Délmagyarország, 1915. november (4. évfolyam, 264-286. szám)

1915-11-03 / 265. szám

IÁ DÉLMAGYARÖRSZÁG. Szeged, 1915. november 14. — Megölte a páünka. Vasárnap délelőtt i Csenge-le és Pálmonostor között az utón egy férfi holttestét találták. Mellette üres pálinkás­üveg bevert. Az orvosi vizsgálat megállapítot­ta, hogy ,az ismeretlen embert a pálinka ölte meg. — Tört aranyat legmagasabb áron, kész­pénzfizetésért vásárol Brausweíter János, Iskola­utca 23. sz. uübbaaisaacaaasssaaaabzbaabbeabbesitabxbbbaiigieababsa Vak katonák és kiskatonák Berlinben. Knöppel Arvrd, svéd újságíró az alábbi rendkívül -szines, -hangulatos és megható cikket irta a német vak harcosokról ós a hadi árv-a­fiukról: Körül/belül harminc tálbori-szürke katona közeledik egy menetben. Párosával jönnek, lassú, némileg tétova léptekkel. Akik jobb oldalt mennek, azokat 'baloldali szomszédaik támogatják. Amint közelebb érnek, észrevehető, hogy a jobboldaliak járásában, van valami bi­zonytalan, tapogatódzó. És még sincs köztük egy se, aki nem beszélgetne élénken és jóked­vűen a szomszédjával. Most egészen közel van­nak és látni, hogy a jobboldaliak közül sokan fekete pápaszemet hordanak. Akiken pedig nincsen szemüveg, azoknak a szemében van valami mozdulatlan bámészkodás. Ezek bizony mind vakok! Összeszorul az ember szive és a borzalomtól levegő után kapkod akkora sze­rencsétlenség láttára. Arcuk napbarnított, duz­zadnak az egészségtől, de a szemük világa ki­aludt. Tüz, golyók, szétrobbanó gránátok oltot­ták ki. Nem egy esetben azonban állati, fekete „'katonák" fosztották meg őket a világosságtól, akik azt a „sportot" űzték, hogy a harcmezőn sebeikből vérző német katonáknak és foglyok nak kiszúrták a szemét... A kis csapat elhalad a Moltke-uton a nagy vezérkar hatalmas épülettömbje előtt. „Itt jobbról van a nagy vezérkar", kiáltja a csapat vezetője. És minden fő gépiesen jobbra fordul, hogy lássák. Többé-kevésbbé egyenes irány­ban. Fekete szemüveg mögül üres szemüregek merednek ki a sötétbe. Mindnyájan magaran tartják a fejüket. Mert az, amit keresnek, na­gyon-nagyon magasan áll az ő eszmeviláguk­ban. Gondolatukban bizonyosan mindannyian látják az or.szág-szerte ismeretes épületet, a mely minden német előtt monda-szerű nagyot és hatalmasat rejteget. Egész világ van itt el­zárva a vöröses, óriási épületben, amely oly csinos hátteret szolgáltat a nagy német feje­delmek és hadvezérek márványszobrainak. A haza — az egész világ — leg.lángeszübb vezér kara itt benn kovácsolta és kalapálta össze Németország szétörhetetlen fegyvereit a biro­dalom megóvására és megvédésére. A nagy birodalom legtávolabbi részeiből ide vezetnek a legfinomabb idegszál ok és innen sugárzik ki minden a szilárd erő az államtest acélos fegy­verzetére. Mint a isziv vére az emberi testben. Az épületben nem látni egyebet, mint ko­moly férfiakat, akik mélyen hajolnak munká­jok fölé. Asztalok, székek, bútorok mind a leg­egyszerűbb kivitelben ép oly egyszerű, disznél­küli szobákban. Az ablakok csupaszok, függöny nincs rajtuk. Az aáztdlok és székek mind meg­koptak, nemzedékek fáradhatatlan munkája közben. A szorgos munka pecsétje van rajtuk. És a komoly akarásnak és tudásnak a szel­leme lengi át ezt a -szz meg száz szobát. Mint tömjémllat a templomot. Az elhaladó vak katonákon meglátszik, milyen emelkedett gondolataik vannak arról, ami e magas ablakok mögött rejtőzik. Talán épen most érzik, jobban, mint valaha, mily közel áll hozzájuk a haza, vigasztalólag, támc­gatólag, aegitőleg, mert az egész világ egyet­len országában sem törekszik az emberi intel­ligencia céltudatosabban arra, hogy megköny­nyitsc a vak katonák nehéz sorsát, mint Né metországban. Ilyen az az ország, az a haza, amelynek feláldozták a szemük világát. Német­ország az ö sötét; éjszakájukban előbb-utóbb Igazgató: VAS SÁNDOR. rsgeoges színmüve négy fölvonásban. Lion csodarabbi . . Lea a leánya . . . Josna, Lea vőlegénye A falu bolondja . . Konstantin nagyherceg Fenyvesi Emil Jákó Amália Fodor Oszkár Ráf kai tflárton Virányi Sándor tisztán ragyogó, gazdag szellemi világosságot fog gyújtani... A túlsó oldalon lassú léptekben kis katonák fényes csapata baktat az utcán. Sisakok csil­lognak, lollbokréták lengenek. Diszegyenrnliák ragyognak a villogó színektől: aranytól és ezüsttől. A menet- élén sötét ruhában, fehér­fekete kalappal egy,tanítónő halad. Magas és karcsú. A legmagasabb katonák sem érnek tollbokrétástul a válláig. Kis fiuk, a harctéren elesett katonák árváinak a csapata ez, akiket egy nevelő-otthonban gyűjtöttek össze. Most nevelőnőjükkel sétán vannak, hogy megnézzék azt a csodálatos világot odakiint, ami az ö katonásdi jukkái, evéssel ós alvással betöltött kis világukon kivül esik. Az utcakeresztezésnél megakad a menet. Egy autó töfög. Villamoskocsi csenget messzi­ről. Megállj! A tanítónőnek ugyancsak mun­kát ad a menet megállítása. A Ihátulsók taszi­gálják az elülsőket, nem törődve az autóval meg a villamossal. Hiszen olyan nemzetnek a fiai, akik XII. Károly óta, a svédek hős kirá­lya óta a világ legbüszkébb offenzíváját csinál­ták meg. A gyerekkatonáik hosszú sora most eg\ csomóba torlódott össze. A toll'bokréták ugy zugnak, mint az alföld hullámzó kalászai a, szélben. Egy rendőr odajön és barátságosan és kedélyesen szabaddá teszi az utat a legköze­lebbi gyalogjáróig. Bár veszély nem volt, mégis megható látni a tanítónő afölött érzett aggodalmát, hátha valami bajuk esik az ő kis katonáinak! A menet- most áthaladt és párosával men­nek a kis bősök, kéz a kézben. Jobban lehet haladni, ha az ember a bajtársa kezét fogja. Az életben is. Hogy csillog az egész menet a sziliektől, ragyogó gomboktól, arany- ós ezüst­papirtól, a fakardoktól. Ők a testőrség kis ka­tonái, dragonyosok, ulánusok, huszárok, tüzé­rek, gárdagyalogosok és szekerészek. Most, liogy olyan közel vannak a kis katonák, látni, micsoda kezdetleges, egyszerű eszközökkel ér­ték el mindezt a katonai pompát. De senkinek sem jut az eszébe, még -az idegennek sem, hogy mosolyogjon ezeken a kis katonákon, amint kézenfogva itt tipegnek. Van az arcukon va­lami komoly és ünneipiios méltóság. Valami, ami elárulja, hogy ők is ugyanabból a húsból és vérből valók, mint a felnőtt katonák, akik oly rendrtethetlenül küzdenek az egész világ ellen, kint a frontokon: Nyugaton és Keleten. Akik harcolnak 'és győznek. Igazi katonáknak érzik magukat ők is, a kis fickók, akik gazdag, lobogó tollbokrétájukk-al komolyan és ünnepé­lyesen haladnak itt el. Ha most Európa összes császárait, királyait és hercegeit 'állítanák itt fel egy sorban, hogy tisztelegjenek nekik, mi­kor elhaladnak előttük, bizonyára nem. látná­nak ebben semmi különöset. Hiszen ők mind igazi 'katonák, van egyenruhájuk és fegyverük, mint az igazi nagy katonáknak, akik hadba vonulnak. Meleget érez az ember a -szive körül, ami­kor ezeket a kis fickólc-at látja, akik mind­annyian elvesztették az édes apjukat, de még kicsik ahhoz, hogy nagy veszteségüket ésszel fölérjék. Az ember azonban nem mer rajtuk hangosan sajnálkozni, mert ha kicsinyek is, „egész emberekként" festenek. S azokon nem sajnálkozik az ember. Amikor -a kis -hősök bu-llámzó, -susogó toll­bokr-étáikkal eltűnnek a legközelebbi utcában, ugy érzi az ember, mintha győztes ezredek vonultak volna el előtte lobogó zászlókkal. Pedig csak fiuk csapata volt tanítónőjükkel, akiknek papírból van az egyenruhájuk és fá ból a kardjuk és akiknek most apjuk helyett apjuk a — -német, liaza. tilőailások 5, 1 és 9 érakor. Kávéház Elsőrendű kiszolgálás. — Jó kávéházi italok. — Reggeli és uzsonna kávé. Szives pártfogást kér Radó Ignác, kávés.

Next

/
Oldalképek
Tartalom