Délmagyarország, 1913. október (2. évfolyam, 228-254. szám)

1913-10-31 / 254. szám

SxtrkesztSség Kárász-utca 9. i elefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 — félévre . . K 12negyedévre K 6"— egy hónapra K 2-Egyes szám Sra !9 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28-— félévre . . K14.— negyedévre K T— egy hónapra K 2*40 Egyes szám ára 10 Hllér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szegad, 1913. II. évfolyam 254. szám Péntek, október 31 Tisztek afférja. Pierre Loti, az ismert francia iró, a kinek exotiküs finomságokkal teli regényéből a „Krisanthém asszonyság"-ből készült a „Pillangókisasszony" szövege, uj exotikumokat, uj érdekességeket keresve a balkáni háböru alatt Konstantinápolyban' járt. Itt, a török fővárosban, mint a törökök barátja, sőt akkoriban talán egyetlen barátja a francia nemzetben, több izben becsmérlőleg nyilatkozott a bolgár hadseregröl' és a bolgár tisztikarról. Én édes jó istenem, olyan időket értünk, amikor nem lehetett az ilyesmit szigorúan venni! Végül a bolgár hadsereg sem viselkedett ebben a háborúban egészen ugy, hogy ahoz kritika ne fért volna. Leégett faluk, menekülő emberek, fölnégyeit muzulmánok és megbecstelenitett háremek jelölték azt az utat, jnelyen <a bolgár hadsereg előre nyomult. És a bolgár tisztikar sem viselte magát olyan előkelően, olyan euröpaiasan, mint ahogy rendszerint viselkedni szokott otthon, a szófiai tiszti kaszinóban. Bizony, megesett, sőt a legtöbb esetben ugy történt, hogy magúik a tisztek vezették a kegyetlenkedést, a mészárlást, a gyujtogatást és semmivel sem voltak jobbak, mint a közlegényeik. Nagyon jól tudom, hogy erre mentő körülményeket is lehet fölhozni. Az első mentő körülmény az, hogy a szerbek, görögök sem voltaik jobbak és hogy ami szenvedést okoztak a bolgárok a törököknek, ugyanezt a szenvedést kellett a bolgároknak viszont a. törököktől elszenvedniük. Az ilyesmi ;a Balkánon mindig kölcsönbe szokott menni, most is kölcsönbe ment, amilyen a mosdó, olyan a törülköző: a bolgárok fölgyújtják ,a török falvakat. A törökök fölnégyelték a bolgár lakosokat, a bolgárok fölnégyelték a török lakosságot. A bolgárok megbecstelenitették a török asszonyokat, a törökök a bolgár asszonyokkal cselekedték ugyanezt. A Balkánon már igy megy a háború és ebben a háborúban, melyben csupa balkáni náció vett részt, megtartották ezeket a jó ősi szokásokat. Ha Pierre Loti a bolgárdkról elmondotta véleményét, bármilyen szigorú volt, igaza volt, legfeljebb egy hibát követett el, hogy ugyanékkor a törököknek, a szerbeknek és a görögöknek is nem adta meg a magukéi. Most ,azonban, amikor már mindenki elfelejtette azt, hogy háború volt, jönnek a bolgár tisztek, fölfedezik azt, hogy Pierre Loti kellemetlen dolgokat mondott róluk és egyik tiszttársufcat kiküldik Párisba, hogy Pierre Lotitól elégtételt kérjen. Korkow hadnagy, aki —• mint megirtuk — már el is utazott Párisba, a legmesszebbmenő fölhatalmazást kapta bajtársaitól és a hadügyminisztérium pedig két havi szabadságot szavazott meg neki erre a célra. A hadügyminiszternek ez az előzékenysége azt bizonyítja, hogy a hivatalos körök rokonszenvvel nézik a tisztikar akcióját, sőt arra is hajlandók, hogy ezzel a szabadságadással annak bizonyos mértékig hivatalos karaktert adjanak. Az egész bolgár hadsereg áll itt szemben Pierre Lotival, a hadmiiveleteket maga a hadügyminiszter vezeti és minden reménye meg van annak, hogy a bolgár hadsereg, mely a legutolsó háborúban szenvedett vereségét még ki sem heverte, a francia iró ellen vezetett hadjáratában is vereséget szenved. Mert Pierre Loti, ha esze van, ugy dobja ki a nála jelentkező Korkom hadnagyot, hogy a lába sem éri a földet. Mi szállt egyszerre a bolgár tiszt urakba, ,hogy Szófián. Konstantinápolyon, Párison keresztül keresik a becsületüket és hogy minden erejükkel, mniden tekintélyükkel