Délmagyarország, 1914. szeptember (3. évfolyam, 218-247. szám)
1914-09-18 / 235. szám
Szeged, 1914. S2iap.teiri.ter 18. DELM A G YAROKSZÁG 3 „Csak a fejét, hogy meg ne sáotuljon Egy orosz tiszt kesergése! a magyar bakák egy eddig nem ismert harcmodoráról. ií (Saját 'tudósítónktól.) Rettenetes csatakiáítássá, oroszok rémévé magasztosult ez a humoros magyar mondás, olyannyira, hogy az orosz tisztikar érdemesnek találta lefordítani magának és véresebb betűkkel kerül bele az oroszok történelmébe, mint annak idején a japánok világkörüli utat megtett banzáj kiáltása. A nagyváradi csapafkórházban sebesülten fekvő orosz tiszt beszéli ezt, keservesen panaszkodva a magyar bakák „csodás hősiességéről, rettenetes pusztító erejéről", a kiknek rémes harcmodorához a világszerte ismertetett japán borzalmak hozzá sem mérhetők. Ez a szegény orosz tiszt, aki végigharcolta a japán háborút is, — a hozzá kérdéssel fordulóknak nem győz eleget keseregni a mi katonáinkról és nem veszi észre, hogy az ő keserű panaszszavait édes mézként szívjuk fel mi s az, ami az ő gyönge szláv lelkének kegyetlen borzalmasság, nekünk szivet emelő büszkeség. — Nincsen önöknek félannyi sebesültjük, mint nekünk halottunk, — béízáli .a.z orosz tiszt. Az önök katonái olyan, (fogásokkal dolgoznak, amikhez közel foghatót nem tapasztaltunk a japán háborúban sem. — Mindig szétszórva lövöldöznek ránk és olyan golyókkal, mint, egy dorong, roppant súlyos golyók s ép ezért 7 emberen is átfutnak tömött sorainkban és fele sem épül fel utána. ,A mi tömött sorainkat amúgy is könynyii eltalálni, mert .az orosz katona a hónalja .alá fogva fegyverét, céltalanul sütögeti el. De ez semmi, hanem az a rettenetes, mikor azt hisszük, kénytelenek .a uni túlsúlyúnkkal szemben megadny magokat és ahelyett minden golyózáporunk ellenére irtózatos ordítással, szuronyt szegezve ránk rohannak. És itit tapaszt altunk olyan dolgot, hogy sokaiig nem bírtuk felérni ésszel. Mielőtt a roham hozzánk ér, lekapják a fegyverről a szuronyt és valami rettenetes kiáltással puskatussal rohannak reánk. Tudakozódtunk, miit kiabálnak, azt hittük, valami vezényszót, végül a tisztikar utánjárására megtudtuk: üsd a fejét, hogy meg ne sántuljon. — Uram! Istenemre mondám, borzasztó az ilyen 'tusa. Az egész japán háborúban nem láttam annyi kiloccsant agyvelőt, mint egy ilyen kis ütközet után. A szegény jámbor •orosz katonát annyira rémíti már az előtte szokatlan kiabálás s annyira fél a szuronyrchamtól, hogy alig bírják már a tisztek fékezni, hogy ellenálljon s ne adja nieg magát vagy meg ne futamodjék. És ezt tudják már az önök bátor katonái és minden ütközetet szuronnyal és puskatussal akarna],' befejezni. Katonáink bátorítására .khtűlg mindig erdő közelében kezdünk harcot, hogy legyen hova húzódjanak, de ez a :btizt< s fedezék, a fákra kötözött gépfegyverek < ;> válása se sokat ér, mert most már ennek is kitalálták önök .a módját: felgyújtják az erdői s a jámbor orosz vagy kifut a szim n.yba, vagy ott pusztul. —Nagy bajunk még, hogy a m i spagn Jjeinlcnek különös bugása van s míki r az önök katonái meghallják messziről, ÍO—40 lépést előre futnak és egy sem sérül meg. Miig közöttünk egy srapnel 50 méter körzetben egyetlen élő lényt sem hagy maga után. Százával pusztul — értse meg kérem, • - k iiszöm rá, nem .is sebesül, hanem elpusztul minden ember. Ez a mi hibánk, nem tanultuk meg a modern harcászatot, vágóhidra visfcszük amúgy is gyönge lelkű embereinket. De az az „üsd a fejét . . ." az kegyetlenség, az rettenetes, olyan .rohamakra nem merészkedett a japán se soha. , — Az a szerencsénk, hogy sokan vagy u tiki De hiába jut minden magyarra tiz orosz, ha •nem birja eltalálni. .Nem csodálom és nem rovom föl honfitársaimnak, ha inkább foglyok lesznek, semhogy agyon,verettessék ma gokat. A mi népünk nem ordit a csatatéren, mint az önök katonái és a vörös ördögök. Hát képzelje el, hogyne .rémülne meg az orosz katona, mikor a vörös ördögök irtózatos vágtatással, széles hosszú kardjukat fejük fölött forgatva, veszettül ordítva, hogy hasad az ég, reng \a föld belé, neki vontán . a: álló orosz katonáknak . . . Hát megállhat akkor ember? Hiába emeli fel a karját twátadás jeléül, belevágtat a ló. Az orosz k«? mát annál inkább frappirczaa az Ilyesmi, m. rt a kozákság rövid trappban halad s ilyen vágtatást sohase láttak . . . Igy kesereg a szegény orosz tiszt és naiv lelkével kegyetlen borzahnasságnak látja azt, ami nekünk büszkeségünk: katonáink rettenthetetlen bátorsága, leleményessége és vitézsége. Angol kritika Greyékről. Ponsonly Arthur kiváló publicista az angol The Nation szemlében éles