Délmagyarország, 1915. szeptember (4. évfolyam, 212-236. szám)

1915-09-05 / 216. szám

Szeged, 1915. szeptember 5. DBLM A G Y A ROSSZÁÉ. 5 Ötös honvédhadapródőrnjesfer a szegedi honvédek legborzalmasabb éjszakájáról. (Saját tudósitónktól.) A szegedi borzán, úgyszintén a szegedi utcákon gyakran lát­hatni az u többi ideiben egy hoin<yódhpj-I-ap­ródőrnnestert. Nem disziti a mellét négy-öt vitézségi érem; egy nagy ezüst érme (Van csak és mégis megfordulnak utána imind az emberek; az alig huszonhat éves fiatal bős­nek Ibaja, bajusza fehér, mint a hé; N. József szegedi ötödik honvédgyalogezred kadapród­ja, aki nem hatalmazott fel .nevének közlé­sére, megő-szüll egyetlen éjszakán, esti tiz órától hajnali néyy óráig. Egyetlen éjszakán változott át koromfekete baja, bajusza ezüs-t­szinüre, ugy, hogy nem maradt a fekete haj­zatnak egy szála feikete. Hogy mikor, miért, hogyan, mik-épen történt az eset, azt ő imaga igy mondta el a Délmagyarország munka­társának : Uton a pokol felé. — Nótás ajakkal, virágosán indultunk el mi is egy évvel ezelőtt Galíciába, Az idege­inkben még ott remegtek a -buicsu csókok; még velünk volt minden, tminden; a mámo­ros lelkesedés, az özvegy édes anyám köny­nyékbe fúlt csokija, reszkető ölelése, zokogva kimondott utolsó szava: — Isten veled fiam! ... — Még láttam a siró arcokat és a szi­vembe belemarkolt néha a keserűség és tom­boló fájdalom, még összeszorult a torkom nótaközben és sohasem gondoltaim arra, mi lesz, csak arra, mi volt. Fátyolos, könnyek ben tört szemem nem látott a jövőből sem­mit, csak a multat siratta és csak érzett va­lamit abból, amit jövőnek hívnak. De — azt hiszem — igy voltunk vele mindannyian. Ha nóta hangzott fel a vonaton, elhagyott kedveseinkre gondolva daloltunk, ha harci Német katonák szabadságon. — Berlini kép. — Az eset színhelye: egy ismert pilseni sör­csarnok a Friedritíhstadtban. Idő: 'esti szür­kület. Három martiális alak lép 'be: (harco­sok. Látszik rajtuk, hogy messziről jöttek és hogy már nem egyszer szagolták & .puska­port, Tábori, szürke egyenruhájuk megzöt­diilt, vagy inkább elvesztette minden hatá­rozott színét, arcuk barnára sült lés bozontos szakállal van benőve. Az egyik szénfekete szakállával turko kinézésű. Mindenki őket nézi. Habzó sört nyújtanak feléjük, szivart és cigarettát. Hatalmas kortyok — milyen jói esik! Hónapokig egyebet sem ittak, mint unalmas teát és vizet. Azután letelepszenek a székekre 'és hamarosan siirü kör képződik köröttük. Meséljenek, — mert ezen a három emberen meglátszik, hogy vannak élményeik és sokat kínlódtak. A vörös fö'ldü, göröngyös Westféliának a fiai: bielefeldiek. A „turko" viszi a szót. Köszörűs ós habár csak egyszerű munkás, csodálatos szcmléletességgel tudja magát ki­fejezni. És aibban, amit mond, olyan mester Ítéletien a lelkesedés, hogy magával ragadja hallgatóit. Dél-Lengyelországból jöttek, .ahol kilenc hónapig voltaik szakadatlanul. .Most három heti, jól megérdemelt szabadságot kaptak, hogy viszontláthassák feleségeiket és gyermekeiket. R adómban vonatra ültették őket, Egy kis útmegszakítás Czensztochau­ban a „fertőtlenítőben", aztán egy ugrással Kattovitzon keresztül Berlinbe. Még a fülük­ben zug az osztrák-magyar motorüteg Ivan­gorod előtti dörgése és máris körülveszi őfcet a világváros lármája. Életükben először van­nak Berlinben