Délmagyarország, 1915. augusztus (4. évfolyam, 183-211. szám)

1915-08-22 / 203. szám

Szeged1, 19CL5. augusztus 22. DÉLMAGYARORSZÁG. 5 Szegedi katonák Galíciában. Az északi harctérről kapta egyik munkatársunk ezt a színes, sok érdekes momentummal szolgáló levelet: Északi iharctér, augusztus 14. iKedves barátom! Ismét életjelt adok magamról. Most (harmadszor vagyok idefenn a (harctéren, jelenleg idestova már 8 hete lesz. Nagyon vígan vagyunk. Igen érdekes epizódokkal tarkított életet élünk. Ugy este 8-kor kezdődik a hecc. (A muszka állandóan éles tölténnyel lő. |A legtölhh robbanó s akit ez talál, az nem eszik több töltőt káposztát. Bombákat is dobnak. De azért mi is kibabrálunk velük. Múltkor egy borjut kötöttek ki ós egy patrulunk ellopta tőlük. Elképzelem, bogy káromkodhattak. Majd egy héttel később bárom tehenüket hajtottuk el az orruk elől. Lövöldöztek, de ez bennünket nem izgatott, s azóta van friss tej, mert állandóan fejjük a teheneket. .Reggel 4 óráig miniden ember fenn van a lövészárokban, a drótakadályok előtt pedig éber figyelők vannak. Figyelő pl. Varga tizedes, egy minden hájjal megkent cigány. Én gyakran viccelődöm, vele. Tegnap igen szomorú arccal beállít hozzám és azt kérdezi, igaz-e az, hogy ő rossz ember és megbízhatatlan! Én természetesen az ellenkezőjét erősítettem és a szakaszvezetőt, aki neki ezeket mondotta, magam elé 'hozattam kihallgatásra. De mit tesz Isten! A cigány éjiéikor őrsparancsnok lesz, és egy árokban elszunnyad. A szakaszvezető, aki csak ezt leste, rajtacsípte és ibizony a szakaszparancsnokától és tőlem is kijárt neki. Mellesleg igein sokat tanultam tőle cigányul. Eddig csak a fehérnép körül settenkedtem, de ezután már a feketék, t. i. cigányok közé is kerülhetek. Jegyezze jól meg a szavakat, ez ia kulcs: Ács devlelie: szervusz, terne rom hotm: én ás cigány vagyok, esámideman: adj egy csókot, hin tut piránó: van szeretőd, Nö ávó: én leszeke, 5 korona: panzs koronyi. Mily érdekesek az emberek; itt tudja csak megbecsülni ia magyart igazain a 'felebbvalója; szorgalmasak, pontosak, tiszták, szófogadók és előzékenyek. Oly nyugodtan mennek, mintha neim is a harctéren lennének. Egy pár földim iis van itt. Állásunk háta mögött van egy kis pocsolya, fél méter mély. Igen sok hal van benne. Hol paprikásan, hol sütve esszük. A szegediek segítenek tisztítani ós én készítem el. Téhát igen jól élünk. lA muszka olyan jól megművelte Galíciát, hogy mint a csujiészek — bentlakók —- mondják, soha még ilyen dus termésük nem volt. lAz az áldott jó burgonya iménti meg a bakát; akármenynyi menázsit is kap, a krumpli delikátessz marad részére. Sülve, főve eszik, pedig mondom, 5 szőr eszünk naponta. Reggelire kávét, 10 óraira teát, délre húst, levest, rizst, 4-kor teát, vacsorára kávét. De a krumpliföldek mégsem maradnak nyugton. Még tüz alatt tartja a muszka a krumpliföldet és 3 perc múlva már ballag ki a baka szedni. Óriási katlanokban főzik rajok szerint és igen tápláló. Mint mondom, reggel 4-kor lefekszünk, csak őrszemek maradnak fenn, s alszunk mindnyájan déli ilJ2-ig. Ebéd után tűrjük a földet. Ki mos, ki főz, ki levelét irja. Csak akkor keseredik el az ember, ha a telefonon hallja, hogy a dandárnál a következőképen beszélnek: „Kérlek, majd egy korsót átküldeni a sörre." Ilyenkor elszorul ia szivem és a Prófétára gondolok egy jó délelőtti zónára. Érdekes megfigyelést tettem a sebesülések terén. A román sebesült mindig csak azt mondja, hogy juj, juj, a szerb baka aj, ajt, a