Délmagyarország, 1913. október (2. évfolyam, 228-254. szám)

1913-10-04 / 231. szám

Szerkesztőség Kárász-etca 9. Telefon-azára i 305. ELŐFIZETÉSI ÁS SZEGEDEK egész évre . K 24 - látévre . . K 12*negyeOévre K 6-— egyhteapraK 2-Egyes szten ára tS ELŐFIZETÉSI ÁB VIDÉKEN IllírAn • ^mrri Kf fái i i i • r V %A c|oeI Cyi® • k 40— IEif*7« . . A Mte— negyedévre K egyUénapmK Z40 Esrss uta tea M BHte. KB itat Kárász-utca 9. Tetofofl-szám: 305. Szeged, 1913 ü. évfolyam 231. szásii; Szombat, október 4. Drámák. Furcsa járvány pusztít mind nagyobb méretekben a mai társadalomban. Az öngyilkosság. Napról-napra, néhány oldalon avagy néhány sorban mindennapi az olyan eset, amikor valaki fegyvert emel saját élete ellen. Már kezdik az emberek elfogadni azt a legtragikusabb igazságot, hogy ha valaki önkezével végezi ezt az életet, a melyről annyi könyv szépet és rutát beszél évezredek óta, szóval az öngyilkosság természetes valami már. Tudomásul vesszük — igy kellett lennie. Most, e héten, Szegeden is több feltűnő öngyilkosság történt. Csak Fournier Nándor és Welther Árpád esetére gondoljunk. S az emberek előtt még ez a két dráma is természetesnek látszik, nem kelt külön feltűnést, olyan majdnem, mintha valaki természetes halállal végzi útjait, avagy a másik betegség miatt életveszélyes állapotban vergődik. Holott a drámaiság ép ott van, hogy társadalmi közgyengeség okozta imindkettő drámáját, mert egyik se lett olyan férfiú, aki a kultura nagystílű —- igen szép és túlságosan rut — jelenségeit legyűrte volna, a szenvedéseikben megtisztulni kivánt volna és küzdeni kész akarattal bírt volna. S ép itt a kérdés, amely általános, tehát fel se tűnik, hogy: igen sok az olyan, aki szinte olyan lelkivilággal megy a napok elé, mint ez a két szegedi drámai hős, — akik a közönséges, járványszerü tünet miatt nem lehetnek mégse drámaiak, sem hősök. Az öngyilkosság, az élet gyáva kijátszása, mindenkor brutálisan csap ránk. Mi viheti e végzetes lépésre az élő szervezetet, hol kezdődik az a gondolatsorozat, amely az agyat hozzátrenirozza a halál elhatározásához? Valójában csupán három esetben érthető az öngyilkosság! 1. Gyógyithatatlan betegség, — amely lopva surran az emberbe, aláássa az élet örömeibe, a jövendőbe vetett hitet, megalázza testi és lelki szenvedésekkel, hogy a kór orvosolhatatlan, gazdagot és szegényt egyaránt rávezeti a boldog megsemmisülés útjára. 2. Nyomor, — amely reménytelen és vigasztalan, a legszükségesebbek nélkülözése, bénitő gondok, éhezés és szomjúság, kiszolgáltatva az időjárásnak, ez megőrli az embert, kifárasztja, megbénitja, a halál az egyedüli menekülésnek tetszik, elysiumi rétnek, ahol virágok nyilnak, galambok szálldosnak és angyalok hegedülnek. 3. A törvény sújtó ökle és a fegyver hideg csöve közötti választás sem érthetetlen. Hosszú szabadságvesztés, a bün bélyege, a társadalomból való kiközösités, az életen kívüli élet már kevés hijján maga a temető. — De mennyi esetben játszanak egyéb motívumok közre, szerelem, életuntság, csalódás, szégyen, álszemérem, pose, színjátszás, veszedelmes életkor és mint a mostani hallatlan gyorsasággal ismétlődő esetekben: egészen külső dolgok, a cselekedet végrehajtóitól függetlenek, a levegőben, a viszonyokban, az irodalomban, az életük stílusában rejlők. A milliomos Schwartz Liza hervadó rószaífák között szorítja játékfegyverét a halántékához, mert „nem birja az élet nagy erejét." Egy húszéves, szőke urileány, eddig a zenének élt és most meghalt, senki sem tudja miért. A kis Neugebauer fiu, nyolcadik gimnazista, első tornász és első eminens, szivenlövi magát, ,,fáradt vagyok az élethez, szüleim ne vegyétek zokon." A marienbadi öngyilkos, a kis Herzig leány, egy éjszaka addig néz ki szállója ablakán, amig kendőt dob a vállára, elmegy és mocsarak közé, sziklás szakadékokba veti magát. Előtte való nap még összeállítja