Délmagyarország, 1915. október (4. évfolyam, 237-263. szám)

1915-10-20 / 253. szám

6 DÉLMAGYARORSZAG Szeged, 1915. október 20. Szegedi urileány kálváriája. Szegedi huszártisztek a harctéren. — József Ferdinánd főherceg főhadiszállásán. — Hogyan élnek tisztjeink. — Rólh Jenő, szegedi főhadnagy, a szegedi honvéd huszártisztek harctéri élményeiről az alábbi érdekes ujabb levelében számol be: Tábor, oki'd/cr 11. Igyekszem szorgalmas lenni, igyekszem jót irni, ami istennek hála, sikerül is. Ilyen gyerekeiket neim teremtett többet a jó isten, csak magyarokat. Hogy hogyan állják a demvmgoí, azt el sem lehet képzelni. Minden másnap felváltják azok, akik a vezetéklovaknál vaunak kissé hátrább. Tegnapelőtt is felváltás volt, amikor a küldönc jelenti, hogy a szakaszvezető ne menjen ki, mert a kint levő nem akar bejönni. A nevét i sajnos nem jegyezhettem meg. Aki ösmeri a lövészárok nyomorúságát, az értékelni tudja a szakaszvezető téttét. A napokban egy említésre nagyon is érdemes jelenetet láttam. A kocsi sebesülteket szállított „leadni." A kocsik mellett egymás mellett kézzel beszélgetve haladt egy huszár és egy cserkész. A huszár balkarja fel volt kötve, a cserkésznek pedig a jobb karja csak épen, hogy le nem esett. Ezekről hallom, hogy a cserkészek megtámadták a huszárt, aki járőrbe volt. A huszár lövést kapott a bal karjába, elejtette a puskát, de a kardot még kiránthatta s azzal védekezett. A kis csetepaté végén a cserkész i ott maradt félig levágott karral s most együtt mennek, mint bajtársak a „stafli"-val tovább. Az elkövetkezendő békének a képe még ma is előttem vian. Tegnap az útvonalon egy német huszárt vállon lőttek, mikor jelentést vitt volna a. különítménynek. Visszajött hozzánk, sebét bekötöztük és kikérdeztük. Megmondta a pontos helyet, ahol meglőtték a kozákok s erre az „én" huszárjaim, a vonatlegénység, rajvonalba fejlődött s elől ment az „ütközet" szintere felé. Az erdő mélyén aztán meglátták a kozákokat, Rögtön készek voltak a haditervek: beásni magukat s a járőrt elfogni. Tett követte elhatározásukat, a kocsik megálltaik, mindenki karabéllyal a kézben feszülten vár s amint lőtávolban érnek a lovasok, hát kiderül, hogy a mi huszárjaink, Tegnap óta szegény embereimnek nincsen nyugtuk a front huszároktól a „kozák-fogás" miatt. Pedig ha nem a mi járőrünk lett volna, akkor se ijedtünk volna meg mi hatan a tizenöt kozáktól. Szegény Valy Jancsi főhadnagy, a két lábán egy golyótól megsebesült. Oda a 3-ilk század hőse és főleg kedve. Véle történt meg a következő jóizii történet: Valy és Herczeg főhadnagyok járőr végén ösiszetalálkoznalks együtt vonulnak az ezred felé. Vály rémesen szomjazott és egy szikra bor után égett, a szive. Mennek-mendegélnek, mig el nem érnek W.-ba. A mint a faluba belovagolnak, Vály boros cégért keres. A falu üres, üzlet, korcsma zárva; egyszerre egy örömrivalgás s egy uagy épületnek veszi az irányt, amelyen nagy betűvel van kiírva „Oberkommando". Jancsi leszáll a lóról, „indulj" be a szobába. Egy óra lehetett délben, telve a szoba dolmányos tisztekkel, telve az asztal teritékkel és, fehér abrosszal s helyenként karcsú fiaskó borral. János meglepődve néz körül, hajlong jobbra, balra, alig lélegzik kettőt, nyílóik az ajtó s belép rajta a főherceg: József Ferdinánd