sváb pedig au, aut kiabál. A magyar baka nyög és káromkodik, s az 'Úristennek nem a legkedvezőbben fejezi ki magát. lA sebesülés pénzértékben van kifejezve, pl. 50 ezer koronás seb: eomblöViés, 25 ezer koronás: láblövés, karlövés, vállövé®, 1000 koronás seb: csontlövés; a többi érték nélküli: fejlövés, haslövés. Ha kérdez,ősköidnek valakiről az uj •emberek, azt mondják ,az itt lévők: hazament egy 50 ezer koronás sebbel, igy tudják meg a többiek, milyen lövése van. Igy élűink 3 hétig gond nélkül, azután jön a váltás. Ez ,a legkellemesebb, hátramegyünk és tisztálkodunk, a legénység mos ós isztogat. Délelőt és délután pedig egzecirozunk, ép ugy, mint otthon a bakák. Eigyeljen ide, mi volt a mai tiszti menü: husieves, rántott csirke, uborkasaláta, almakompót, palacsinta, fiatal kukorica, kávé, szivarok. Na dohát ha előre megyünk, akkor semmi, semmi és még egyszer semmi. Esténkint, ha a nap lenyg,úszik, az öszsztes századok urai együtt vannak és nézzük a múló napfényt, mint tűnik le vörösen a horizonton s arrafelé nézünk, ahol van a mi szép hazánk. iSzlép Magyarország és Szeged kedves városa, ahol ilyenkor kigyúl a villanyfény és a korzó platánjai alatt élénkszeimü lányok sétálgatnak. Közben halkan sóhajtozunk s fciki megy dolga után. Mert kell, hogy azokat a gondtalanokat megvédelmezzük, ez ad nekünk erőt, csak a bú epeszt, hogy akit szeretünk, azt nem láthatjuk. Székely Béla, vadászhadnagy. sa9tamnaü3>bmazi»bstasimaab&ftcb5bb80>aa«esaaa«e4k«!a4 HIREK 0000 — A trónörökös és a tüzérönkéntes. Budapestről jelentik: Károly Fere o József főherceg a rákosi síkon tartott szemléje alkalmával behatóan érdeklődött a budapesti honvédtüzérönkéntesek parancsnokánál, Stotniczky Odiló főhadnagynál: — Hogy megy a tanulás? — kérdezte. — Hallotam, Ihogy ambícióval dolgoznak a fiuk. — Császári és királyi fenségednek alázatosan jelentem, — felelte a főhadnagy, — öregek és fiatalok egyformán igen iparkodnak. iA főherceg elmosolyodott. — Nagyon szép, — mondta, — hogy az öreg urak is kedvvel dolgoznak. — „Isten segítségével!" Nagyon fohászkodhatnak az olaszok mostanában az Úristenhez, mert imár még a hivatalos jelentésekbe is bele-beleszövik a magasságos Ur nevét, hátha megkönyörülne rajtuk egy győzelmecske erejéig. Ha aztán sikerül egy árkot egy órára elfoglalni, meg is hálálják az Istennek; megírják róla szépen, hivatalosan: Isten segítségével némi tért nyertünk. Hátha hálácVasávnapi levél. Akkor — egy éve — sok estén ártunk, éljeneztünk idegen, ismeretlen láztól feldobogó szívvel a csillaghullajtó enyhe éjszakákon; akkor az elinduló, meg elindult virágos, nótás vonatokat vártuk ós állomása perronján sirt meg éljenzett remegő szívvel a faluk és városok .népe; ós istenem, zászlót, szép nemzetiszínű zászlókat lengetett .a szél sok száz vonaton; akkor azt mondtuk óvatosan,, halkan, elkeseredve: mennek a halálvonatpk! Pedig akkor még inem tudtuk, hogy azok a vonatok tényleg a iHalál kormos, fekete vonatai, csak éreztünk valami félelmetesen rettenetest. És akkor tudtunk sirni, kacagni, kacagva sirni és lelkesedni .egy időben; amikor elnéztük a sok száz vonatot, a mámoros, vidám katonákkal, megdobbant a szivünk iés ujjongó örömmel harsogott a vérünk; magunk sem tudtuk, miért, boldogok és erősek voltunk, ele fájó haraggal zudult fel ia szivünk, ha egy íbuicsuizó házaspárt láttunk. Akkor szerettünk volna a szivünkre ölelni minden katonát és meghalni a szépség és boldogság, öröm és. bánat és elkeseredés e csudás, fantasztikus keverékétől, ós hajnalokig vártuk igy a vonatokat ós hordtuk a virágot, italt, cigarettát; minden, amink voll, a katonáknak. Akkor megnyílt a szivünk, a lelkünk; lemostunk magunkról minden, sízenynyet, minden piszkot ós megmutattuk vérező, fájó, ujjongó, boldog szivünket egymásnak, és olyan egyformák voltunk, mert nem láttunk semmit a jövő fekete gyászából, icsak egy halálosan veszedelmes örvényt éreztünk és azt, hogy ha azok a búcsúzé csukaszürkések nem mentenek meg, nem elég erősek, elvesztünk mindannyian. És hus zarándokai a saját életünknek örömmel és fájó reménykedéssel róttuk a bus utat, de szerettük volna végigcsókolni a virágokat hordó fehérruhás szüzeket és élveteg, szomorú asszonyokat, akiket kivánatosabhaknak láttunk igy, a bánat árnyával szemükben... lA búcsúzó katonákkal együtt énekeltük a vidám katonanótákat és ingy fájt a szivünk szegényekért, akiknek utjuk a félelmesen idegen, ismeretlen tartományba vitt, de kiveszett a részvét a szivünkből mindenki irányában, ha arra gondoltunk, hogy holnap ránk kerülhet a sor... Akkor, egy éve, a háború elején. i És hogy múlt. az idő, lassan megtanultunk más vonatot várni, a mások szenvedésén át vezekelni a saját 'bűneinkért. Akkor f cg vacogó rémülettel néztük a sáppá dt, beesett arccal visszatérő, bus és szomorú embereket, a sok megérzett borzalmak beszédes tanúit, akkor vezekeltünk iés elhalt az éljen és csak sírtunk, sírtunk, titokban, könny nélkül sirtnnk és vártuk bus maga megadással a felénk hömpölygő német, a fekete örvényt. Lemberg, Tannow, Tarnopol, 'Strij, Biala, Mezőlahorcz, Mármarossziget, Bártfa... egy-egy kemény tőrdöfés, próba; isteneim, a háborút elvesztettük — gondoltuk — és még feketébb gyászszal gyászoltuk a szivünkben a nótás vonatokon eltávozottakat, akik oly szépek, erősek voltak és mégis meghaltak, hiába... Emlékezem Szegedre, akkor; bogy féltek az emberek ós mondogatták elsáppadt, remegő ajkakkal: Még Debrecen, aztán Pest. Vége!... És az emberek most már neim mentek ki az állomásra, elkerülték a korzót is; akkor hangtalanul, szomorúan mentek a katonavonatok iés az emberek csak az újságokat várták és lemondólag integettek a kezükkel, ha a félve várt hiób'htrek helyett találtak egy-két jót is: — Úgysem igaz. Vége! ... Mindennek... lAkkor a hú ült a szemekben ós délutánonkint a kávéházban lemondó szomorúsággal mondogattuk: — Mindnyájunknak el kell menni! Már csak ez segíthet. De ez is csak... talán. És ültünk szomorúan, szótlanul tovább, gyenge luntauglicliok és ugy éreztük szomorú megadásunkban, hogy uiegfeszült néha gyenge izmunk a karunkban: talán ezekkel az ernyedt, gyenge izmokkal is agyon tudnánk verni egyet-kettőt? És sokan nagy elhatározásokat szövögettünk akkor: megyünk mi is... önként... ha kell!... Akkor még küzdtünk egy kicsit; az élet szép és a szabadság olyan, olyan édes... De mégis megyünk, ha kell. Istenem, csak ne kéne... És szomorúan el-elnéztük a vézna, sáppadt sebesülteket a téli .délutánokon innen a Goráéból, a törzsasztal mellől; hiába küzdtek szegények. iAkkor már nem siettünk hozzájuk meleg, forróra fűlt meleg szívvel, csak néztünk és nem mentünk ki az állomásra sem. Minek? Hogy lássák a mi szomorú arcainkat és mi lássuk sok ezer hiábavaló elsorvadását? Minek? Nem elég a bánatból ennyi és mem eleget fájt már eddig is a szivünk? Ha katonák mentek, akik csak molst indultak, még utánuk néztünk ás mondtuk csendesen, tompán: Mennek. Magunkban meg hozzágondoltuk: felvették a halotti ruhát.