az első zsurjára meghívandó barátnői névsorát. Levelet találtak a ridiküljében, meghal, mert „remeg az élettől és igy talán jobb lesz." Aigner Béla főtitkár, családos ember, tul az ötven éven, mellbelövi magát, mert „nem Végrendelet. Irta: Marcel Prfevost. Mme Pierre Duriert—Mme Pierre Duriennek. Kedves gyermekem, — önt, akihez ezt a levelet intézem: — önt én nem ismerem. Mégis az élők között van, ez órában, amikor e sorokat irom, valahol ebben a nagy Párisban. — Párison kivül talán . . . bár alig képzelhetem,, hogy Pierre-em jvidéki aszszonyt fog nőül venni, — majd amikor én már nem leszek . . . Látja, 'hogy izgalom és keserűség nélkül beszélek erről a második házasságról: mint egy elkerülhetetlen és kívánatos dologról: kedves Piere-em ne éljen egyedül és én, én nem sokára meghalok. Meghalok a jövő héten ; ép az imént csikartam ki az orvostól ezt a kegyetlen igazságot. Kegyetlen? Hosszú, kinos 'betegségtől bágyadtan: megváltás gyanánt üdvözölném a halált, — ha egyúttal el nem kellene búcsúznom az uramtól. És ezt az én uramat, lássa, ezt az embert én imádom, oly szenvedélyesen, hogy az aggónia órái, melyeket most átszenvedek, rövideknek tetszenek, ha mellette tölthetem. ön tudja, ugyebár, hogy ő róla akarok önnek beszélni E levélkét házasságuk második havában fogja átadni önnek meghitt és diszkrét öreg barátom. Legrand ügyvéd. Huszonhat éves voltam, amikor Pierre nőül vett, azóta nyolc esztendő telt el. Szükséges, hogy elmondjam szerelmünk és házasságunk történetét, ha meg akarom értetni e sorok céliát. Szomszédok voltunk, a Trévise-utcai házban, ahol leánykorom napjait éltem, ö a lakásunk melletti szobát bérelte ki; akkor végezte tanulmányait a zenedében. Pierre az a szép és hóditó férfi, szerény, bátortalan, sápadt fiu volt akkor, gyakran köhögött és nagyon szegény volt. Az anyám és én nagyon megsajnáltuk. Foglalkozni kezdtünk vele, a háztartásával, a fehérneműjével. Olykor együtt ebédeltünk, nála töltöttük az estét: rossz, bérelt zongoráján eljátszotta nekünk a kompozícióit. Az anyám nem tartotta nagyon tehetségesnek, de én, én már megsejtettem a zsenijét . . . Megérti, ugy-e gyermekem, hogy a szivem feléje repült? És ő is nagyon megszeretett engem. Kijelentette, hogy senki más nem lesz a felesége, mint én. Én nem rejtegettem előtte aggodalmaimat: szegények voltunk | mindketten — és én négy évvel voltam időI sebb nála. Ám ő nem tágitott. Én pedig na: gyon szerettem, semhogy sokáig ellenállhattam volna kéréseinek. Ez a becsületes és szive szerinti házasság szerencsét hozott neki. Még mielőtt megnyerte a római pályadijat, ismerni kezdték a művészvilágban és a mecenások körében. Napról-napra szaporodott a tanítványok száma. Megalkotta „Enoch Arden"-t, azt a gyönyqrü dalmüvet, mely egy csapással hires, ünnepelt emberré tette . . . És most gyermekem, most jól meg szeretném értetni magam . . . Isten óvjon attól, hogy Pierret vádolnám, hogy ugy tüntetném föl az ön szeme előtt, mint valami önző, rosszszivü embert. — Hírneves művésztől el nem várhatjuk azokat az erényeket, melyek közönséges filiszter első kötelességét képezik; ezen a mentségen kivül abszolválja az uramat az a körülmény, hogy a felesége idősebb volt nála és hogy titkos kór hervasztotta idő előtt. De a szívnek nincs kora, ugyebár? És érzéseinket sem hervasztják a test betegségei. Iszonyúan szenvedtem. Az első, édes békében töltött esztendők után forgatagába vonta az uramat a párisi élet, az uj nevek és fiatal dicsőségek után sóvárgó nagyvilági társaság. Pierret szédítette, mámoritotta az a láz, mely a dicsőség hajnalán forrongásba hozza a művész vérét ... És ettől fogva én reám nézve vége volt mindennek . ; . Éreztem, hogy Iskola öl tön vök, NEUMANN HL felöltük, cositilfiDk Kérjen árjegyzéket. cs. és kir. udvari és kamarai szállítónál fillk és leánykák ÍMÍi Szeged, Kárász-utca 5