kedden elzárják a vízvezetéket. Akkor azonban a vizvezeték egy csepp vizet sem adott már, igy hétfőn éjszaka és kedden reggel háztartásom a többi lakókéhoz hasonlóan teljesen viz nélkül volt. Amikor ezeket a sorokat irom, nem tudom még, hogy mikor kapunk vizet. Annyival kevésbé hagyhattam ezt a dolgot szó nélkül, mert sok ok miatt feltételezhettem, hogy a viztelenség ez alkalommal is nemcsak az én szerény második emeleti lakásomat tisztelte meg. Kedden reggel fél nyolckor felhívtam tehát telefonon a városi vizmütelepet. Tápai nevü gépész jelentkezett, akitől azt az információt kaptam, hogy azért kellett a vízvezetéket elzárni, mert abban a körzetben, amelyben én lakom, csőrepedés történt. Erre ezt kérdeztem: — Miért nem értesítették idejében a közönséget, hogy elzárják a vezetéket? — lErre nem volt időnk, — hangzott a válasz — gyorsan kellett intézkedni. •Ezzel szemben megállapítom és hajlandó vagyok tanukkal bizonyítani, hogy az, akinek kötelessége, értesítette az érdekelteket, de későn este, elkésve, amikor már a földszinti lakásokban sem lehetett vizet kapni. Ugy látszik, hogy valaki itt hanyagul végezte a imunkáját és vakmerően játszik a polgárság elsőrendű érdekeivel. Azt hiszi ez a valaki, hogy a háború miatt ez is megy. ÜELMAGYARORSZAÚ De én nagyon jól ismerem Polgármester ur intencióit, ezekre apellálok, amikor kérem, hogy a fegyelmi eljárást, ebben az ügyben folyamatba tenni méltóztassék. Példásan szigorú büntetést kérek, ha valakire a 'hanyagság vagy könnyelműség rábizonyulna, természetesen nem azok miatt a kellemetlenségek miatt, amelyeket rám, hanem azok miatt, amelyeket a polgárság egy tekintélyes \t. i Budapesttől—Szófiáig. Nagyjövöjii, hatalmas energiájú, fiatal nép. iNem tudnám pontosan, megmondani, hogy a hadbaszállt .Bulgáriának most mekkora a területe, lakosainak mennyi a száma; mindegy: az, amit öt heti ottlétem alatt 'láttam és tapasztaltam, becsületére válnék akármelyik nagymultu nyugati országnak is. Nem akarok unalmassá válni annak a sok szenvedésnek a leírásával, amelyen át kellett esnem, amig útlevelemnek birtokába jutottam, mindössze csak annyit említek meg, liogy báróm nap alatt nem kevesebb, mint 120 kilométert kellett .megtennem, — az illetékes hivatalos faktorok igazán eléggé nem dicsérhető előzékenysége mellett is, — 30— 35 fokos rekkenő hőségben, amig a drága okmányt megkaphattam. És miután e 120 km. körülbelül 400,000 lépést jelent, nem túlzás annak a megállapítása, hogy Magyarországon, háború idején, igen sok lépést kell az embernek tennie, - amíg végre az óhajtott „Sál vus-oo11 d uictus"-1 magáénak mon dhatj a. És én akkor ezt a „Saivus-conductus"-t valósággal .szentnek és sérthetetlennek tartottam: mekkora csalódás! iDe erről majd később. Julius 17-én indultam el a fővárosból, Szegeden át Orsovára. A balkáni vonatot lekésvén, az olcsóbb, de hosszabb útirányt kellett választanom. Nem bántam meg. Orsován a katonai hatóság a legminuciozusabban átkutatta a podgyászomat. Az éjszakát ugyancsak e hatóság kivételes engedélyével a hajón töltöttem. Sőt a parancsnok egy hazafias misszióval .is megbizott, aminek — sajnos — a legjobb akarattal sem felelhettem, meg. Reggel 6 órakor szedte fel hajónk a horgonyait és a vadregényes Vaskapun keresztül 8 óra tájt Kladevóra értünk. Itt léptem először érintkezésbe bolgárokkal. Az ni teriileteket megszálló haderők egy különítménye szállott itt fel a hajónkra. Csupa tagbaszakadt, erőteljes, bár nem egészen fiatal legények már. íNapbarnitott arcukon a 'lélek csodálatos nyugalma tükröződik vissza, koromfekete szemeikben az erő és önérzet tüze ég. Alig, hogy a fedélzeten elhelyezkedtek, a derék legények reggelihez láttak. A „borju"-ból előkerült az elemózsia. •Mintha az