Délmagyarország, 1914. július (3. évfolyam, 153-182. szám)

1914-07-12 / 164. szám

2. DÉLMAGYARORSZÁG Szeged, 1914. julius 12. bomlott a Gerliczy-választás idején. Az a vezetőség, amely a munkapárt élén áll, nem törődött a Gerliezy-táborhoz tartó munkapártiakkal a választás után sem s nem adtak helyet ezek egyikének sem a vezetőségben. Elismeri, hogy a végrehajtó bizottság jelöltje tekintélyes, érdemes ur, de csak kényszerből vállalta a jelöltséget. Azt fejtegeti ezután, fogy az ő eljárásuk jogos és helyes volt, amikor kiléptek Rónay Jenő mellett. A jelölt személyi kiválóságait és Szegedhez való viszonyát részletezi s azt mondja, hogy a felekezeti és társadalmi 'béke biztositékát ő éppen Rónay Jenőben látja. Hogy tehát a Gerliczy-párt jelöltje ne legyen szálka és sem az egyik, sem a másik oldalon ne álljon szélsőséges jelölt, középúton kell haladni, amelyen az ellentétek kiegyenlitését csakis Rónay jelölésével lehet elérni. Fei lehet tételezni szerinte — bár nem állítja, — hogy Rósa Izsó dr. szélsőséges irányt képvisel, mig Rónay sem vallásilag, sem más tekintetben nincs exponálva sehol. lAzt mondja ezután, hogy nem is volna az ő jelölésének akadálya, ha a mai nap folyamán zavaró körülmények nem jöttek volna közbe. Az egyik Tisza István gróf távirata, amelyben felkéri Rónayt, hogy a jelöltséget háritsa el, a másik Cicatricis Lajos dr. főispánnak az a nyilatkozata, hogy a nemzeti munkapártnak csak egy hivatalos jelöltje van és az Rósa Izsó dr. Rónay Jenő, bár legnagyobb ambíciója lett volna az, hogy Szegedet képviselje, mint a munkapárt hü és loyális tagja, félre akar állni. Ezt a szándékát levélben jelenti be a választópolgárság'nak, amit Lippay a gyűlésen föl is olvasott. Igy szól a levél: Kedves barátaim! Akkor, mikor kérdést intéztek hozzám, hogy a városi első kerületnek megüresedett mandátumára pálíyáznék-e, spontán adtam meg válaszomat és szivem sugallatát követve azt feleltem, hogy leghőbb A nap fia. Irtat Knut Hamsun. Éjszaka leesett az első hó. Vastag, fehér köpeny borította a földet. A festő kedves gondolatokkal ébredt, visszaemlékezett, hogy tegnap egy levelet kapott, meglepő, megváltó értesítést, fiatalnak és boldognak érezte magát és halkan dúdolni kezdett. Ekkor az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt és megpillantotta a havas utcát Éneke hirtelen elnémult, vigasztalan érzés kerítette hatalmába lelkét és szegény, ferde vállai meg-miegrándultak. A tél nagyon rossz napokat hozott rá, olyan kínokat, mint senkire másra, olyanokat, amilyeneket senki nem ismert. Maga a hó a halálra, a megsemmisülésre emlékeztette. Elérkeztek a hosszú esték sötétségükkel és buta, gondolattalan hallgatásukkal, nem tudott műtermében dolgozni, lelke téli álomba merült és elnémult. -Nyáron egy kis városban lakott nagy és világos szobában, amelynek ablakain az alsó táblák fehérre voltak meszelve. Ez a fehér szin a jégre emlékeztette és látásánál nem tudott felszabadulni a kínjai alól. Erőszakoskodni akart, hónapokig lakott a szobában és mindennap biztatta imagát, hogy a jégnek is meg vannak a maga szépségei, hogy a tél és a nyár ugyanannak az örök eszmének megnyilatkozásai és egyformán Isten alkotásai, de mindvágyam és reám nézve a legnagyobb megtiszteltetés lenne, ha a törvényhozásban Szeged városát képviselhetném. Ezt az elhatározásomat nem irányította semmi más, csak éppen az, hogy előttem Szeged városának mandátuma az a kincs, melynek birtokára vágyom. Engemet Szeged városhoz családi tradíciók, ifjúkoromnak kedves emlékei kötnék, a városnak erősen magyarosító hatását a szomszédban eltöltött hosszú hivataíloskodásom idejéből ismerem, Szeged városnak rekonstrukciójában mint szerény munkás magam is részt vettem és igy nem csoda, ha az érzelmeknek ezernyi szálai fűznek Szeged városához. Az utolsó napoknak eseményei reám nézve ezúttal ismét lehetetlenné tették, hogy elérhessem célomat. Olyan körülmények nyomultak előtérbe, amelyek arra kényszerítenek, hogy kérjem Önöket, kedves barátaim, mellőzzenek engemet a bekövetkező időszaki választásnál és tartsák meg számomra jóindulatukat, barátságukat és bizalmukat a jövőre. Isten Önökkel! őszinte igaz tisztelőjük Szeged, 1914. VII. 11. Rónay Jenő. A levél fölolvasása után' Lippay György dr. azt indítványozta, hogy a gyűlésből menesszenek küldöttséget Tisza István gróf miniszterelnökhöz és Cicatricis Lajos dr. főispánhoz, akiket a küldöttség arra kérne, hiába, nem tudott dolgozni és gyöueimei folyton 'marcangolták. Később egy ideig Párisban lakott. Ha a város vig ünnepeket rendezett, el szokott menni a bouie var dókra és figyelte a mulatságokat. Ha ezek az ünnepek a forró ny;tr közepén voltak is, az esték fülledtek voltak és ha a város felett a parkok virágainak illata .