őfensége. Meglátja az ott hajlongó izzadt, fáradt és piszkos ruhájú Vályt, egyenesen felé tart s kérdi: „Meldung, Herr Oberleutnant". Vály, aki csak magyar nyelvű honvédhuszár főhadnagy, összevágja a sarkantyúját és a halotti csendben jelenti: „Wein, Herr Majestat, Wein!" A főherceg nevet és az asztalról leeemcl egy fiaskót s Vály kezébe nyomja. Azóta Vály mindig mást küld be, ha szomjas, az Oberkommandohoz. Kis Miklós, az ezred bohémé és oroszlánja, a muszkáknál csak ,a disznókat gyűlöli jobban. Saját kezűleg öl, pörköl és szalonnáz. Ilyenkor ép ugy, mint ütközetben csak aprit szó nélkül. A disznótornál se hagy magának beszélni, az ütközetben sem. Ö csak aprit. Ö a modern „favágó". Juhász Tóni ellenben ,itt is csak nőbarát és lovag. Különítményben, faluban, erdőben, szolgálatának minden idejében is lovag. Ha van ritkán udvarolni valónk, ugy tábori őrsöket kell, hogy kiállítsunk biztosítani magunk, nem-e jön a Tóni. Mert akkor nekünk úgyis lepasszolt. Egy igen érdekes, történet jár itt az ezredben, Riedl alezredesünk zsenialitásáról. Muszkákat fogtak a buszárok, de ugy, hogy teljesen bekerítették őket. A parancsnokuk egy muszka kapitány fogságba jutásakor csak magia elé néz mereven és dühöng. Mikor a kikérdezésére kerül a sor, lemondóan legyint a kezével s azt. mondja: „Jó-jó, most az egyszer megjártuk, pedig számítottunk rá s vigyáztunk is nagyon, de az a Riedl, az egy „ganef". Hác Jenő kapitány hizik és örül a jó Iliinek, lévén ezred segédtiszt. Uta'sit, .főz, süt és tevékenykedik. Kovács Jenő kapitány a fekete szakállával a mii Jenőkénk. Minden rendben volna nála, csak .a polo.sokat, azt nem szereti. Ha nélia-néha szobában üti fel a tanyáját, egész éjjel gyertyát éget a polosok távoltartására. Szekírozzuk is érte eleget. Alig v.an gyertyánk világítani s ő tábortüzet csinál belőle. Különben jól érzi magát « főleg iákkor, ha százada élén lovagol. Még kézfogásra sem igen áll meg. Nem is hagynák azt el huszárjai még a poklokon keresztül se. Panos Aurél, a mi Psylanderünk" olyan jól érzi magát a pajtában a széna között, hogy más kívánsága nem igen van," csak az az egy szerény, hogy lehetőleg csak az ő lovai álljanak benne, ne pedig az egész szakasz. Psyl'a.nder különben nem akár vásznon szerepelni, nem akar beteg lenni. Inkább csak szénán vagy szalmán. Remélem ezek után tábori életünket el tudják képzelni s elhiszik, hogy a sok megpróbáltatás csak izmosabbá tesz minden vérbeli 3-as huszárt. SZÉCSI EDE bank- és váltó-üzlete Kiggó-utca 5. sz. hivatalos aláirási helge a most kibocsátásra kerülő 6°|0-os Jegyzések nálam bejelenthetők az eredeti hivatalos feltételek mellett. Kívánatra a jegyzett kötvényekre kölcsönt nyújtok 80% erejéig 1917. december 31-ig biztosított 5% kamat mellett (Saját tudósítónktól.) Egy szegedi urileány szomorú históriája következik itt. Az urileányt V. K.-nak hívják, diplomás tanítónő, néhány hónap óta állás nélkül van és szüleinél lakik a Nagykörúton. Az apja nyugdíjas állami hivatalnok és szerény jövedelméből négyen élnek, bizony .elég szegényesen, vagy ha ugy tetszik, igen bőven — nyomorognak. Az urileány szép, szőke és fiatal, ábrándos szemű, mint Bródy Sándor tanítónője és igy mondta el a történetet zokogva, a Détmagyarország munkatársának: — Én egy rossz embernek vagyok az áldozata, akiben jobban megbíztam, mijit az édes anyámban. Negyed évvel ezelőtt ösmerkedtem meg egyik- felsővárosi rokonomnál B. Lászlóval. Amikor megösmerkedtünk, civilben volt, de azt mondotta, liogy zászlós a 32-ik budapesti gyalogezredben és most szabadságon van, mert ia harctéren megfázott és reumát kapott. Rövid idő alatt többször találkoztunk és hevesen udvarolni kezdett. Ismerkedésünk után két hétre eljött a lakásunkra uniformisban, bemutatkozott szüleimnek és engedélyt kért, hogy a házhoz járhasson. — Ettől fogva alig volt nap, hogy meg ne jelent volna nálunk. Az első vizit, óta azonban mindig civilben járt. Épen tizedszer volt nálunk, — jól emlékszem, — amikor apámtól megkérte a kezemet. Őszintén szólva apámnak nagyon jó szeme volt és az első pillanattól fogva bizalmatlan volt Laci irányában. A fiatalember meglepően gyors kérelmére azt válaszolta, hogy ráérünk erről a dologról később is beszélni, majd ha jobban megismertük egymást; aktáin most háborúban nem érdemes siettetni a dolgot, — Laci könnyezve mondta el a.pám válaszát és azt bizonygatta, hogy nem tud élni nélkülem. Öt akármelyik pillanatban heh Ívhatják ismét katonának és milyen lelki állapotban menjen el a harctérre, .amikor nem tudja, hogy akit! legjobban szeretett életében, övé lesz-e valaha és viszontláthatja-e még egyszer. Engem nagyon meghatottak ezek a közvetlennek látszó, meleg szavak, szerettem is a fiút és elhatároztam, hogyha szüleim nem egyeznek bele, akkor i.s az övé leszek. Szüleim minden rimánkodáisomra hajthatatlanok manadtak éls mikor látták, hogy nem tudnak szándékomról lebeszélni, akikor a fiatalembernek kiadták az útját. — Szüleim szigora, sajnos, semmit sem használt. Én összepakoltam mindem holmimat, magiamhoz vettem megtakarított pénzemet, 450 koronám volt és megszöktem otthonról. Elmentem Lacihoz, elmondtam neki mindent: hogy én sem tudok nélküle élni, ihogy elhagytam szüleimet, családomat, .szakítottam mindenkivel, de ,az övé leszek. Laci boldognak látszott. Nevetve beszélte el, ihogy öngyilkos akart lenni, mert épen megjött a behívója, másnap Pestre kell utazni és inkább meghalt volna, semhogy egyedül menjen ismét a bizonytalanságba. — Másnap azután együtt utaztunk fel Budapestre. A Damjunioh-utcáhan vettünk ki egy kis bútorozott, szobát és ugy volt, hogy hamarosan megesküszünk, csak a vőlegényem beszerzi a szükséges iratokat. Egy hét is elunni t már, de ebben a dologban nem történt semmi. Laci egész nap nem volt odahaza, mindig azt mondta, hogy az iratok után járkál és a kaszárnyában rengeteg sok dolga va.n. A házbért nem kellett kifizetni; odahaza főztem az én pénzemből és szégyellem tőle kérni pénzt, Csák az tünt fel nekem, hogy ekkor is mindig civilben járt, ás iatűikor kérdeztem, hogy miért nem visel uniformist, azt válaszolta, hogy Pesten nincs a .katonáknak tekintélye és nekem talán csak az egyenruha tetszik. — Három hét múlhatott el ezalatt. Három gyötrelemmel és gonddal tele hét. A vőlegényem már elő sem hozta az egybekelést és amikor én sürgettem ezt, mosolyogva adott kitérő válaszokat. Végtére is elhatároztam, hogy véget vetek valtaimiképen a tűrhetetlen állapotnak. Laci egy este gyanutlanul jött haza, amikor elébe állítottam. „Ez nem mehet igy tovább, — kezdtem. Maga seníjmivel sem törődik. Hozzám