Délmagyarország, 1913. szeptember (2. évfolyam, 203-227. szám)

1913-09-10 / 210. szám

2. zását erkölcsi szalvusz konduktusszal ruháznák föl. ,Tessék kikapcsolni azokat az igényeket egy esztendőre, vagy két esztendőre, amely idő alatt helyreáll a viszonyok normális rendje és hitelmüveletekkel fedezni lehet a város lukszuskiadásait. Szerencsétlen a (pénzügyi tanácsnok tervezete akkor is, ha ennek tisztán tárgyi elemeit tekintjük. Meg akarja adóztatni a köznép Olcsó szórakozását, a mozgófényképelőadást, de kihagyja a színházat, a mely az anyagilag tehetősebb középosztály zsebét érinti. Az adózásnak ez a neme természetesen egy pillanatig sem érintené a mozitulajdonosokat, de áthárulna azonnal a fizető népre, melynek belépődijai .az adózás első napján föl emeltetnének. S ha már az előadási jogosítványok osztogatásából akar pénzt szerezni a város, akkor adja pénzért a jogosítványokat azoknak, a kik ilyenékért folyamodnak, de ne akasszon meg fejlődésében egy életképes ipart és egy közszükségletet képező kuíturtéfiyezőt. Nem kevésbé indokolatlan lenne a városi hivatalos szolgáltatások árának megfizettetése is. Mindenekelőtt az illetékszedési jog ilyen formában állami privilégium, mely eddigi tételeivel is elég terhesen sújtja a jogkereső polgárságot. Egy erkölcsi bizonyítvány kiállítása ma is egy koronás jegyzőkönyvi bélyegbe és két korortás okmánybélyegbe kerül; ha most hozzávesszük m'ég <a tervezett két koronás városi illetéket, ugy öt korona lenne az az összeg, aimit egy mindennapos szükséglet kielégítéséért épen az állástkereső, pereskedő, ügyes-bajos szegényembernek fizetnie kellene. A város hivatalai közpénzekDELMAGYARORSZAG bői tartatnak fenn és pedig sokkal nagyobb mértékben, mint az állami hivatalok; teljesen méltánytalan tehát, hogy a város tisztviselőinek munkáiért olyan közszolgáltatást számítson föl a város, aminek állami formáját is csak a törvényhozás szankciója igazolja. Az az indokolás, mellyel Balogh Károly pénzügyi tanácsnok kiséri ezt a két félrébicsaklott javaslatot, naivságával szinte megható. Reméljük, hogy a város törvényhatósági bizottsága nem fogja ezt a naivságot túlságosan komoly hangra fölváltani és olyan sorsra juttatja az indítványokat, amilyent azOk méltán megérdemelnek: elteszi emlékül azok mellé a torzszülöttek mellé, amilyenékből már szép kis gyűjteménye van .az utóbbi évek közigazgatási tévedéseit őrző levéltárában. jiMiaaaiiiaiMgBiaaiBiMHinauHMHaaaaiamaHa A békedelegáció munkája. Konstantinápolyból jelentik: A békedelegáció tegnapi első ülése déli egy órától délután kiét és egynegyed óráig tartott. Ez alkalommal a formalitásokat intézték el. A következő ülés csütörtökön délután három órakor lesz. A békedelegátusok tegnapi ülése után a bolgár delegátusok a hozzájuk intézett kérdésekre azt válaszolták, hogy a törökök a legjobb intenciótól vannak áthatva. A békedelegátusok tegnap elhatározták, hogy egyelőre magánjellegű üléseket tartanak, a titkárok és jegyzőkönyvvezetők bevonása nélkül. Az első ilyen ülés ma este lesz a bolgár delegátusok lakásán. — Konstantinápoly, szeptember 9., A sajtóiroda megtiltotta az itteni sajtónak, hogy a konferenciákról mást, mint hivatalos híreket adjon ki. Ugyancsak meg van tiltva a sajtónak a békekötés kérdésiéről elmélkedni, mert a lapok a legutóbbi napokban heves polémiát folytattak a bolgárok ellen. 