és a Friedriehstadton fceresz­dalok lázas, mámoros üteme szállott, az át­züllött éjszakák képe elevenült fel a lelkünk­ben és a könnyelmű, ledér nőket láttuk, meg a pezsgőző, kacagó, részeg cigányokat. Nem volt gondolatunk a jövőre egy sem, csak a múltnak hódoltunk, a multat láttuk -szünte­lenül; a multat, picinyke fiatalságunk álom­ködös képét. Duhajok voltunk és az őseimbe i ereje-, vágy.a kínozott néha, de a visszatérés csak egy volt: a niult, mindig a imalt. Zúgtak, zúgtak, zakatoltak a vonat ke­rekei, a mély éjszakákban fellángoltaik .a tá­voli városok iv- és villanylámpái és elfelej­tett régi emlékek éledtek zenélve mindnyá­junk -sziveéhen. Sorra maradtak el .mellettünk mind az állomások és tűzeső hullott szikráz­va a vonat kéményéből; haragosan zihálva kattogott tompán a vonat elé fogott ércóriás, idegenül bu-gó fájdalommal fújta a gőzt, szórta a szikráikat a setét nréhü éjszakába és mi a táncoló tűzesőt néztük visszajborongó lélekkel az ablakon át; a táncoló tűzesőt, csillagos, kék eget és olyan volt az egész, mint egy nehéz őszi álom. Láttuk fantasz­tikus keverékben minden szépségét, pi-szkát, boldogságát és fájdalmát az életnek és ra­jongva imádtuk az egészet igy együtt, — Aztán megeredt lassan az eső. A szep­temberi égből kövér oseppék-ben hullt, hullt a víz, mintha sirt volna a természet az em­beri élet könnyes lángolásán. És éjjel, ami­kor megérkeztünk a határra, fájón feldobogó szívvel emeltem az ajkamhoz egy fehér kri­zantémuimot, egy gyöngéd, kedves, könnyes kis emléket és nagyot sóhajtva préseltem bele a szivem fölött őrzött fekete tárcába. Feketén, feketébben, mint az essős szeptem­beri éjjel, kopogott felénk ,a határról a jövő, először a végtelen ut alatt. — Brzezanynál leszálltunk a vonatról mind és gyalog folytattuk az utunkat fel­felé. Friss szél szállott a dombos, hegyes tá­jon ós messzi kiloimétrekről megéreztüik a felpörkölt falvaik kesernyés illatát. Már közel voltunk a helyihez, ahol a jövő kezdődött és f-elkbogó szivünkről minden hang nélkül osz­ladozott, foszlott a mailt; rótegenlkint fejlet­tek le -róla az emlékek, mint amikor egyen­kint dobáljuk tűzbe .a szeretett kedves sze­relmes, gyöngéd leveleit. — És .szembejött velünk az első sebesült transzport, Nagyon messziről ekkor hallot­tuk először az átgyiuk hangját. Összenéztünk halkan, szótlanul. És a csendhe vágódó éles hangokra lefoszlott a lelkűnkről minden; a legutolsó emléke is a -múltnak. iMint a gyer­mekek, hófehéren indultunk az ismeretlen sors: a Halál elé. Már neon nótáztunk töibtbet. Elmúlt, vége van. Csendes, halk, szomorú •ember lett mindannyiunkból. .... Aztán elhervadtak a virágok a csu­kaszürke sapka mellett, csak az illatokat őrizte még mindig a durva szövet. Sokat ez kisért el közülünk a másvilágra is. És teltek ás multak a napok. A vadonatúj csukaszür­kék összecsókolóztak a földdel, sokszor, na­gyon sokszor; némelykor örökre. És itt már nem vo-lt ámult, jelen, jövő; itt már nem gon­doltunk semmire. Itt már lenn voltunk a pokol elő tornácálban ós rezignáltán nyugod­tunk bele a változhatlanba. Az ut végcéljá­hoz érkeztünk, amelynek végzetes jelentősé­gét sohasem tudtuk felfogni .az ut alatt. — Sokáig jártunk igy előre, hátra. A számunk megfogyott lassan, de az elesettek helyéhe ujak -és ujak jöttek mindig és akár­kit kérdeztem is az útról, az