kritika alá veszi az angol kormányt. Többek között ezeket irja: — Ha mi továbbra is elhinnők, hogy az elkövetett súlyos vétségek — sikerek, akkor az igazság egyszer s mindenkorra eltűnt. Kérdem tehát: 1. A mi fehér könyvünkben bemutatott levelezés nem bizonyítja-e, hogy lefolyt politikánk súlyos kötelezettségeket rótt ránk, úgyszólván zsákutcába vitt bennünket? — Igen. 2. Kormányunk nem nyilatkozott-e határozottan, hogy háború esetén semmi kötelezettségünk nincs, inig a francia és angol szakértők kölcsönös szerződéseket kötöttek a kölcsönös támogatásra? — Igen. 3. Háborút üzentünk volna-e Franciaországnak, ha Franciaország szükségesnek látta volna a nemzetközi bizottság érdekében hadseregét belga földön átvezetni? — Nem! 4. Tudta-e Németország kezdettől fogva, hogy szerződésünk kötelezett bennünket Franciaországot segíteni és szándékában állott-e Németországnak nekünk háborút üzenni? — Nem! 5. Nem lett volna-e egészen inás Németország magatartása velünk szemben, ha világosan kinyilatkoztattuk volna kezdettől fogva álláspontunkat? — Igen! 6. Németország félelme nem irányult-e mindenekfölött egy Oroszországból kiinduló szláv invázió ellen? — Igen! 7. Nem jelent-e segitséget az orosz autokrácia megerősítése érdekében, sőt az orosz militarizmus javára, továbbá az orosz nép fejlődésének kárára a mi részvételünk? — Igen! 8. Nem lesz-e az orosz inváziónak oly eredménye, mely területi nagyságát bőviti és nem volna-e ez kevésbé kívánatos? . . . 9. Tekintve Németország kényes stratégiai helyzetét, találunk-e egy halvány nyomot, melyből arra lehet következtetni, hogy a jelen háború Anglia ellen irányulna? — Nem! 10. Lehetséges-e föltenni, hogy valamennyi német gyarmat elfoglalása Németországból egy tétlen és alárendelt államot teremtene? — Nem! 11. Volt-e Angliában a háborút megelőzőleg valamely ellenérzés Németország ellen? — Nem! 12. Van-e okunk föltenni, ihogy a hivatalos Angolország már hosszabb idő óta iiz németellenes politikát? — Igen! EGY OROSZ SEBESÜLT HÁBORÚS TAPASZTALATAI. Temesvárra három orosz sebesültet vittek. Az egyik orosz sebesült egy besszarábiai katona, aki jól beszél románul, igen érdekes dolgokat mondott az oroszok hadi készülődéseiről. A cigánykülsejíü, fekete fiu a hasába kapott egy golyót, amely jobb oldatán jött ki testéből. Sebe nem veszedelmes. Elmondotta, hogy hatszor volt már tűzben a magyarok ellen. Őket direkt kergetni kellett a harcba, mert bizony féltek a mi katonáinktól. A Lemberg körüli csatákban sebesült meg. őket már junius közepe táján mozgósították, tehát másfél hónappal a háború kitörése előtt. Látott sok vörös sapkás magyar kozákot — a huszárokat értette — akik nagyon vadul támadtak az oroszokra. Ezekföl féltek legjobban. Az egész orosz hadseregben azt a hirt terjesztették el, hogy a magyarok kegyetlenül kivégzik a foglyokat vagy megmérgezik őket. Most látja csak, hogy ez mennyire nem felel meg a valóságnak. De hozzátette, hogy a mi foglyainkkal náluk ugyancsak emberségesen bánnak és nem kínozzák őket; a sebesülteket éppen ugy gondozzák, mint az orosz katonákat. EGY HARCTÉRI EPIZÓD. Sok érdekes dolgot mondott el a háborúról egy sebesült katonatiszt, akit a napokban szállítottak haza Szegedre. Többek között az alábbi históriát is elmesélte, mely a galíciai harctéren történt: ' _ a legérdekesebb az a rohamunk volt, amelyet egy erdőszéli orosz üteg ellen intéztünk. Mint a fergeteg, ugy rohantak a fiaink Már alig lehettünk negyven-ötven lépésnyire a céltól, amikor ugy futtában hozzám kiált egy káplár: — Most állítson meg bennünket a muszka ha van tehetsége hozzá! ... És rohant neki az ellenségnek. Persze a többiek sem maradtak el, mint a félistenek, ugy harcoltak valamennyien. Rövid kézi tusa után elértük célunkat. Leszereltük az ágyukat és a derék jó fiuk belekapaszkodtak a kerekekbe és ugy cipelték, húzták, tolták hazafelé egy darabig nagy, kimondhatatlan örömmel. Visszafelé menet meglepetés várt ránk. Az erdő szélében mintegy kétszáz fegyveres' emberre akadtunk, akik közül az egyik — ugy látszik, a vezetőjük volt — már messziről integetett felénk. Mondott is valamit, szavait azonban csak közelebb érve érthettem meg. Azt kérdezte: — Fertig? — Lengyelek voltak valamennyien. Azt kérdezték, hogy végeztünk-e már a muszkával? Hát persze, hogy végeztünk: erre aztán nagy lelkesedéssel hozzánk csatlakoztak. Olyan megható volt nézni, amint ezek az emberek több könnyebb sebesültünket közrefogták és ugy támogatták a járásban. Másnap a lengyelek már velünk harcoltak és mondhatom, semmivel sem roszszabbul, mint mi. Tudták, érezték ők is, hogy mit jelent nekik ez a háború.