Délmagyarország, 1913. december (2. évfolyam, 280-303. szám)

1913-12-02 / 280. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám : 305, Szeged, 1913 r1 ír in ír '„ui .ül, ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 — félévre . . K 12 — negyedévre K 6 — egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 SÜSér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K28 — félévre . . K 14.— negyedévre K T— egyhónapraK 2-40 Egyes szám ára 19 fillér. Kiadóhivatal Káráaz-oica «. Telefon-szám: 305. II. évfolyam 280 szam Kedd december 2. Courier de Hongrie. Egy tipikus ál-hirlapiró pört indított egy szerkesztő ellen, aki megiratta róla 'a lapjában, hogy ál-hirlapiró. A bíróság fölmentette a szerkesztőt, mert fényesen bebizonyította, hogy <a panaszos valóban álhirlapiró. Lapja, a Courier de Hongrie, mellyel az európai sajtót „informálja" a magyarországi dolgokról, nem hogy naponkint megjelennék, de néha esztendő is elmúlik, amig egy száma napvilágot lát és akkor se akad igazi ujságiró, aki a kezébe venné. Kulcsár Béla urat, akit a biróság Ítéletében ál-hirlapirónak nyilvánított, bizonyára vigasztalja az a tudat, hogy manapság az igazi hirlapiró tu'ajdonképen egy cseppet sem népszerűbb és kedveltebb egyéniség a társadalomban, mint az álhirlapiró. De mig az igazi hirlapirókat ráncbaszedheti Balogh Jenő, az ál-hirlapirófckal szemben tehetetlen még a törvényhozó hatalom is. Mert ők nem csupán az apró-cseprő szélhámoskodásaikból, pausáléikból, kijárásaikból és zsarolásaikból élnek, hanem a társadalomnak a felületességéből, Ízléstelenségéből és értelmetlenségéből. Egy uj Linnéé kellene az áí-hirlapirók különféle fajainak osztályozásához. Azok a Kulcsár Bélák, akik egyszerűen bejelentik a polgármesternél, hogy Courier de Hongrie cimen lapot alapítanak (s még azt mondják, hogy nincs sajtószabadság!) — a lapjukból két korona befektetéssel vegyi uton sokszorosítanak minden esztendőben, vagy minden harmadik évben egy példányt, s azután gyűjtik a szabadjegyéket, pausálékat, arrogánsan benyitnak a hivatalokba és ott kedvezéseket járnak ki „ügyfeleik" számára, — még a legkisebb és legtehetségtelenebb ál-hirlapirók közé tartoznak. Vannak egy pár százan és megélnek valahogy, mint egy kúriai biró vagy miniszteri tanácsos. De mit szóljunk azokhoz a tehetséges ál-kollégákhoz, akiket még mi, igazi hírlapírók is megsüvegelünk? Ezek még annyit se fáradnak, mint Kulcsár Béla, — nincsen Courier de Hongrie cimü lapjük, sohase állítják, hogy csak egy cikket is irtak (az az egy korrekt dolog van bennük, hogy valóban nem is irnak), de majdnem előkelőbb föllépésük, mint Harkányi János báró, gummikerekün járnak, a külügyminisztériumba kibejárnak, nagy pénzéket vesznek föl és egy-egy miniszter vállát megveregetve borús arccal jelentik néki: — F. F. pár nap óta neheztel Istvánra! (íNyájas olvasó, k'i nem vaev beavatva a nagy politikába, tudd meg, hogy István a miniszterelnök, a titokzatos F. F. pedig a — trónörökös.) Előkelő ál-kollégánk, aki a magyar sajtót képviseli a legfelsőbb régiókban, sohase jár szabadjegyek után, — neki a helyébe viszi'k. Mi ő hozzá képest egy kisebbfajta ál-hirlapiró, akit hatszor is kidobnak, mig ötven koronát adnak neki! Alkotmányos életünkhöz hozzátartozik továbbá, hogy csaknem minden államférfiunak akad egy ál-hirlapirója. Olyik teljesen analfabéta, sőt mosdatlan. De a miniszter urak és államférfiak azt hiszik róluk a maguk csodálatos naivságában, (s a politikai arénán