Délmagyarország, 1914. július (3. évfolyam, 153-182. szám)

1914-07-18 / 169. szám

Szeged, 1914. julius 18. " DÉLMAGYARORSZÁG "*"•"" • -•-•«• -B , I. I. . I , r,n 3I.JH, u.Jlmiui . i • ,u . , ,,,, - „.„-„ ,.,•„•• „ , . I. (Saját tudósítónktól.) íme ezallatt dardanai pásztorok nagy lárma között egy ifjút, hátára kötvén kezeit, a királyhoz vonszolnak vala . . . Mindenünnen tolongva tödül össze a trójai ifjúság, kíváncsiságból, hogy lássa s versenyezve gúnyolja a foglyot. Halljad most a danaok álnokságát s egyneík bűntettéből ítéld meg mindnyáját. Mert ... (a fogoly) igy kiáltott fel: Jaj nekem, micsoda tenger fogadhat már be, vagy micsoda sors várakozik még szegény fejemre? S ezek után a megkötözött ifjú siránkozva mondja el a szánalomra hangolt trójaiknak, hogy földiéi, a görögök az ő vérén akarták Trója hosszas és kudarcos ostroma után megvenni a visszatérést Hellas földjére. De mikor itt volt a szörnyű nap, „kiragadtam magamat, megvallom, a hálál torkából, széttörtem a békó kat s mocsaras tóban káka közt elrejtve egy éjen át lappangtam, miig a vitorlákat szélnek eresztik, ha ugyan eresztették" stb. stb. Maga Priaimius az eliső, ki megparancsolja, -hogy oldozzák l'e keze bilincseit és szoros -békéit és szines szavakkal igy szólitja meg: Bárki vagy, félejtsd el az elvesztett grájokat: a miénk leszel. Igy olvassuk -mindezt ,az Aeneis IIrészében, amölyből megtudjuk azt is, mint ugratta be a ravasz Szino-n a trójaiakat abba, hogy a görög fegyvereseket magába rejtő óriási falovait Trójába vigyék s ezen kitűnő -csellel, mint esett a város iaz ostrom tizedik 'évében a görögök kezébe. önkéntelenül is ez a pár ezer év előtti -história jut az ember eszébe, a-mikor napról-napra olvasunk hírt szerb katonaszökevény ékről, akik — nem tudunk e gondolattól szabadulni, nem egyebek, ha nem szerb Szinonok, akik szökevényeknek adják ki magukat s akiket óvatos hatóságaink -kényszeruitlevéíel, tehát a mi pénzünkön az ország belsejébe szállítanak s elhelyezik őket az ország közepén elterülő magyar városokba és községekbe. Szóval, mi magunk gondoskodunk arról1, hogy ezek a szerb árulók olyan vidékeken helyeztessenek el, aimély vidékeik a tömeges kémkedés számára nehezebben volnának hozzáférhetők. Bizonyos naiv felfogása a dolgoknak, feltételezni erről a: harcias, nemzeti öntudattól áthatott náció fiairól, hogy húszával—harmincával szöknek meg hazájukból. Egy-egy Ilyen szökevény csoportban elég, ha egy-két intelligens kém van, a többi pedig csak statiszta. S mi akkor, amikor a saját véreink számára nincs még most sem elég munkaalkalom, foglalkoztatjuk őket és elvonjuk a falatot saját fiainktól. Válósággal őrület. Ráadásul: a kinek csak némi fogalma is van, a kémkedés céljairól és feladatairól, az tudja, hogy a kémeket nemcsak a hadi objektumok érdeklik, hanem érdekli őket minden. A nép hangulatától, a malmok szolgáltató képességéig minden, de minden, aminek a legtávolabbról is szerep jut háborús világban. Ki nyújt, vagy ki nyújthat arról garanciát, liogy ezdk közt akárhány magyarul is nem'tud, amit e szökevények a kémkedés sikere érdekében természetszerűen titokban tartanak. Aztán hihető-e, hogy ilyen feszült külügyi helyzetben a szerb hatóságok olyan lazán őrizzék ellen a határt, hogy katonáik csak ugy kényükre kedvükre szinte tömegesen szökhessenek át Magyarországba?! Timeo Dauaos! Jó lesz vigyázni ezekre a szerb szökevényekre s legalább is arra kellene ügyelnünk, hogy ne mozdítsuk legalább hatósági asszisztenciával elő a szerb kémkedést. Szinon panaszkodása és siránkozása jut eszünkbe az alábbi tudósítások ol'vastára: Különös, szokatlan látványt nyújtott tegnap -este a szegedi rendőrség hátsó udvara. Az udvar térségén körös-körül kisebb és nagyobb batyuk, dobozok, ruhadarabok hevertek, melyeknek bástyái mögött lesoványodott, sápadt arcú emberek, hiusz-huszonöt év körüli legények gumyasztottak. Valamennyien — harmincketten. vannak —szerb 'katonaszökevények, -kiknek lelkéből kiröppent már a legutóbb lezajlott háború vágya, most megriadtan, agyoncsigázva, éhségtől gyötörve és a napi szűkös zsoldtól i-s megfosztva — szerte kaland-ozna-k a szomszédos m-onarchia területén. Szegedre is igy került el a 32 szökevény, akiket még ma helyeznek el az ország közepén -elterülő magyar városokba és községekbe. A legutóbb 1-e-játszódott szerbiai események mi-att ugyanis hatóságaink nem találják jónak, ha a ihatármcnti vidékeken nagyobb számban tartózkodnak ezek a katonaszökevények és ezért kényszerutlevélieí az ország belsejébe szállítják őket. (A szökevények Szegeden.) A szökevények, valamennyi fiatal, tényleges állományban lévő legény, Pan-csováról kerültek Temesvárra és onnan tegnap érkeztek Szegedre toloncuton. Egyenként szökdöstek át hónapok -előtt a szerb határon, mert megunták a rossz bánásmódot, a silány kosztot és a jogtalanul megteremtett zsold nélküli állapotot. A rendőrség intézkedésére a szökevények közül huszonnyolcat még ma továbbítottak; Nagykikin-dára, Szentesre és a többi belső városokba -szállítják át őket. A szerbiai legényeket magyar helységekbe telepitik le, ahol az idők folyamán ugylehet magyar polgárokká válnak s megtanulják szeretni azt az országot, amelyről eddig csak a gyűlölet és bosszúállás hangján hallót t-ak egyet-mást. A legutóbbi -események aktualitását szem előt-t tartva, érdekesnek tartottunk e hazátlanná vált, valósággal üldözött emiberektől egyet-mást megtudni. Az egyi-k szökevény, közvetlenül, minden- tartózkodás nélkül beszélte el élményeit, a török és bolgár háborúk -után elszenvedett nyomorát, a szerb hadsereg fegyelmezetlen helyzetét és Szerbia jelenlegi sajnálatos, kapkodó állapotát. J. Braníkó a neve szökevénynek. Intelligens, értelmes arcú, jól öltözött fiatalember benyomását teszi. Kérdéseinkre előadja, bogy mesterségér-e nézve szabással és varrással foglalkozik, huszonnégy éves, családos, egy gyerek atyja. — Belgrádi illetőségű vagyok, — kezdte elbeszélését — aihol szabóm-unkákkal tengettem életemet. Négy -év előtt nősültem és feleségemmel, valaimlnt gyermekeimmel egyideig nyugodtan és megelégedésben éltem. A nyomor azonban csakhamar meglátogatott bennünket. Kiütött a -törökök, majd később a bolgárok elleni háborúnk és sok ezer társammal együtt ott kellett hagynunk a családi tüz3 helyet, a boldogságot, mindent. A harc tüzébe vittek ben-n-ünket, a gyilkos fegyverek és ágyuk -elé és mi mentünk, mert azzal hitegettek bennünket, hogy a háború uitán sok földet, tulajdon házat, nyugodt és zavartalan megélhetést kapunk. — Elmentünk. A harc ádázul folyt és egy más-után t-ün-t-ek -el -mögöttünk. Kumanovo, lstip, Ovcse-Polje emlékei. Gsaládunktól elszakítva, a lehető legrosszabb bánás-módban vergődtünk n-ap-nap után. Sokszor négy-öt napon át nem kaptunk ennivalót, az élelmezési csoport n-em tudott követni bennünket. — Végre ránkvirrad-t a szabadulás napja. Két golyóval a lábamban hazdtérhettem. felkerestem családomat, akik 'elképzelhetetlen nyomorban, r-ettenetes viszonyok között tengődtek. A katonaságtól azonban még mindig nem szabadultam ki végleg. J3enniartottak, mert azt mondták, hogy most még a „svábákat" kell megölnünk. Ujabb -keserűséget jelentett ez számunkra és hiába volt már nekünk az Ígérgetés, hiába hitegettek bennünket, hogy nemsokára bevonulunk Boszniába, — végleg elcsüggedtünk, n-em volt maradásunk. — Körülbelül nyolc hónap -előtt, — folytatta — végképp elszántam -magam. Nagyon sok bajtársaimmal együtt elhatároztuk, hogy végét vetjük ennek a nyomorult helyzetnek. A véletlen is a kezemre játszott. Január hónapban öt napra szabadságot kértem ezredemtől, hogy fölkeressem családomat, a szabadságot azonban nem kaptam meg. Azt mondták, hogy mihamar ismét szükség lesz reánk, mert át kell mennünk a Dunán, a többi testvérek fölszabadítására. — Én már nem vártam erre az alkalomra. Megszöktem' belgrádi ezredeimtől és családommal együtt Pancsovára menekültem. Itt már több száz társarrtmal találkoztam, a kik részben Belgrádból, Sa-bacról, Pozserevácról és részben Nisből szöktek át kisebb csoportokban a határon. Fegyvereinket és egyenruhánkat, im-ely -már cafat-okban lógott le rólunk, eldobtuk és polgári ruhát öltve magunkra, igy telepedtünk le Pancsován. Innen aztán -kiindulva bejártuk úgyszólván egész Délmagyarországot, hogy munkára találjunk. Megfordultunk Nagybecskereken, Versecen-, Dettán, Temesváron, mindenütt dol goztu-mk és am-i-t .munkánk után megkerestünk, azt elküldöttük Pancsován -hagyott családunknak. — I-gy jött a hatóság nyomunkra. A ren-dörség összefogdosott bennünket és Szegedre toloncoltatott, ahonnan még ma, mint hallom, 'Szentesre, Nagykikindára -s több más városiba visznek el bennünket. Nincs okunk az ellenkezésre, mert örülünk, ihogy végre olyan országba kerültünk, ahol megbecsülik az ember munkáját és magát az embert is, nemcsak háború, hanem béke idejében- is. A hosszadalmas és érdekesnek mondható elbeszélés után néhány szerbiai momentumról és ottani állapotról kért munkatársunk felvilágosítást, amire J. Brankó a következőkben adta meg a választ: — Hogy a szerb tisztek és a közkatonák között oly barátságos és benső viszony állna fenn? Szó sincs róla uraim. Durvább és embertelenebb tiszteket még el sem tudok képzelni, mint a mieink. Hacsak egy-két csillagja is van valakinek, az már olyan basáskodó a közlegények fölött, hogy elgondolni is rettenetes. Nagyon jól t-udom, hogy mit beszélek, mert volt részem benne. Ami pedig egy elkövetkezendő iháborut illet, akár a mon afchiáva-l, akár mással, az Szerbiára a legborzasztóbb csapást jelentené. A m-ostan-i nyomorúságot még jobban -fokozni, az csakis öngyilkosság lehet. Én és társaim mindenesetre örülünk, hogy elkerültünk onnan, ahová viszszaitérni bizony még eszünk ágában sincs (Szerb kémek.) Zentárói jelen-tik: A csendőrség a zentai hajóállomáson kémkedés gyanúja miatt letartóztatott egy öttagú szerb társaságot. A csendőrségen azt vallották, hogy mind az öt