Délmagyarország, 1914. március (3. évfolyam, 50-75. szám)

1914-03-25 / 70. szám

2. DÉLM AGY ARORSZÁG 1914. március 25. ben és /künn az országban minden párí­gyíilölködés, mert kirántatnának alóla minden erkölcsi aíapot, ha a magyar nem­zet, iránt váló meleg bizalom szele fújdo­gálna felénk Bécs felől. És hogy a magyar nemzet méltó ar­ra, hogy a nagyhatalmi állás legfőbb tá­masztékául őt tekintsék, anna'k a legfénye­sebb bizonyítéka ép az, hogy Magyaror­szág a legsúlyosabb belső viszonyok és késhegyig menő pártharcok közepette is meg tudta alkotni azt :a törvényt és meg tudta hozni alkotmányos formák közt azt az áldozatot, melyet tőle a nagyhatalmi állás biztositéka 'kivánt. Az osztrák népek azonban a maguk kicsinyes nemzetiségi harcaitól elvakulva nem látják a körülöt­tünk tornyosuló nagy veszedelmeket, nem látják meg azt, amire az államnak szük­sége van és hatalmi szóval, a 14. szakasz­ra- alapitott császári rendelettel kellett a külügyi helyzet követelte ujább katonai lét­számemelést végrehajtani, a helyett, 'hogy maga a nép képviselete p/jánlotta 'volna meg a néptől kivánt áldozatokat. Ha ha a magyar nemzet bizonyult ezúttal a nagyhatalmi állás támasztékának és az osztrák népek ez iránt való érzéket­lenségüknek adták ismét jelét, talán mégis csak meg lehetne hallgatni a 'közszolgá­latból visszavonuló egykori 'hadügyminisz­ternek, Pitreichnek azt a tanácsát, hogy a monarchia legfőbb érdeke a magyar nem­zetnek minden eszközzel való erősítése és nemzeti vágyainak a kielégítése, hogy leg­alább az egyik államban legyen teljes a nemzeti egység, mélynek erejével össze lehessen tartani azt a sok nyelvű, szét­húzó s örökös benső kavarodásban levő népkongiomenrátumot. Hogy Pitreichnek ez a tanácsa mennyire a helyzet helyes megítélésén alapult, azt legjobban a mos­tani események bizonyítják. Szeged harca a színház monopóliuma ellen (Saját tudósítónktól.) Azt hisszük, Sze­gednek sikerülni fog eltávolítani azokat az akadályokat, amelyeket .a 'hivatalos körök a szinház állítólagos nemzeti és kulturális hi­vatásának vélt szolgálatában' emeltek a nagy vidéki városok fejlődésének útjába. Ismere­tes, hogy a februári közgyűlés egyhangúlag indítványt fogadott el ebben az ügyben és új­ból kérte a belügyminisztériumtól a vigal­makról szóló szabályrendelet 6. paragrafu­sának jóváhagyását. Ez a paragrafus akként rendelkezik, hogy a szini évad alatt is en­gedélyezhetők mozi és orfeumi előadások. Meg kívánja szüntetni a közgyűlési határo­zat azt az anomáliát, hogy például mozi­szkeccset a mozik nem adhatnak elő. Sür­geti azon kivül a kérdésnek méltányosabb alapon való országos szabályozását és hogy ez a kérésé sikerre vezethessen, átiratban keresi meg a törvényhatósági joggal felru­házott városokat. Ugy a felirat, mint az átiratokat most expediiáljáik a főjegyzői hivataliból. Érdekes­nek és szükségesnek találjuk a közoktatás­ügyi miniszterhez intézett fötirait ismerteté­sét. Ezeket mondja: A város közgyűlése 1908. március 26-án 185. szám .alatt szabályrendeletet alkotott a nyilvános vigalmak, mulatságok és előadások rendezéséről. A isziabályrendelet telibefrjes'/, tetvén, azt a m. kiír. Belügy mi n iszteriu ni a 6. paragrafus kivételével hagyta jóvá s ezzel a város ép annak a rendelkezésnek életbe­léptetésétől esett el, amellyel a közgyűlés a fejlődésnek nálunk nagyon is szűk kereteit szükségszerűen, de amellett méltányosan tá­gítani kiivánta. A város közgyűlése újból fog­lalkozott ezzel a kérdéssel és 1910. február 26-án 93. sz. alatt nemcsak kihirdette a sza­bályrendelet jóváhagyott részeit, hanem a 6. paragrafus életbeléptetbetése érdekében uj felirat küldését is elhatározta. Ez az ujiabb felirat 1910. julius hó 3-án elment. Minthogy ebben az ügyben hosszú ideig intézkedés nem történt, 1912. február hó 9-én tartott ülésé­ből a tanács ujabb felterjesztést küldött a Belügyminiszter urhe®, amelyben a vitás 6. paragrafus jóváhagyását megsürgette. Erre a felterjesztésre 1912. juniuás 25-én azt az ér­tesítést kapta ia váras, hogy felterjesztése ügyében a közoktatásügyi minisztérium vé­leményének meghallgatása után fog határo­zat hozatni. Azóta ebben az ügyben intézkedés nem történt. A belügyminisztérium döntése a maii napig sem érkezett le, laminek okát kizáró­lag abban látjuk, hogy ezeknek a kérdések* nek szerepét és jelentőségét illetőleg, a hiva­talos körökben is épugy küzd egymással két ellentétes felfogás, mint az egész társadalom­ban. Tisztára arról van szó: szükséges-e, sza­bad-e, jogos-e, helyes-e ós célszerű-e -egy nagy magyar város egész közönségét kiszolgáltat­ni egyetlenegy és a maga területén egyéb­ként is kizárólagosságot élvező intézmény­nek, a színháznak, vagy pedig kötelességünk­nek valljuk-e olyan helyzetet teremteni, a mely számol a színház elhelyezkedésének és szelepének megváltozott körülményeivel, a közönség jogos igényeivel ós a városfejlődés szükségleteivel. A vitás 6. paragrafus aként rendelkezik, hogy ia szini idény kezdete előtt 14 nappal és annak tartama alatt jótókony­oélu műkedvelői előadások kivételével más rendes színtársulat előadásai nem engedé­lyezhetők, ellenben állandó mozgófénykép, tudományos színházat vagy orfeumot a tör­vényhatósági bizottság engedélyezhet. Nyil­vánvaló, hogy ez az intézkedés az első fel­terjesztés alkalmával azért nem találkozott a belügyminisztérium helyeslésével, mert a szinészet hivatalos ügyeit intéző körök egy­részében még mindig él az a vélemény, hogy Szegeden vagy a többi nagy vidéki városban még mindig annyira kezdetlegesek a viszo­nyok, hogy mozgókép szinház vagy orfeum felállítása a színházat létalapjában támadná meg. Hogy ez a vélemény mennyire tartha­tatlan, mi sem bizonyítja jobban, mintliogy Szegeden pl négy mozi is van ma is, sőt évek óta vannak mozik és a szinház keresett­ségében erpelkedett. Pedig azóta felemelték a helyárakat és a gazdasági válság fokozott erővel szántott végig ezen a városon. A közönség szórakozni akar és ha a közhatalom állítólagos kulturális és nemze­ti érdekek védelmében különleges helyzetet kiván is biztosítani a színházaknak, nem te­li etii azt ugy, hogy megfossza a városi életet azoktól a szórakozásaitól, amelyek engedé­lyezése a színháznak nemcsak kulturális és nemzeti, de anyagi érdekeit sem sérti. Azon a véleményen vagyunk tehát, hogy a város fejlesztésére kedvező elintézést csak hegyeset köpött, csak ugy folytatta: Ah, ha öri ötven év előtt isrnertA'olna Finet, Bou­íigue feleségét, megértené, hogy akkoriban minden valamirevaló legény az ő szoknyája után szaladt. Barna, mint egy tücsök, vékony és sugár, a szeme mint a sötét ibolya s az arca, mint a hamvas, frissen tépett barack. Ilyenek voltak nálunk a leányok, mig az át­kozott vasutat ide nem hozták s mindenféle toprongyos francia ide nem vetődött, elront­va a nemes fajt . . . Tizenhét éves volt s maga sem tudta, mit csinál, mikor feleségül ment Boufiguehoz, a szatócs fiához. Ah! Bou­figue ostoba volt, mint az éjszaka, kövér, mint egy hizlalt malac s a haja csapzottan csüngött alacsony homlokába. Egy ilyen fa­tuskóhoz láncolta életét a röpkeszárnyu fecs­ke! Persze a dolog tarthatatlan volt. Finenek egy év mu'Iva kedvese volt, még pedig (jó­magam! Castagnol aprókat pislogott s nyelvét inyenc módjára végighúzta pergamenszá­raz ajkán. Majd igy folytatta: — Hogy szerettem azt a kis tücsköt! Sok kedvesem volt, de Istenemre, egyik sem dicsekedhetett azzal, hogy ily álhatatosan szerettem volna s még ma, ötven év múlva is, bizsereg a vérem, ha a csókja izére gon­dolok. Akkoriban volt egy kis 'pénzem, csi­nos fiu voltam s a helység akármelyik leá­nya — tudom — szívesen eljött volna velem az anyakönyvvezető elé. De én ugyancsak nem' gondoltam házasságra! Sokkal jöbban szerettem az én kicsi Fineemet, aztán meg négy fiu is született, négy kis Bofigtie, akik­nek én voltam az apjuk. Hiálba irtáik be Bou­figue néven őket az anyakönyvbe, a helység­ben mindenki tudta, kitől származnak. Hi­szen akáriha kiköptem volna őket, olyan Cas­tagnol-pofájuk volt! Fine mondta is egyszer: — „Tudod, szivem, ha Isten valaha özvegy sorra juttat­na, rögtön egybekelünk, aztán te lehetsz a fiuk apja . . ." Istenem! Nem szegény Fine jutott özvegysorra', hanem a drágalátos ura. Oh, milyen szörnyű csapás volt szegény Fi­ne halála! Jobban le voltam sújtva, mint a a másik, a férj s a temetés után mindenki me­leg részvéttel rázta meg kezemet. Nem akar­tam megnősülni s hogy vigasztalódjam, — Istenem, fiatal voltam — mulatozásra adtam i feiem. Bolondul mulattam . . . nagy volt a bánatom . . . sok ibuíelejtő kellett . . . ne­hezen vigasztalódtam. S igy került lassan dobra a kis családi ház ... a szőlő... igy gu­rult tova az uitolsó arany is ... Ezalatt a másik, Boufigue, is rossz na­pokra ébredt. Az üzlet egyre hanyatlott. De hiszen olyan buta volt. Fine volt az őran­gyala, az üzlet lelke, az tartott össze min­dent, most, hogy elment mellőle, elveszítet­te a talajt a lába alól. S ma ott volna, áhol én, még ott se . . . élbertetJenségében talán éhen pusztulna, ha nem volna itt a négy pompás fickó, kiket tőlem kapott. Az én nagy­lelkű ajándékom volt ez a négy fiu! S ha fi­nom uriruhában, fityegő aranylánccal sétál, bizony mindezt csak nekem köszönheti . . • egyedül nekem! S Castagnol busán felsóhajtott. De már a következő percben derűsebben; megnyu­godva vállat vont: — Hát végre is . . ez az elégtétele! Így legalább 'nyugodt a lelkiismeretem s alap­jában, istenemre, mit sem sajnálok ... Új­ra csak ugy csinálnám!

Next

/
Oldalképek
Tartalom