Délmagyarország, 1914. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-14 / 11. szám

áruit nü 2-70 )\ 2-ig 3*20 2-— 5 — 5-— 2-50 1-90 >90 250 eres nak. mií­ki­az (41), Iren­larfcesztAség Kárász-utca 9. Telefon-szám s 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24-— félévre . . K 12 ­negyedévre K 6'— egyhónapra K 2-­Eeycs «zAm ára !« tüíAr. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28'— félévre . . K 14.— negyedévre K T— egyhónapra K 2-40 Egyes szása ira ifi fillér. Kiadóhivatal Kfa*s»-ates t, Telefon-szám: 365. Szeged, 19 4 III évfolyam II. szám* Szerda január 14 A tél, a gyilkos. Csikorgó hideg van odakünn, a dolga után szaladó embernek majdnem ajkára tagy a lehelet. A nagy keritő, a jeges észa­ki szél belevág a kékké fagyott arcokba és könnyet facsar ki a szemeik csücskéből. Csak futni, futni jó ilyenkor, haza, a me­legre fűtött szoba felé, ahol egy békés sa­rokban a megnyugvás int felénk és a kály­ha melege kiengesztel a világ minden nyo­moruságával. De hát akinek nincsen meleg szobája, aki felé ijesztő arcát forditja a testet el­zsibbasztó, gyilkos, borzalmas hidegség? Az megáll az utcasarkon és nézi, amint elsuhan előtte a fűtött automobil. Zajtalan járású, kecses, könnyed alkotmány. Kis villanylámpa ég benne s a lámpa alatt pa­rányi ibolyacsokor. Benne a kocsi puha párnám egy illatos, gondosan ápolt, pu­ha asszony, talpig prémbe burkolva, fején kincseket érő toll disz, ajkához szorítva tizezer frankos, csöppnyi keszkenő. A sar­kon ott áll a szeneslegény, aki izzadva, erőlködve cipeli terhét. Már harminc eme­letet járt ma nyomorúságos éhbérért és majd leroskad a fáradtságtól. A pompás jármű, a gazdagság, jólét, fény, boldog­ság láttára kitör a keserűség a szenesle­gény ziháló kebeléből: — Isten uccse, nem érdemes élni! Hát élet ez! Bár megdöglenék inkább! ... Aztán még csodálja az ember, hogy annyi gyilkosság történik a világon! Csak igy, csak ennyit szól a szenes­legény. Amennyit bizony sok elkeseredett ember megkockáztat, mikor a mindennapi élet sivársága belevág a busába és éhes szájjal kikezdi az elevenjét. De az elejtett keserű szó ezúttal termékeny talajra talál: meghallja egy kifáradt, agyongyötört, az élet asztala mellett fenevaddá éheztetett ember, aki azelőtt soha semmiféle bűntény­ben részes nem volt, aki a máséhoz hozzá nem nyúlt, aki csak dolgozott, húzta az igát, keservesen nyögött a gályapad mel­lett ... És most az az ember, Nick Gusz­táv, egyszerre tudatára ébred annak a ret­tentő gondolatnak, hogy ölnie kell ... És Nick Gusztáv egyet alszik a gondolatra és másnapra már gyilkossá lesz. A kosárban talált szép hetaira meg­gyilkolásának rettentő részletei vannak. Minden jel arra vall, hogy egy álomsze­rűén megkábított, Ítéletében elvakult, em­beri mivoltáról végkép megfeledkezett, legutolsó halandó nagy elkeseredése volt a tulajdonképeni bünszerző. A világért sem akarjuk kétségbe vonni a gyilkosok szörnyű elvetemültségét, de a bűnügy részleteinek olvasásánál a sorok közül minduntalan előbukkan a nagy keritő: a gyilkos, hideg tél, az emberi nyomorúság, a társadalmi osztályok végtelen nagy el­lentéte. A munkátalanok, nyomorgók ki­mondhatatlan szenvedése áll szemben a vagyonos osztály fényűző hajlamával és ebben főként az előkelő metresszek luk­szusos életével, melyben, mint valami eksztraktumban, kicsúcsosodni látszik a pénzpazarlás szenvedélye. A Schmidt Mi­cik, a Mágnás Elzák egy előkelő és fen­béjázó társadalmi kaszt tüntető jólétének áldozatai: bennük, a puha fészekbe helye­zett, morális súly nélkül szinte a levegő­ben libegő kis dísztárgyakban látja az em­beriség szenvedő, nagy fele az uri osztály bűnös könnyelműségét összesűrűsödni. S hiába fordul az orozva megfojtott, sze­gény és jóindulatu kaméliás hölgy felé a világ részvéte, itt ez a nagy, gyilkos, ret­tenetes rém emelte föl