összetartozást, a testvériséget akarnák dokumentálni, egy-egy sajkából két katona falatozik. — Mit esznek? — kérdem az egyiktől. — Főtt marhahúst és kifőtt paprikát. Parancsol? És a derék hadfi a legbarátságosabb mosoly kíséretében nvujto.tt át nekem egy jókora darab marhahúst. Nem akartam megbántani. Elfogadtam és nagyon jóizünek találtam. — Hová mennek? — A bolgár katonának sohasem szabad erre a kérdésre másképen felelni, mint: Megyünk harcolni és meghalni a hazáért! Különben majd meglátja, hogy hol szállunk ki. Egyebet nem mondhatok. Sokáig jártam-keltem a derék fiuk között, hallgatva mélabús nótáikat, amelyek nagyon hasonlítanak a mi erdélyrészi románjaink monoton danáihoz. Szeged, 1916. augusztus 23. részére zúdított ez* a nem idejében foganatosított intézkedés. iBátor vagyok még nagybecsű figyelmét felhívni arra, hogy amig a juliusi nagy melegekben állandóan volt víz, addig augusztusban gyakran voltunk teljesen viz nélkül. Kiváló tisztelettel Pásztor József. — Gospodin — kérdi tőlem az egyik vitéz, — te „germanszki" (német) vagy? — Nem, magyar vagyok. — Magyar... magyar... Látod Gospodin, — mondja halkan, nehogy a szintén ottsétáló német katona meghallja szavait, — látod Gospodin én a németeket csodálom, de a magyarokat szeretem is ... ők a mi igazi testvéreink. Megkínáltam cigarettával a derék bolgárt. Azután elgondolkoztam. Vájjon az egész bolgár nemzet szive szólalt-e meg ez egyszerű katona ajkain? Később megtudtam, hogy igen. Viddinben nagy sokaság várja hajónkat. Messziről a város igen jó impressziót gyakorol az idegenre, monumentális székesegyházával, karcsú .minarettjeivel. Viddin lakosságának jelentékeny része ugyanis török ajka muzelmán. (Ezt azért hangsúlyozom, mert Bulgária egyes részein, jgy különösén Várna környékén, keresztény törökök laknak.) A kikötőben nagyon élénk az élet: minden fegyvernemhez tartozó katonák, városi lakók a legmodernebb európai ruhákban, a vidékről odasereglett asszonyok és leányok pompás, festői, kissé bizarr kosztümökben, a fezek és turbánok sokasága gyönyörködteti a szemet és jelzi egyszersmint, hogy Keleten vagyunk. Ugy látszik, Viddin igen jelentékeny forgalmi város lehet, mert hajónk több, mint másfél órát időzik a kikötőben. Hat óra tájban Lom palánkára érünk: az első bolgár kikötő, amelynek Szófiával egyenes vasúti összeköttetése van. (Viddin és Lom között most épül a vasút.) Lom 15.000 lakosú városka, villamos világítással, elég jó kövezettel. Kerületi központ, van fin- és leánygimnáziuma. Előbb a titkos rendőrség kiküldöttje, majd a katonai hatóság vizsgálta át holmimat. A parancsnok, aki a bolgár hadsereg őrnagya, kérdi tőlem: — Mit akar Szófiában? — A bolgár nyelvet és a bolgár viszonyokat akarom tanulmányozni. Megmutattam azután neki polgármesterünk ajánló levelét, amelyet megelégedéssel szemlélt meg. — Helyes, helyes — mondja — ez szép dolog és dicséretére válik önnek és azoknak, akik önt kiküldték... Ez a legalkalmasabb módja annak, hogy a nemzetek megismerjék egymást... ön szegedi? tette fel a kérdést. Sok szépet hallottam a nagy alföldi metropolisról. Igen örülök, kedves tanár ur, 'hogy önben a magyar nemzet egy megértő és törekvő tagját üdvözölhetem. Megköszönteni az őrnagy jóindulatát és elbúcsúztam tőle, mert beszállásra szólított az állomás harangja. Alig helyezkedtem el a fülkében, amikor egy alhadnagy lépett be hozzám: • — Uram, szólt ékes francia nyelven — az őrnagy ur kéreti, fogadja el ezt tőle. 'Bulgáriában, sajnos, csak a katonának jut dohány ... Ha dohányos, sokat kellene szenvednie. Nem: szeretnők, ha az ön első lépése bolgár földön kellemetlen jelenségek között kezdődnék. Fogadja el. Három doboz finom cigarettát nyújtott Tanulmányúton a háborús Bulgáriában. /