Délmagyarország, 1915. október (4. évfolyam, 237-263. szám)

1915-10-03 / 239. szám

Szeged, 1915. október 3. DÉLMAGYARORSZAG 5 VB Őrmester ur Horváth hattyúdala. — A szegedi bakák háborús krónikájából. — (Saját tudósítónktól.) Egy szerény, messziségbevesző hang ebből a véres, nagy világkavarodásból. Érdemes egynehány szóval feljegyezni, ne vesszen el minden nyom nélkül. A sok-sok történet között maradjon meg ez is és ha szivdobogva nézünk a szeles-borus őszi alkonyokon a négy világtáj felé, ahol égretörő lángoszlopok jelzik, hogy gonosz kezek munkája nyomán felgyúlt a föld, gondoljunk áhítatos szívvel őrmester ur Ilorváthra; — negyven szegedi bakákkal most indul éppen az oroszok ellen. A földet bevonta feketével az éjjel, ebben a végtelen sötétben, lám, ott, a feltört ágyuktól szántott rögös földön ott kúszik a föld höz lapulva őrmester ur Horváth meg negyven bakája; ott kúsznak egymásután az ellenség felé . . . Régen, gyermekkorunkban, a bosszú téli estéken mesélt néha a nagyapánk mámoros, szép legendákat a nagy időkről, amikor Kossut Lajos azt üzente és amikor ment mindenki, akinek ép keze, ép lába volt. A tüz ropogott halkan a kályhában é-s mi sóhajtozva gondoltunk vissza a legendás időkre, — istenem, 48ban meg előbb milyen szép, milyen regényes lehetett az élet! És lám — tiz, liusz év multán eljöttek újra a nagy idők; — sírjaikból felkeltek mind a legendás idők legendás hősei és végigcsinálják azt, amit századok előtt már megcsináltak. És újra hallgatjuk, olvassuk az uj legendákat, hőseink csudás, legendás tetteit, szinte talán nem is hisszük el egészen, hogy ez mind, mind megtörtént, egy pár hónapja, pár napja csak, hogy ezt mind-mind azok az emberek csinálták, akik idehaza periratokról tárgyaltak, üzleteket kötöttek és rémülten, remegve néztek félre, ha egy kutyát elgázolt a villamos. Ezt a történetet pénteken hallottam, ebéd után, egy szegedi honvédfőhadnagytól, őrmester ur Horváth századparancsnokától. A történetet igy mondta el a főhadnagy egy pohár sör mellett, egyszerűen: — A fronton fenn öt -kilométernyi körzetben mindenki ismerte, szerette őrmester ur Horvátbot. Csudás, bámulatos történeteket mondtak róla már odafenn is és egy ízben, mikor a hadtestparancsnok szemlét tartott, megszorongatta az őrmester kezét, melegen, barátsággal. Harmadnapra már ott volt az arany vitézségi érem. Eredetileg 39-es volt, de elszakadt valamiképpen -a csapatától és hozzánk került. Nem baj, — a szegedi honvédek éppen olyan jó katonák, mint a debreceni fiuk és őrmester nr Horvátihnak az kellett csak, jó, bátor katona, aki az ördögtől sem fél. Ott maradt nálunk. Egyenesen csudákat művelt. Egyszei két napi távolságra kerültek tőlünk -a harminckilencesek. Szomorúan jegyeztem meg: — Most itt van az ezreded fiam. Két napi ut az egész. Azt hittem, rögtön útra kel. Sajnáltam már előre a bátor, jó katonát. Nem ment. Azt mondta: — Főhadnagy ur, jelentem alássan, igaz, hogy 39-es vagyok, igaz, hogy két nap alatt visszamehetnék a csapatomhoz, de az is igaz, hogy itt éppen annyit szolgálhatok a hazának, mint ott és minek maradjak két napig tétlenül, amikor az oroszok odaát félóráig sem tétlenkednek! Ha két óra alatt átmeihetnék, még nem mondom, de két nap... Főhadnagy ur, megölne az alatt az idő alatt az unalom. Tcssen .megengedni, hogy maradjak. Persze, hogy megengedtem, persze, Ihogy