egyetlen egy iró ellen zudulnak, a ki meg merte irni róluk azt, hogy disznóság az, ha tisztek, müveit embereik, barbár emberirtásban vesznek részt, ha nem csak megengedik azt, hogy a megvadult csőcselék raboljon és gyilkoljon, hanem maguk is tevékenykednék ebben az undok munkában. Az egész európai sajtó megmondta erről az eljárásról a véleményét, az igaz, hogy a vélemény nemcsak a bolgároknak. hanem a szerbeknek, görögöknek és törököknek is szólt. Mi lenne, ha a bolgár tisztikar minden irón keresné a becsületét, aki azt irta róluk, amit megérdemeltek? Mozgósítani kellene mint párA túlságosan jó asszony. Irta: André Mfiüer. Az elnök '(a vádlotthoz): — Jean Emil Augustibi Munchonnak hívják. 1873. április huszonhatodikán született, hivatalszolga. Az ismerősei1 jelleméről jót, 'sőt mondhatnám kiválóan nyilatkoznak. A vádlott (hevesen): — Én becsületes ember vagyok, soha életemiben még egy sout sem loptam él. AZ elnök: > — Ez igaz, de hát nem is ezzel vádoljuk magát; az a ibüm, amély miatt' most itt ül az esküdtszék előtt, egészen más természetű. Azzal vádoljuk, hogy megölte a féleségét. Magának meg kell hallgatnia a vádat, azért itt még egyszer röviden összefoglalva elémoindom. Szeptember ötödikén aste a szokott időben ment haza. A felesége nem volt otthon-és maga dühösen látta, hogy nincs az asztal megteritve. Várt egy negyedórát, egy félórát, nyolc órakor a szerencsétflen asszony még mindig nem volt otthon. Maga kezdett türelmetlenkedni. A vádlott: —- Vallja be elnök ur. hogy az én helyemben ön is türelmetlenkedett völna. Az elnök: — Tudom, tudom, hogy kellemetlen a várakozás ... Nyolc óra tiz perckor hazajött végre az asszony. A vádlott: — Bocsánat, elnök ur, már egynegyed kilenc is volt. Az elnök: — Jó, negyed 'kilenc. Öt perc most már igazán nem számit az áldozatnál. Maga élénk szemrehányásokkal fogadta, amit ő sem akart sző nélkül zsebre vágni. Azzal védekezett, hogy a városban járt bevásárolni'. A vádlott (felháborodva): — Ez nem az az idő, elnök ur, amikor az ember vásárolni megy. Az elnök: i — Kétségtelen. De a vád azt állítja, hogy a felesége, aki szabónő volt, egy sürgős munkát szállított házhoz. A vádlott: — Ez nem igaz. Az igazság az, hogy sohasem ülhettünk rendes időben asztalhoz. Gyakran délben félégy óra lett, este nyolc, fél kilenc, amig az evéshez láthattunk. Nekem nagyon érzékeny a gyomrom és igy ön megértheti, elnök ur, hogy nem volt valami kellemes dolog- a számomra, ilyen rendetlenül étkezni... Az elnök: \ — Térjünk a tárgyra. Mme. Manchon magát egyedül hagyta az ebédlőben. Igy tette mindig, ha maga rosszkedvű volt, mert ő nem akart veszekedni. Kiment a konyhába, hogy ott megvárja, amig lecsillapodik a maga haragja. A vádlott (epésem): — Igen, hogy még jobban felingereljen. Az ember, ha haragszik, jobb szereti, ha van előtte valaki, akin a dühét kitöltheti. De vele, a feleségemmé!, nem lehetett semmire sem jutni, ő nem is félteit vissza az embernek, hanem csak a vállát vonogatta, vagy legföljebb elővette a. zsebkendőjét és a szemét törülgette. Ez rendkívül felboszan'tioltt mindig. Feleljen legalább a szemrehányásaimra! De csak jobban sirt és a szemeit a menyezetre szegezte, mintha boldogtalan lenne. Az elnök: i — Maga rendszerint hagyta a konyhában sirní az asszonyt, amig a béke ugy ahogy hely reállt. De ez este maga kiment hozzá, aminek aztán szomorú következményei lettek. Alig hogy belépett a konyhába, észrevette, hogy ahelyett, hogy a forró levesre vigyázott volna ... A vádlott: — Bocsánat, már ki is futott, elnök ur, érezni -lehetett az egész lakásban. Az elnök: — ... Mme. Manchon sirva ült a konyha Iszögletében, Maga megkérdezte, hogy mi baja. ö nem felelt, amire maga felpofozta. A vádlott (vállát vonogatva): — Kérem, egész kicsi pofon volt. Én nem vagyok brutális ember. Csak azért tettem, hogy kinyissa végre a száját. Az elnök: