Délmagyarország, 1916. július (5. évfolyam, 151-176. szám)

1916-07-25 / 171. szám

4 DÉIMAGYARORSZÁG Szegei!; 1916. julius 25. — A szervezőknek azonban íigyelimükbe ajánlom, (hogy az árakat a lehetőségig mérsékeljék és csak olyan tagokat vegyenek föl, akik igényeiket'leszállítják. Szerintem az akciónak csak igy lehet sikere. Tapasztalatból tudom, hogy a közös étkezéstől nagyon sok embert visszatart az álszemérem, ami a mostani súlyos viszonyok között igazán jogosulatlan. Aztán még egyet: Személyenként az ebéd, Imomdjuk, egy koronába kerülne. Helyes. (De azt imár nem javasolnám, hogy egy hat tagu család ebédjét ilyenformán hat koronába számítsák, mert szerintem jóravaló gazdasszony még a mai nagy drágaság mellett is olcsóbban elkészíti családja számára az ebédet, teilmészetesen a — hadiebédet. — Azt hiszem, a város tanácsa a legnagyobb mértékben felkarolná az ügyet. Szó van arról, ihogy a közös konyha részére a város a Stefánia-kioszk (helyiségeit, ahol most a városi tisztviselők egyesülete van, díjtalanul átengedné, ami szerintem nem zavarná a tisztviselők egyesületi életét. — Ezzel az üggyel kapcsolatban fölemlítem azt is, ihogy a lakosság részére csak a legnagyobb nehézséggel tudok élelmiszereket és egyéb szükségleteket beszerezni, mert a tárgyii és személyi feltételek nem állanak rendelkezésemre. Emellett a közönségben igen lanyha a vásárlási kedv; legjobban szeretne mindent ingyen beszerezni. Pusztán azzal, hogy valami olcsóbb, a közönség nem éri be. Az abnormis állapotok ellenére utána járok annak, hogy a téli árukat vidéki őstermelőktől olcsón beszerezzem és elraktározzam. r _ En és a barátom. — Beszélgetés a háború második esztendejében Szegeden. — Én, aki katonai minőségben megjártam egyik-másik harcteret, miközben személyesen érdekelt ifél voltam néminemű oififen- és delffenzivában, ezennel ünnepélyesen kijelentem itt a nagy nyilvánosság előtt, ihogy a barátom katonai tudásával szemben egy lesajnálni való analfabéta vagyok. Az én barátom egyike ama mellőzött hazafiaknak, akiket a zord orvosi önkény következetesen visszatart attól, hogy szédületes katonai tudásukat gyakorlatilag is érvényesíthessék. Nem mondom, liogy nagystílű barátom direkt boldogtalan lenne ebben az ügyben. Igaz, hogy sorozások előtt valami szenvedő borongás tükröződik szétdúlt vonásain, de sorozások után dicséretes lelkierővel megnyugszik a változhatatlanban. Szegény barátom. Azért ugy belülről mégis nagyon szenvedhet. Hogyne?! Egy ilyen ember, akibe annyi katonai tudomány szorult és aki annyira a szivén viseli a ihaza és a hadsereg sorsát! Tegnap találkoztam vele a kávéházban. Sötéten, mint egy élő szemrehányás közeledett az asztalomhoz. iManzsettáit előre lliuzta ós fájdalmasan, de a legmélységesebb megvetés hangján igy szólt: — Mi az, maga már megint ittlion van? — Már megint — rebegtem őszinte bűnbánattal és éreztem, hogy valahol a bukovinai hantok alatt kéne várnom az Ítéletnapi fergatterungot. Szerettem volna, eltűnni, elillanni, meglógni, elbliccelni, de a barátom parancsoló tekintete a plüssdiványra szegezett. Haj, de (féltem tőle, azt a nagyszüleit, de nagyon féltem! Hát hogyne? Tavai ymár egyszer kiszedte a vesémet. iMég egy lenéző, szemrehányó pillantást döfött belém, aztán igy volt tovább: — Hisz maga csak most néhány hónapja ment el... — Csak ám... 1 — Na, és? (Büdös volt a puskapor, há? — Biz' az egy kicsit... — Ale (jó, barátom. Csak nem mindenki állja a szagát. — Ugy van, ez az igazság. - De nem ez az igazság. Tessék addig künn maradni, amíg megszokja a puskaporszagot, aztán majd állja is.! — Látja, erre nem is gondoltam. — Ez az. Ezzel minden meg van mondva. Hát gondolnak maguk valamire? iFenét! Hűhó, kimennek 'fej nélkül... — És haza jövünk láb nélkül. — ('Egy oldalpillantást vet a két botomra.) Sőt, hazajönnek négy lábon. — He'hehe, nagyon jó. — Azt elhiszem, hogy nagyon jó. Na ja. miért lenne rossz? Itt van péídául maga. Kimegy vasárnap; hét/főn .kiér, kedden nekifekszik egy izének... egy lövegnek és szerdán itthon van és beül a kábéházba és attól fogva magától gyöhet a muszka, ropoghatnak a golyók, döröghetnek a srapnellek, fütyülhetnek a gránátok, maga csak ül a kávéházban. — Kedves barátom, maga kissé tulszigoru. Mit tudnék én odakünn csinálni, ilyen állapotban? — Ez az, amit én folyton ugatok! Nincs beosztás, nem tudják, kinek hol a helye? Kell a lövészárokban láb? Nem kell! Ott csak feküdni kell a hasán. Hát a megfigyelő szolgálat? Felültetik egy magas jegenyefára és ott ül és figyel. Kell oda láb? Ehelyett persze minden puffra 'hazaküldözik az embereket. .'Mér', mer' nincs beosztás. — (Lesújtva.) Kérem, én... én... visszamehetek ... — Maga megy vissza, maga? Hát nem láttam én magát a menettel elmenni? Olyan sápadt volt, mint a maszületett holdvilág. Mikor én a legszentebb extázisban a tüdőmet kiorditottam, hogy „éljen a hadsereg, éljen a háború!", maga hülyén a bakancsát nézegette és egy marék virágot szorongatott, — (Meghatva.) Ön nagy ember, drága jó barátom... — Igen is! Én tettem valamit. Én hoztam áldozatokat a hazának! Én odaadtam a tatámat, a 'fiamat, az öcsémet, a bátyámat, a. bátyám fiát, a fiam bátyját, a fiam keresztapját, a keresztapám fiát! Igen, én odaadtam a sógorom, az unokaöcsém, az unokabátyám. — .A. télikabátját... — Rubel És majdnem hadikölcsönt jegyeztem, de ami pénzem volt, azt belefektettem tiz vaggon tarhonyába és azt is mind, egy szálig odaadtam' á hadseregnek; érti, mind, egy szálig, sőt még annál is többet, mert tizenkét vagonnal lett. — Tizlhől tizenkettő? — Maga ne kérdezzen, maga nem egy ügyész! Hogy én mit adtain a hadseregnek, azt csak a nagyon jó Isten tudja. Cipőt, csizmát ... — (Bámuló elragadtatással.) Barátom! — Azért fáj az én lelkem ha látok embereket,, akik igy kihúzzák magukat. (Elmélázva.) Milyen máskép állnánk, ha minden emberben meg lenne a szent kötelességérzet és a tudás, a szentségit neki, a tudás! — Nana, talán van ... — Van fenéi Most hallgasson ide és essen le a székről., (Erősen megkapaszkodom.!) — Egy támadást, ugyebár tüzérségi előkészítés szokott megelőzni? Mármost világos, ihogy ez tiszta időpocsékolás. IHa azok a tüzérek már itthon előkészülnének, azaz már előkészülve mennének a 'frontra, akkor nem kéne semmiféle előkészítés, hanem gyöhetne mingyár a támadás, ami meglepné az ellenséget. — Bámulatos! — Ez még semmi. Ugy-e, tiszta sor, hogy győzést, csak átkaroló mozdulattal lehet kieszközölni? 'Hét akkor minek kell az ellenséggel pont szembe menni? Először neki mék a jobb szárnyának, azután neki mék a bal szárnyának. Mikor ez meg van, jobbról és balról összezárom a frontot a háta mögött... — Pincér! Egy pohár vizet. — Ugy van! Addig hajtom igy magam előtt, amig valahol neki szorítom a viznek. Akkor gyön az igazi! Neki vezénylem az egész tüzérséget és tiz lépésről lövetem nehéz srapnellekkel. Neki vezénylem a trónt a tarackokkal, a nehezekkel, neki vezénylem a furvézert a bombákkal, akkor átviszem a gyalogságot a túlsó partra ésszuronnyal visszapiszkáltatoin, aki kii akar mászni. iA végén gyönnek a repülők és az egész folyót telehajigálják ekrazottal, amit aztán a huszárság egy alakkal felrobbant. Megmarad ott valaki? mi? — (Révedezve.) Nein, nem marad meg senki... — (Szigorúan.) És mért nem marad? — Mert ha tizenöthöz hozzáadunk tizenötöt, az összesen harminc, ha mármost ezt megszorozzuk hetvennyolccal és az eredményt maximáljuk... — Mi. mi. — (Akkor én előveszem a revolveremet és.... — — (Rémülten.) A re ... vol... (gyors iramban* el.) — Holnap jelentkezik a harctérre igy a hogy van ... Vész. Orosz készülődés Románia ellen. Bukarest, julius 24. Galadba érkezeit utasok arról számolnak be, ihogy az oroszok az Agjakov-csatorna mentéhen nagyarányú katonai előkészületeket folytatnak, amelyek csak Románia ellen irányulhatnak. A csatornát az oroszok egész hosszában aláaknázták. A IJreptatea az Oroszországból történő szállításokról elterjesztett hírekkel szemben megállapítja, hogy azok minden alapot nélkülöznek. Ellenben tény az, hogy uz oosz kormány ismét megtiltotta minden néven nevezendő anyag Romániába való kivitelét. p Várnay l KifoyVI(erc$Ke4í5ftett, Szegeden. Az] irodalom legnagyobb kincsei rendkívül leszállított áron szerezhetők be. Ül