mind igy mond­ta el, ahogy én az előbb. Amikor pokollá válik az ég, a föld. — Sokáig voltunk fenn nagyon. A szep­temberi őszi eső helyett .hó hullott a földre tül vezető rövid útjukon nem láthattak vala­mi sokat, mégis azt -mondja a köszörűs: — Berlin szép, de kint a harcmező imégis szebb! És ez nem mesterkélt pózolás, im-ert a mi bi-eklft-ldi köszörűsünk a természet bamisit­tatlan fia. T estes t ii 1 -leik est ül katona, aki boldognak érzi magát, hogy éhben a hatal­mas világküzdelemben tevékenyen részt ve­het, Igen, boldog. Az apja három hadjárat­ban vett részt, 1864., 66. és 70. és majd az ő fiából is katona lesz. iMos-t szíriből örvende­zik a pihenés napjainak, amiket az „anyjuk­nál" tölt, ele aztán megint megy és (marad a dicsőséges befejezésiig! Ez az ő terve, ha­bár már nem fiatal és a halántéka körül a haija őszbe csavarodott. A kérdezősködésre saivesen föltálalják élményeiket. Elbeszélik, milyen szigorú volt a tél abban a barátságtalan országban, me­sélnek arról a sek piszokról és -a lengyelek emberhez méltatlan szokásairól, (mindenfélé­ről, amit már százszor is hallottunk és olvas­tunk, de ami -ezeknek az egyszerű .emberek­nek az előadásában -olyan csodálatosan ki­domborodik. Az egyik előveszi .a imagavásá­rolta térképét, — csak kell az embernek tud­nia, hol, merre jár?! — Lengyelország nagy vezérkari térképe — Csupa piszok már, nem csoda, néha nyolc napig se lehetett kezet mosni, a térkép szélei összegyűrve és le­szaggatva* de azért a mi wesztfáliai munká­sunk kitűnően tájékozódik és tájékoztatja .nézőit rajta. Mutatja, hol és hogyan nyomul­tak elő a Bredow-hadosztály, az úgynevezett „roham-hadosztály" ezredei, amelyek egyike­bői, valók ők maguk is. A hallgatók Hindenburgrál kérdezősköd­nek. — Az, igazi atyja katonáinak, hangzik a jellemzés, mindennel és mindenkivel törő­dik, a legegyszerűbb harcossal ép ugy, mint a legmagasabb rángni tiszttel! Általában kiint a közösen leküzdendő ellenség előtt megszűnik minden rend- ós rangkülönbség. Egy nemzet — egy hadsereg, egy sziv — egy lélek. A köszörűs biztosítja hallgatóit, hogy minden német katonában közös az alkarat: a háborút minden fölösleges kegyetlenség nélkül viselni. — .Szántszándékkal eddig egyetlenegy oroszt sem öltem meg — (mondja. — Én csak harcképtelenné iparkodtam tenni azokat, a kik a kezemügyébe estek. — Fizetés -nélküli rekvirálás nincs. A lengyel lakosság pedig nem vallja kárát a mi reksvirálásunknak. A tojás- darabjáért mindenütt 10 fillért fizettünk, .amiért béke­időiben 1—2 fillért kaptak, mondták a wesz;­fáliak. — Mi nem vagyunk barbárok! Majd arról számoltak be, mint adtak össze a táborban a vak katonák neszére. Alapjuk már több millió márka. Más meg­ható és vidám .eseteket is mesélnek. A köszö­rűsnek kénybe lábadt a szeme, amikor meg­emlékezik arról, mint ébresztette fel egyszer az álmából az őrmestere. — Éip az édes anyámról álmodtam, imi­kor pedig fölébredtem, jobbról-balról vér­tócsákban feküdtek sebe-sült bajtársaim. Visz­sza is kellett akkor vonulnunk, de azért .mégse hagytuk ott árkaink -előtt fekvő se­besültjeinket. Négykézláb másztunk értük é-; elvittük ő-kiet a segélyállomásra. De az idő halad és a bielefeldi vonat nem vár. Csak ugy ragyog a szemük, mikor el­búcsúznak és az édes otthonra gondolnak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom