Délmagyarország, 1916. július (5. évfolyam, 151-176. szám)

1916-07-23 / 170. szám

6 DELM.A (1Y A KOKSZA 0 Szeged, 1916. julius 23. szeretnék végezni. Én: Ez is a magyar átkok közé tarto­zik, Nem kell feledni vitéz honvédunk, hogy ezen a tájon is több az olyan ember, aki csak szerepelni kiván, mint az olyan ember, aki­nek egészséges, életrelWó és kivitelre érde­mes gondolatai keletkeznek. A falion véd: iAz ilyent azjonban nem volna szabad kihagyni az akcióból, a gon­dolat megvalósításából. Én: Régi nóta: a mór megtette köteles­ségét, a mór mehet. A fahonvéd: Az újkori mórok pedig mennek a Balkánira, nyelvek tanulására. Na higyje, hogy a nyelvismeret a fontos előttük, de az az eshetőség, hogy mint tanárok elhe­lyezkedhetnek a Balkán-akadémián. Én: Egy kissé mulatságos látvány ez a gyorsforraló rendszer. Hipp, hopp, itt va­gyok, ott vagyok'és most már Balkán nyelv­tudós vagyok. A fahov véd: Szemesé a világ, vaké az alamizsna. Én: Ennek a példázatnak a bizonyítékát nap-nap után látjuk. Hiszékenyek az embe­rek és aki élni tud az emberek hiszókenysé­góvel, az még anyagiakban is boldogul, elő­re megy, mint a napokban az ábra itt is meg­mutatta. A falion véd: Az ábra mást is mutatott, egy kis felbuzdulást arra a hírre, hogy az ország második városa ném lesz Haditer­mény-központ. Én: A hir tévedésen alapult, de a felbuz­dulás szegedi érdekeket megvédeni kivánó besületes, sőt köteles alapon. A fahonvéd: Most újra bebizonyosodott, hogy az „azt mondják"-ból lesz a bolondok újságja. Én: Szó ami szó, de a Haditermény r. társaságnak nem megfelelő a cime. Inkább lehetne talán „A közönség érdekével hadi­lábon álló részvény-társaság"-na.k nevezni. A fahanvéd: A közönség is hadilábon áll a saját érdekének a megvédésével. A közön­ség még mindig olyan, mint a kezes tórány és aki érti a módját, mindenhez hozzászok­tathatja, mindent elhitethet vele. Én: Ez már igaz. Azt is elhitették vele, hogy itt csak télen virit a kultúra, a művé­szet is csak télen bontogathatja leveleit, mig végre a Korzó-mozi bebizonyította, hogy a művészet nincs időszakhoz kötve, mindig vi­rulhat az, csak művészet legyen. A fahonvéd: Mint a baocarat szerencse, ami nyáron éppen ugy hozzá szegődhet az emberhez, mint télen. Én: És ha a szerencse nem jelentkezik, akkor meg kell javítani, azzal, hogy a külön­bözetet nem egyenlítjük ki. A fahonvéd: Kiki a saját izlése szerint. Hanem tudja-e, begy én megcsodáltam a Béke fi László szellemességét, pompás humo­rát, Ember lett a Laci gyerekből, aki már is meg tud állni a saját lábán. Én: És levenni tudja az embereket a lá­bukról az elevenbe vágó gúnyjával és ötle­tességével. A fahonvéd: Annyi szent, hogy a Vörös­körösztös hölgyek fejéről leszedte a szentelt vizet és megbizta őket a további működés­sel . . . Én: Némelyeknek az ilyen megbízatás­ból sohasem lehet elég . . . férfi és női divatcikkek Segnagnabb raktára. — :: Legmegbízhatóbb cég. :: Legolcsóbb beszerzési forrás. Csekonics-u. 6. Telefon 854. t'f ' ' Széchenyi-tér 17. Telefon 855. (3 s URÁNIA na .1 a tlagy. Tudományos Színház Uasámap, julius 23-án Kalandordráma 3 felvonásban. Izgalmas! Érdekfeszítő! Vígjáték 2 felvonásban. A főszerepben: Anna Müller Lincke. Kacagtató! Mulatságos! » I : I • • • 1 I | Előadások d. u. 5, fél 7 és 9 órakor 2 vasárnap d. u. 3 órától folytatva. Gyermekjegyek csak az el­ső előadásokra érvényesek. Basaaaaaaaaaaaaaaaasaaaaaa i m m 3 aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa" A Délmagyarország telefonjai Szerkesztőség 305. Kiadóhivatal 81. ben vannak. Egy ilyen kirándulás után tör­tént a tragikafei összeütközés. iGondölom a Zugligetből jöttünk. Mari azt proponálta, hogy a Városmajorig men­jünk gyalog. Az nton azonban elfáradt. Ki­merítette az a sok ugrándozás, meg a friss, éles levegő. Egyszerre csak ráan mosolygott és hirtelen karomba fűzte karját, erősen rám támaszkodott és ugy mentünk tovább. Egyszerre vérbe borult az arcom ettől az ártatlan, semimit sem jelentő mozdulattól. Jól emlékszem, hogy egész testemben meg­remegtem, mikor a leány gömbölyű, puha karját karomon éreztem. A szivem ugy do­bogott, hogy féltem, a körülállók is meg fogják hallani. Ez az ártatlan fizikai érint­kezés lángra lobbantotta a lelkemben már régen lappangó szerelmet. E pillanatban Zoltayra néztem és tekin­tetünk talákozott. Komor, fenyegető volt pil­lantása. És az én most támadt szerelmembe na,gy büszkeség és méltóság vegyült: vetély­társaim van, akin győzedelmeskedtem! Hiú állat az ember. Zoltay komor, fe­nyegető pillantását egy lenéző vállvonítással honoráltam. Legjobb barátom volt és most "boldoggá tett szenvedése. Otthon, szobánkban sem szóltunk egy­másnak. A szokásos esti filozofálás és jó éj­szakát elmaradt. Azt hiszem, ezen az éjjelen egyikünk sem hunyta be a szemét. Másnap reggé! Zoltay még komorafcfe, én pedig még boldogabb voltam. Boldogságom csak egy rövid félóráig tartott, mikor Mari megfogta Zoltay kezét: — Jöjjön, jöjjön, beszédem van magá­val . . . És behívta a szobájukba, hol sokáig sut­togtak. Mikor kijöttek, Zoltay arca ragyo­gott, az enyém még halálsápadtabb lett És igy ment ez napról-napra. Egyszer egyikünkhöz volt kedves, másnap a másik­hoz. És szenvedtünk mind a. ketten, mint a hogy csak húszéves korában tud szenvedni az ember. Néhány nap alatt halálosan meg­gyűlöltük egymást és arra gondoltunk, hogy a másiknak el .kell hagyni a lakást. Talán már nyilt összeütközésre kenüt a dolog, ha egy este Tóthnénál nem találjuk közös ba­rátunkat, a gépészt Az utóbbi időben gyak­ran megfordult a háznál. Áldott jó ember volt ós nagyon szeretett mind a kettőnket. Szilvóriumot hozott föl a számunkra, sőt egy kemény, hideg téli estén, egy zsák szenet is küldött föl szobánkba. Különben igen egy­szerű ember volt, ki órákig el tudott ülni szótlanuL Amint nagy papájából a füstöt eregette, ]e lehetett volna rajzolni, mint a béke, a nyugalom és megelégedettség testet öltött képét. Ha Marival elmentünk valaho­vá, ő odahaza várt reánk. Mikor hazaijöttünk, rendesen ott pipázott a kályha mellett, csen­des elmélázással hallgatva Tóthné horkolá­sát. Aztán fölállt, megköszönte, hogy ilyen jók vagyunk Marihoz és mulattatjuk a kis­asszonyt, jó éjszakát kivánt ós pipájával együtt ment haza elaludni. Egy bora dél­előtt, mikor Zoltáynak meg akartam mon­dani, hogy (kettőnk számára már szük a vi­lág, Mari benyitott hozzánk: — Jöjjenek be estére hozzánk,' ma lasz az eljegyzésem. Nem voltunk színpadon s igy nem kap­kodunk szivünkhöz, de sápadtabbak voltunk e pillanatban a sírban fekvő halottnál. Mari nyugodtan folytatta: — A gépész nr ma reggel megkérte a kezemet és ma este meg is tartjuk az eljegy­zést. Ugy-e eljönnék? Csak a fejünkkel bólintottunk és mig Mari bent volt a szobában, nem mertünk egy-másra nézni Aztán hirtelen szembe for­dultunk egymással. — Nos? — kérdezte Zoltay valami külö­nös, rékedt hangon, de amelyben, már nyo­ma sem volt a haragnak vagy gyűlölködés­nek. /Nem értettem meg mindjárt. Ezelőtt kö­zös kasszánk volt, de pár hét óta külön vé­geztük a financiális operációkat. — Azt kérdem, van-e pénzed? — foly­tatta most már a régi, barátságos hangon. — Nincs. — Nekem sincs, — lógatta a fejét ZoU tay. — Igy hát elküldjük a szürke öltönyö­met a zálogházba. Talán kitelik 'belőle két kis bokréta, mert remélem, te is veszel virá­•got Mjarinafc. 'A szemem tele lett könnyel es mindent feledve, sirva borultunk egymás vállára. A közös szenvedés és csalódás megint össze­hozta a lelkünket Zoltay tért előbb magához, pár pillanat múlva erősen hátba vágott: — No, vén szamár, előre! Menjünfk hor­dárért ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom