Délmagyarország, 1914. szeptember (3. évfolyam, 218-247. szám)

1914-09-04 / 222. szám

Szeged, 1914. szeptember 4. DELMAGYABOESZA.G 3 A francia vezérkari főnök. Pajade volt francia képvíseő a Matinben — az eredetit természetesen raem láthatjuk s igy a dán Nationaltitende újságból vesszük át — érdekes részleteket közöl ia francia hadsereg főparancsnokáról. Pajade a következőket írja: — Joffrével sok esztendőn át gyakran találkoztam, különösen, fiatal koriunkban! s többnyire vasárnapokon Joffre szülői házában, Rivesaltesben, ahol szabad időmet töltöttem, mert az én otthonom ia posta diliizsánszoknak ama korszakáiban nagyon messzire esett Perpignanitól, ahol Joffre és én nevelkedtünk. Joffre már Ifja korában is nagyon elzárkózott és hallgatag volt, de jó és szeretetreméltó bajtárs volt. Tizenihat éves korában letette az érettségi vizsgát és kilenc hónappal később, tehát még mielőtt tizenhetedik évét elérte, beléphetett az Eoole Pol.itechniquebe, olyan eset, ami azelőtt soha sem történt meg ebben az intézetben. Későbbi pályafutása rövid vonásokban' a következő: Alig egy évvel a katonai iskolába való belépése után, kitört a francia-német háború. Joffre nem gondolkodott sokáig és megtette kötelességét. A 'háború után részt vett a párisi erődítési miivek uj rendezésében és az Enghiemig terjedő részt az ő tervei szerint készítették el. Egy napon az egyik erődben Aí. Mahon tábornagy magához hivatta a hallgatag fiatal hadnagyot s egész vezérkarának jelenlétében igy szólott hozzá: — Fogadja szerencsekivánutomat, kapitány ur! Az uj kapitány még alig volt huszonkét éves. Joffret ezután keleti Franciaországba küldték, hogy részt vegyen PontarHier megerősítésének munkájában. — Mindez nagyon szép — mondta Joffre nekem egy napon — de mégis szeretnék már valami egyebet is tanulni, mint folytonosan várakat építeni. Alig váróim, hogy csapatokat vezessek. Pontariierböl elküldték Joffret Tonkinba, ahol nemcsak erőditési müveket, hanem kaszárnyákat is kellett építenie. Szerencséjére odakerült Courbet tengernagy. Ez a kitűnő emberismerő fölmentette Joffret a téglával és kővel való foglalkozástól s megparancsolta neki, hogy vele a táborba menjen. Karddal a kezében és csapatainak élén Joffre egyik diadalát nyerte a másik után. Courbettel elment Fonmosa szigetére és az ellenséges tűz között szervezte a sziget védelmét, Madagaskarszigeten. a diego-szuarezi erődöket építette, a melyek ebben, a nemben míntaképekül szolgálnak. Azután elment Dahoméba Bonnier ezredessel együtt, akit a benszülöttek megvertek és meggyilkoltak. Joffre, iki az utóvédet vezette, összegyűjtötte a menekülő sapatokat, visszafordult velük, megverte az ellenséget s anélkül, hogy egy szót szólt volna, egészen Tiimbuktuig nyomait előre. Azután visszatért Franciaországba. Itt átvette a katonai iskola vezetését, dandárparancsnok és vezénylő tábornok lett és már most egészen és kizárólagosan a sztratégiai tudománynak szentelhette magát. Amikor Rousset alezredes másfél évvel ezelőtt Joffret mint katona? szervezőt ismertette, a következőket irta róla: I. Napoleon idejéből, a nagy időből való! Pau tábornok őt ajánlotta legfőbb hadvezetőül és a, legfelső haditanács tagjai egyhangúan választották meg. Egyetlen szót se szólott, hogy ezt a nagy állást elérje. Azt sem mondta, hogy visszautasítja ezt az állást, hogy mint sokan mások tették volna, kéresse magát. Német tisztek 5zegeöen — Nyilatkoztak a harctéri eseményakről — Ungár Benő szállító Szeged, Jókai-utca 1. sz. Telefon 34. Bútorszállításokat helyben és vidékre, beraktározá t 8zaiaz raktár helyiségben eszközöl (Saját tudósítónktól.) Ma délben, amikor az északi harctérről érkezett kiválóan kedvező jelentések hozták örömteljes lázba a város közönségét, telefonjelentés jött a rendőrségre, hogy Budapestről a déli órákban tnagasrangu porosz tisztek fognak megérkezni. Szegedre. Röviddel a hir vétele után két hatalmas katonai automobil állott meg a Tisza-szálló előtt és a hirtelen összeverődött járókelők egetverő éljenzése közben nyolc szürkészöld ruhás, lapos sapkás német tiszt szállott ki belőlük, katonás udvariassággal bocsátván maguk előtt az expedíció vezetőjét Báron v. Hoenig porosz tábornokot. Egytől-egyig végtelenül szimpatikus megjelenésű katonák, homlokukról a legnagyobbfoku intelligencia sugárzik le és az éppen olyan praktikus, mint tetszetős egyenruha ugy feszit rajtuk, mintha egyenesen a bálteremből jöttek volna. Onnan is jöttek derék szövetségeseink, mert mint egy későbbi beszélgetés kapcsán egyikük a Délmagyarország munkatársának felemlítette, valamennyiüknek volt már szerencséjük gyönyörködhetni a francia náció haláltáncában. Miközben a társaság az étterembe igyekezett, a legfiatalabb tiszt érdeklődéssel nézte még egy ideig az utcán hullámzó sokaságot és feltűnt neki egy-két kisebb csoport, amelyek izgatott örömmel látszottak valamit tárgyalni. Kiváncsian fordult a körülötte állókhoz, akik közül kivált a Délmagyarország munkatársa és megmagyarázta a nagy lelkesedés okait. Az ifjú tiszt — Ritter von Bomsch, hadnagy az első gárdaezredben — arra kérte munkatársunkat, vezetné el őt oda, ahol a hivatalos táviratok megtekinthetők. — Legalább közben szemügyre vehetem ezt a kedves, szép és lelkes magyar várost is, amely első látásra megnyerte mindannyiunk tetszését. A korzó járókelői meglepetten fordultak meg a daliás tiszt után és amidőn egyegy Németországban járt ur fölfedezte benne a szövetséges nemzet katonáját, a jeladásokra orkánszerü éljenek, hochok — ünnepelték az egy szál poroszban Vilmos császár egész dicső ármádiáját. Egész diadalmenet kisérte a tisztet a Délinagyarország szerkesztőségébe, ahol magánkivüli örömmel hallotta a francia és orosz harctéren elért legújabb sikereket. Sietve tért vissza munkatársunk kíséretében bajtársaihoz, a kiknek asztalánál közben megjelent Schultheisz Emil kerületi parancsnok is, a helyőrség néhány magasrangu tisztjének kíséretében és valamennyien kitörő lelkesedéssel fogadták a győzelmi hireket. Felvillanyozottan nyúltak poharaikhoz és kölcsönös gratulálások kiséretében koccintottak a két hü szövetséges hatalom további fegyvertényeinek sikereire. A szimpatikus fiatal gárdahadnagy ismét beszédbe elegyedett munkatársunkkal és néhány közvetlen szóval referált arról a csodásan és határtalanul lelkes harcikészségről, amely minden német katonában meg nyilvánul. Valami végtelenül öntudatos büszkeséggel párosult, komoly szerénység csengett ki a hangjából, amidőn eddigi diadalaikról emlékezett meg. A német alaposság jellemzésére álljon itt a következő kijelentése: — Paris wird auch bald erledigt! Semmi legyőzve, semmi meghódítva. Lakonikusan és pusztán csak: elintézve! Nem kell-e, hogy a germán faj átgázoljon minden rendű és rangú meg bőrű ellenein, amidőn fiaiban igy meggyökeresedik a legszentebb kötelességtudás. És büszke öröm dagasztja keblünket, amidőn a komoly és nyíltszívű németek a mi véreink harcairól szólottak. Nem segítségről, nem támogatásról, hanem egyenlően fontos és egyformán eredményes, párhuzamos együttműködésről beszélnek. Kraszniki diadalunkról és galíciai, meg keleti seregeinknek hirtelen támadásba menéséről, mint a szövetséges hadak eddigi legnagyobb és legjelentősebb sikeréről nyilatkoznak. Kijelentéseik szerint a német közönség éppen olyan nagy és lelkes bizalommal adózik a monarchia seregeinek, mint ahogy nálunk lett a német név fogalmává minden időket felülmúló hősiességnek: Rajongó hódolattal ünneplik hatalmas császárjuknak dicsőséges, fenkölt barátját és fegyvertársát, jóságos öreg királyunkat. A német birodalom minden polgára tisztában van a háború összes eljöhető fordulataival. Tudjuk és érezzük, mondá, hogy szövetségeseink helyzete nehezebb, feladata súlyosabb, mint a miénk. Az orosz katonaság — eltekintve hatalmas túlsúlyától is, — mint harcosanyag, fegyelmezettebb és szívósabb, mint a francia. A belgákról, — szólt — ne is beszéljünk. Elpuhult, satnya népség. Annyira tisztában voltunk a leggyorsabb diadallal, hogy elutazásom előtti napon búcsúzni akaró hozzátartozóim azt kérdezték tőlem, hol ebédelek másnap? Vagy a Residenz-hotelben, vagy Lüttichben, — válaszoltam. Kurt! — hallatszott a tisztek asztalától és a keresztnevén szólított kis hadnagy barátságos kézszorítással elbúcsúzva, visszatért társaságához, amely közben befejezte ebédjét. Előállott a szuronyos népfölkelöbakák által őrzött két nagy gépkocsi, amelyeket közben valóságos virágos kertté varázsoltak a szegedi leányok, alig látszott ki a temérdek rózsa közül a piros-fehér-fekete meg piros-fehér-zöld zászló, amelyek egymást látszottak átölelni. A katonasoffőr mellé egy-egy szuronyos csendőr került és csakhamar megjelentek a Tisza-szálló ajtajában a joviális német ábrázatok, tulajdonosaik kezében egy-egy primadonnabukéta illatozott. Mintegy ezer főnyi lelkes közönség gyűlt össze a bucsuzáshoz, zászlók alatt és az Alföld népének közvetlen, szívből jövő, meleg, szinte szentimentális és mégis viharos ünneplése, könnyeket csalt a tűzkeresztségben edződött idegen testvérek szemeibe. Van is abban bizony valami megható, amikor az alsóvárosi magyar eljut a Mégis huncut-tói a Hóh Dájcsland-ig! Berreg a motor. Irány a közúti híd felé .. .