kaszáját, a nincs­telenség, az emberi nyomorúság, a meg­alázottság hördült föl és markölt bele az élet fényesebb oldalába, ahol mindig van fűtött szoba, gombaleves, diadém, gyé­mántos karkötő és automobil, mialatt a szenes legénynek meg kell dögleni a hideg­től, a fáradtságtól és a saját sorsának vég­hetetlen kicsinyességü megaláztatásától. Megállás. Irfa: Leo Larguler. Vonat dübörgés "hal látszott az éjszaká­ban és Mme Saroeliys szép kezeivel eltakarva a láimpa fényét, bucsut vett tőlünk és nem­sokára eltűnt a lépcsőkanyaru latnál. A férje és én a lefekvés előtt egyideig még a kertiben maradtunk. M. de Sarcellys hátradőlt nádszékében, mögötte egy hatalmas tölgy, ágai között a teli hóid olyan volt, mint valami óriási ezüst fészek. Mielőtt belekezdett elbeszélésébe, so­kéiig nézte felesége ablakát. A könnyű függöny mögött egy árny mozgott és a lámpa fénye könnyedén rezgett a mennyezeten. Lassanként ez a fény is elhal­ványult, halk szellő borzongatta meg a rep­kényt, messziről valami viz csöndes csobo­gása hallatszott. — Kedves költőm — kezdé M. de Sar­cellys, aki mmdig igy hívott engem — ma vol't életem egyik legfontosabb napjának az évfordulója. Ezen a napon dőltt el a sorsom végképpen. Húsz év előtt, reggel hat órakor a ked­vesemmel a gyorsvonaton ültem, amely itt a szomszéd állomáson megállott. A kedve­sem elképzelhetetlenül megcsalt, pedig én imádtam őt. Három évig tűrtem a hazugságait, kü­lönös históriáit, szeszélyeit, az anyját, egy vén kártyavető boszorkányt, egy altisztet, aki nevelte és akinek joga volt őt ölelgetni, száját csókolni, mielőtt visszatért a kaszár­nyába. Mindent eltűrtem és noha gyávaságom miatt undorodtam önmagamtól, mégsem volt erőm szakítani vele. Ama bizonyos év őszén utazni akart ve­lem. Hallott valamit a Borrornées-szigétekről és ott akart tölteni egy hónapot. Azonnal beleegyeztem; boldog voltam, liogy megszabadulok Páristól, a kedvesem barátnőitől, hogy egy ideig nem kell elszen­vednem kicsapongásait, szeszélyeit. Azonban álig hagytuk el a pályaudvart, máris kiállhatatlanabb volt, mint valaha. Szemrehányásokat tett, amiért az anyját nem hivtam meg, durcás volt és visszautasí­totta az ebédet. Egész éjjel nem tudtam aludni. Egyik cigarettát a másik után szívtam el a folyo­són, mert a kedvesem pihenni akart és a reg­geli szürkületig álltam ott. Hajnál' felé bementem, hogy egy kissé rendbeszedjeta az öltözékemet. A kocsiban zárt és rossz levegő volt, a kedvesem össze­ráncolt homlokkal ahidt; szája szögletéből egy kevés nyál folyt le; a keze a kényelmet­len helyzet miatt vörösen és dagadtan csün­gött alá. Sokáig elnéztem. Ez hát az a nő, akitől én annyi szenvedést és kínzást tűrtem el! Ismét kimentem és kinyitottam az úti­táskámat. Eközben, a vonat megállott. A ka­lauz tiz percnyi várakozási időt jelzett. Az ajtóba álltam. Velem szemközt, az ut mentén csinos kis ház átlőtt, amelynek nyi­tott ablakát körülfonta a repkény ós boros­tyán. Az ablaknál egy fiatal leány fésülködött a tükör előtt. Pongyolában volt és én tisztán láthattam nyúlánk alakját, gömbölyű kar­jait, gyermekded, szép fejét. Az ablakpárkányon nagy csokor rózsa feküdt. Az egész kép oly kedves és meg­nyugtató volt. hogy örökké elnéztem volna nyugodtan, boldogan. Nem tudom, hogyan történt, de hirtelen fogtam az útitáskámat és anélkül, hogy alvó ellenségemre egy pillantást vetettem volna, kiszálltam. A vonat tovább ment . . . Utána néz­tem egy pillanatig. Nemsokára eltűnt a ka­nyarulatnál, még esrv utolsó fütty és minden­nek vége volt . . . Egyedül maradtam az ismeretlen kis falu reggeli csöndjében, csodálkozva, csak­nem megdöbbenve saját merészségemen és azt hittem, hogy csak álomban hallom a vil­lanyos jelzőkészülék csengését, amely ugy hangzott, mint valami porcellánharang. Csak néhány perc múlva tudtam kibe-

Next

/
Oldalképek
Tartalom