úszott; ha az utak csillogtak a villamoslámpák fényében, ha mosolygó és örvendező emberek tömege hullámzott fel és alá, ha kiáltoztak, nevetgéltek, confettit dobáltak, számára mindez csak ihiu öröm volt. Ha azzal az elhatározással ment is le az utcára, hogy a tömeg közé vegyül és vele örvendezik, már egy félóra múlva bérkocsit vett és hazament. Miért? A távolból egy emlék szólt hozzá, vagy a villanyfényben a confetti ugy szállingózott, mint a hópelyhek és szórakozásának szomorú véget vetett. Ez a dolog évről-évre ismétlődött. Hol volt lelkének hazája? Talán valami déli' országban, a Ganges partján, ahol sohasem hervad a lótusz. Éjszaka leesett az első hó. Arra gondolt, hogy a madarak menniyre fázhattak, hogy az ibolya gyökerei mennyit szenvednek a mielőtt meghalnak. És amiből éljenek ma a nyulak? Nem tudott kimenni többé az utcára. Hosszú hónapokig alig fogia elhagyni szobáját és a négy fal között fog fel és alá járhassanak oda, hogy Rónay akciószabadságot kapjon a központi munkapárti vezetőségtől, amely igy passziv magatartást tanúsítana az e jelölésével szemben. Ezután Cserey Zsigmond dr. (Színé: i György) mondott rövid, de munkapárti gyűlésen annál szokatlanabb hangú beszédet, amelyben a kormányt kritizálta, mondván1, hogy nemesleveleket és királyi tanácsosságokat osztogat, holott nemzeti missziót kellene kifejtenie. Majd Polócz Sándor dr. beszélt és azt indítványozta, hogy a gyűlésen megjelentek Kerner Pál vezetésével nyomban vonuljanak fel a városházára Cicatricis Lajos dr. főispánhoz, hogy közbenjárásra kérjék, hogy Rónay szabadkezet kapjon. Végül Ounda Antal szólalt fel s azt mondotta, hogy Palócz kifejtette az ő mondanivalóját s i£y mondanivalója tulajdonképen nincs. Ezután Kerner Pál megállapította a gyűlés hangulatából, hogy Rónay Jenőt jelölni kivánják és felkérte a megjelenteket, hogy kövessék a városházára Cicatricis Lajos dr. főispánhoz. A gyűlés berekesztése után a Tiszaszállóból a városházára vonultak fel az értekezlet tagjai és ,a lkjözgyülési teremben' várták a főispánt, akinek Báráoss Béla áljegyző jelentette be a küldöttséget. Amikor a főispán megjelent, lelkes éljenzéssel fogadták, majd Kerner Pál előadta a küldöttség kívánságát, megjegyezvén, hogy ő távol áll minden korteskedéstől, sem az egyik, sem a másik jelölt mellett nem agitál, a gyűlés fölkérésére azonban kötelességéneik tartotta, hogy idevezesse azokat, akik Rónay Jenő jelölését kivánják. Kérte a főispánt a küldöttség nevében, hasson oda, hogy Rónay a munkapárt központi (vezetőségétől szabad kezet kapjon. Cicatricis Lajos dr. főispán; Kerner Pál szavaira a következő beszédben válaszolt: — A magam részéről mindenekelőtt köszönetet mondok a bizalomért, hogy akkálni és a székeken fog ülni és gondoskodni fog. Senki sem fogta fel, liogy mennyit szenvedett ö ezalatt fogságában. Elég fiatal volt ahoz, hogy résztvegyen az életben, nem is hiányzott hozzá az anyagi erő sem; de egy kis hideg, egy kis időváltozás arra kényszeritette, hogy szobájában maradjon és gondolkodjék. Képzetei feltűnően rövid idő alatt változtak. Általában kin volt számára a levélírás, most azonban az Íróasztalához ült és egész tömeg levelet irt, minden ismerősének, sőt idegeneknek is, akiknek semmiféle válasszal nem tartozott s emellett az az önkéntelen érzése volt, hogy ezzel a sok — északra és délre menő — levéllel még egy ideig fentarthatja az összeköttetést az élettel. Más tekintetben is megváltozott: idegélete meg votl zavarva, igen gyakran csöndesen sirt és éjszakai alvásá csak szunditás volt, amelyet különös álmok zavartak. Ezen az emberen, aki nyáron a legjobb kedvű volt, a sötét, hideg téli napokon valami borzasztó levertség vett erőt. Ezek az átmenetek fájdalmasak voltak és hevesek, mint egy zivatar; néha térdre esett legkisebb gyereke előtt és forró könyek között könyörgött érte istenhez. Az volt a kívánsága, hogy a gyerek sohase legyen olyan szereplő személyiség, mint ő. ö maga érezte ösztönszerűleg, hogy igazi helyéről ki van szakítva, a távoli múltban