kivül mind oly naivok!) — hogy legalább is három lapba irnak naponkint vezércikket. És ha a nagy politikusok ennvire nem tudják mepkülönböztetm az igazi hirlapirót az ál-hir!aoirótól, — miért várjunk több embeTTsrveretet az aktái között élő szegény pénzügyigazgatótöl. akitől trafikengedelmet, vagy a hitelszövetkezeti igazgatótól. akitől pausálét zsarolnak ki derék ál-kollégáink? Mi teliesen értíük, hogy nem szeret bennünket, uiságirókat, az a nanv közönség, atmelv csak a Courier de Donorié szerkesztőiét látja: ő uevnnte ráér o közönséovel megismertetni mncát mert "e—< ir. mig mi. akik iróasztahm'k mellett tölt; iük el az átlagosnál jóval rövidebbre A fátyol. Irta: Jeanne Nérei. — Anette, mesélj el nekem mindént, őszintén . . . Emlékezzél visisza utolsó bizalmas együttlétünkre, amikor a kertben este bevallottad nagy titkodat: szeietsz egy férfit, meg is mondtak neki, de elfutottál 'a válasza elől és hozzám menekültél, aíholl egész nyáron csak ő rá gondoltál . . . És emlékszel, mit mondottam néked: menj az életnek elébe Anette. mert bármilyen szomorúság is lesz a következménye balgaságodnak, későbben nem (leszel olvan egyedül a világban, meglesznek az emlékeid, mig az én szivem, az én életem emlékek nélkül miindig sivár marad . . . — Jó . . . De ne emeld föl a lámpaernyőt, Marié, jobb így, csak a tüz világítsa meg az arcomat . . . Igv legalább, ba mesélni fogok és az arcom piros llesz, nem fogod tudni, vájjon a tüz fénye festi-e azt pirosra, vagy az a titok, amit elmondok neked... és (add1 íeihér, gyürütlen kezedet az enyéimbe, hadd erezzed a vérem lüktetését is, amikor a hangomat hallod . . . — Találkoztál még vele azután Anette? — Igen, azért utaztam el tőled, mert tudtam, hogy ő visszatér Bárisba és . . . és elmentem hozzá. — És azután? — Nem emlékszem már arra a pillanatra, amelyben megláttam újból az arcát. Csak azt tudtam, hogy imiind a két kezemet odanyújtottam neki lés néztem, néztem ői mereven, de nem láttam. . . . Azt hiszem, nevettem. Marié, nevettem gyermeki kacagással, nevettem oly édesen, ahogyan csak akkor tudunk, amikor egészen ártatlanok vagyunk, amikor az öröm felejtet velünk mindtn és újra gyermekek leszünk. Azután észrevettem, hogy beszél hozzám és láttam a szeméiből, hogy szeret. — Biztosan tudod, Anette? — Igen. Bizitosan. biztosan . . . érted . . . biztosan és ugy is akarom tudni... Csontos kezeibe tettem az én. két reszkető kezeimet és hallgattam öt, mohón, (mintha forrásvizet innék egész nani szomjazás után ... Oh, a hangja, Marié! — Igen, már mondottad, hogy tudott beszélni, la nőkkel, minden nővel ... Te szenvedtél is emiatt, de már elfelejtetted. % — Mindegy, ha azt mondja, amit hallani kívánok. — Látszik, hogy busz éves vagy csak, Anette! — Az én busz esztendőm, Maire, illatos csokor; váriak-e, mig elhervad és azután nyújtsam át? . . . — Anette, Anette, kis szerelmes nő, a rajongásod engemet is magával ragad és szinte hihetetlennek tűnik föl, hogv baj érjen téged, aki ily bátran .megy az élet felé ... De kérlek, önmagad miatt, győződj meg arról, igazán szeret-e . . . Szereted őt, de ne menj a legrövidebb uton hozzá, mint a gyermekek, akik türelmetlenül várnak a játókra. Most gyönge perceid vannak; vári egv kissé barátnőm, mert különben nem fogod érezni a kellemes félelmet, amikor maid kopogtatsz az 'ajtaján, nála, aki még minden vonzóerő1913. évi december hó 15-én. legyek kaphatók VARNAY L. KÖNYVKERESKEDÉSÉBEN SZEGEDEN, Kárász-utca 9. Telefon: 81. szám.