maradt. Dolgozott tovább ugy, hogy három hét alatt annyi oroszt elpusztított, hogy nincs annyi óra három hétben. Gyönyörűen csinálta a dolgot. Magához vette a szakaszát, éjjelenkint és megindult előre, magán-vállalkozásokra, ahogy ő nevezte. Addig ment, amig az orosz előőrsöket meg nem találta. Azt aztán leszedte irgalmatlanul. Érdemes meghallgatni ezt is, hogy csinálta. Tél volt, hó volt mindenütt. A katonáink hóköpenyekbeu jártak a fronton; ilyet összetoldott vagy kettőt és ugy felszerelte a falábakra, hogy ha nem is volt a falábakon, de — mondjuk — hasra fekve tartotta a lábakat, a fehér köpennyel az ugy nézett ki, mint egy kísérteties emberalak. Mikor közelébe jutott az orosz előőrsöknek, erre állott és csapatát jó fedezékben hátrahagyva igy közeledett feléjük. Ha azt látta, hogy az előőrs felemeli ,a fegyverét, leugrott a szerkezetről, hasrafeküdt a földön. A kísértetet azonban — ahogy ő nevezte alkotmányát — tartotta tovább is. Csudálatosan ügyesen tudta ezt csinálni. Most — igy ihasrafekve — elkezdett beszélni — oroszul, kísérteties hangon, mig a katona vagy rálőtt a kísértetre, vagy megszaladt idejében. .Akármelyik eset köevetkezett is be, néhány perc múlva már százával jöttek az orosz katonák. Horváth őrmester ekkor — ahogyan birt — sietett vissza, mindig hasoncsuszva a csapatához. A „kísértetet" azonban mindig fentartotía és táncoltatta. Az oroszok — természetesen — elbámulva meg félve lövöldözni kezdtek a csudálatos alakra, mire a mi őrmesterünk kiadta a jelszót: — Tüz! A szakasz lőtt, tiz számra hulltak a minden fedezék nélküli oroszok és a kisértet táncolt tovább és amikor csend lett pár pillanatra, Horváth őrmester beszélni kezdett oroszul — tökéletesen beszélte a nyelvet, tiz évig élt Oroszországban körülbelül igy: — A Fehér Szellem ellen hiába harcoltok. A Fehér Szellem elpusztít benneteket. Elvesztitek ezt a háborút, mert nincs igazságotok. A szegény, babonás orosz katonák természetesen mind szivgöresöket kaptak a beszéd hallatára és mindenüket eldobálva futottak vissza, amig a katonáink lőtték őket. Harmincnegyven orosz pusztult, el igy és más módon minden éjjel. Mert a „Feliér Szellem" esetének hamarosan ihire futott az orosz katonák közt és nem mentek többet ellene. Őrmester ur Horvátihnak más mód után kellett néznie. És az őrmester talált is mindig valamit. Kifogyhatatlan volt az. ötletekben, ha arról volt szó, hogy az oroszokat kell pusztítani. Mikor az oroszok betörtek Magyarországba, Horváth őrmesterrel nem lehetett birni. Oda volt egészen, nem volt nyugta egy pillanatra sem. Mindig verekedni akart, ölni, pusztítani az oroszokat. Úgyszólván nem is pihent. A legkülönfélébb módokon pusztitta őket. Ö és negyven embere csakhamar réme lett az egész szembenálló orosz haderőnek. Bártfa alatt álltunk. Őrmester ur Horváth sötét, komor arccal nézegetett iát naponkint az orosz állásokra: — Magyarországban vannak! A hazánkban! — mondogatta vad elkeseredéssel. Sohasem láttam még embert, aki olyan fanatikusan tudott volna gyűlölni, mint ez az egyébként szelid természetű ember ezekben a napokban. És azt a vad, határtalan gyűlöletet, amit ő érzett az oroszok iránt, igyekezett beoltani legényeibe is. És nem sikertelenül. Minden embere valóságos élő szobra lett az orosz gyűlöletnek. Nem pihentek ők sem soha. A leglehetetlenebb vállalkozásokba követték őrmesterüket. Talán egy egész ezred ellen is rohamra mentek volna, ha „őrmester ur Horváth" mondja nekik. És ez a fanatikus, vad gyűlölet lett a vesztük. Egy izben újra elindultak negyvenen. Ezúttal küldetéssel. Fel kellett deríteni, mennyien állnak velünk szemben. Holdas esték jártak, — a hold csak két órakor nyugodott. Ugy volt tervezve, fél háromkor indulnak. Horváth őrmesterrel azonban nem lehetett birni. Menni akart már tizenegy órakor, mindenáron. Mikor mondtam neki, ihogy nem lelhet, rám nézett könyörögve, gyermekesen tiszta, kék szemeivel: — Főihadnagy ur, alássan kérem, előbb csinálni szeretnék egy magán-vállalkozást. — Nem lehet. Most ez a fontos. — Főihadnagy ur... kérem... Hiszen ez is fontos. Fogynak, kevesebben lesznek... Elindultak. Ami ezután történt, már csak vázolni tudom. Mikor visszatért — egyedül —• nem igen beszélt arról, ami történt és másnap már nem élt. Mégis sikerült annyit megtudnom, hogy — isten tudja hogy, ihogy nem — egy egész század orosszal találkoztak. Ok egy erdő tisztásán jártak, az oroszok benn voltak az erdőben. Arra eszméltek, hogy sortűz dördül rájuk. Hosszra hónapok óta először, most elesett kettő a csapatból. Őrmester nr Horváth tajtékzott a dühtől: — Meg kell halni az egész századnak ezért a kettőért! — ordította. Mégis, visszaindult kisded csapatával az erdő második sűrűjébe. Az oroszok bízták túlerejükben és utána indultak a kis csapatnak. Most szabályszerű csatározás fejlődött ki. Egyik csapat a tisztás egyik oldaláról, a másik a másikról tüzelt egymásra. Az oroszok azonban látták, hogy igy semmire nem mennek és egyik részével csapatuknak megkerülték őrmester ur Horváth csapatát. Azon vették észre magukat, hogy be vannak kerítve. Az őrmester valósággal őrjöngött. Gyorsan kiválasztott 20 legényt és kiadta a parancsot: — Mi megyünk odaát, ti meg ezeket! Menjünk! Még sikerült agyonverni ott egynéhányat, de .aztán a túlerő mégis győzött. Lefegyeverezték őket. Az erdő túloldalán maradtak is ugy jártak, mint ezek. Mikor a két orosz csapat találkozott egymással, fogoly volt az egész csapat. Illetve a csapatnak az a része, amelyik megmaradt. Összesen húszan lehettek. Vitték őket állásaik felé. Nagyon vigyáztak rájuk, de annyira már nem tudtak, hogy az őrmester irtózatosan fejbe ne üsse egyik kísérőjét, aki hangtalanul végigzuhant a földön. És a következő pillanatban már eltűnt Horváth őrmester. Ekkorra le nyugodott a hoki, sötét volt, nem volt túlságos nehéz a feladata. És amikor szabad volt, eszébe jutott a küldetése. Nem gondolkozott, ment előre. Hogy csinálta, mint csinálta, nem mondta el. Elég az hozzá, hogy amikor visszajött egyedül, jelentette az orosz állások fekvését, erejét, mindent. Másnap, a rohamnál egyezett a jelentése a tapasztaltakkal szórói-szóra. Jobbára az ő pontos jelentésének köszönhettük, hogy megnyertük a rohamot. Mikor már benn voltunk az orosz állásokban, egyszerre látom, hogy viszik a szanitécek egy hordágyon Horváth őrmestert. Megrendülve siettem hozzá: — Mi haj fiam? — Jelentem, semmi főhadnagy ur. Meghalok. A tüdőmön ment át egy orosz szuronya — .susogta. — Dehogy halsz! bank- és váltó-üzlete értesiti ügyfeleit, hogy a HÜ lllllllllll végleges kötvényei megérkeztek és pénztáránál átvehetők. A közeli napokban aláirásra kerülő III HÍ előjegyzések ugyanott már mától kezdve bejelenthetők.