1913. szeptember 10. Szabályrendelettel rendezik Szegeden a zárórát. — A főkapitány tervezete. — (Saját tudósítónktól.) A kereskedővilágot most legjobban érdeklő kérdés, hogy miként fog intézkedni a város hatósága annak a miniszteri leiratnak érdemében, amely tudomására hozza a városnak, hogy a záróratörvény rendelkezéseinek határain belül szabályrendeletileg rendezheti a záróra kérdés sét. Ennek az ügynek etreferálása a város tanácsa előtt, Somogyi ,Szilveszter dr. főkapitány hatáskörébe tartozik. A Délmagyarország eddig is nagy figyelemmel és "kimerítően foglalkozott ezzel a nagy ,horderejű ügygyei és most, hogy a főkapitány megérkezett szabadságáról, munkatársunk fölkereste és megkérdezte, hogy miként fogja javasolni Szegedre vonatkozólag a záróra rendezését. Somogyi Szilveszter dr. főkapitány kijelentette munkatársunk előtt, hogy föltétlenül szükségesnek tartja a záróra kérdésének szabályrendeleti uton való rendezését és kellő előtanu'lmányozás után szabályrendelet-tervezetet terjeszt ebben a kérdésben a közgyűlés elé. A főkapitány ugy tervezi, hogy a törvény általános érvényű rendelkezésének figyelembe vételével meghallgatja a szegedi kereskedelmi és iparkamarát, a Szegedi Kereskedők Egyesületét, a Kereskedő Ifjak Egyesületét és mindazokat az egyesületeket és érdekköröket, amelyeket ennek a kérdésnek szabályozása érint. A főkapitány tervezetében a legmesszebbmenő figyelemben fogja részesíteni ugy a különböző természetű üzletek, mint az alkalmazottak érdekeit. méltóságoddal, elegáneiáddal . . . szépségeddel és . . . — és ötezer márka évi jövedelemmel — vetette közbe röviden, gúnyosan. A hadnagy ajkába harapott. Ugyancsak kemény szavakat tartcrtt vissza ezzel, melyeket föllázadt önérzete súgott. Aztán pár pillanat múlva halkan és egész nyugodtan szólt: — Ha igazán szeretsz, ez nem lehet előtted akadály. — Szeretlek, de nagyon aggódom jövőnk miatt. — Egy évvel ezelőtt nem is gondoltál reá, ugy biztál bennem. — Akkor még nem ismertem ennyire az életet. A férfit mintha mellbelöktók volna. — Hogyan érted ezt? — Egész egyszerűen kedves barátom. Mikor férjem feleségül vett engem, a kicsi külföldi leányt, kinek olyan pici hozománya s cly óriási igényei voltak, szivesen hozzámentem. Egy parvenühöz. Akkor nem volt rnás választásom. Azután jöttél te — megszerettelek azzal a szerelemmel, amelyről a költők énekelnek. De látod most, mikor már ennyire vagyunk, miattad is telve vagyok aggodalommal. Hiszen beláthatod. Már régen nem tartották egymást átölelve. Az első csipős szavak után a férfi íróasztalához ment, a nő leült a kicsi pamlag sarkába. Az íróasztalon feküdt a hadnagy apjának ma érkezett levele. „Mi mindent föláldoztunk érted! ... És továbbra is szivesen hozunk áldozatot — boldogságodért!" A férfi tudta, .hogy szüleinek eme kijelentése, egv a minden kényelemről, jólétről való lemondással. És ő erre eddig nem is gondolt. Ekkor valami megrendült lelkében . . . . Pfuj! — Igazad van Lia, — szólt halkan és ugy tűnt föl önmagának is, mintha szava messze távolból hallatszana. — Igazad van. A nő meglepődve nézett föl. Ilyen könynyen lemondana róla? ... ö ... ? És a másik a két kézzel szórja neki a pénzt, az ugy küzd érte, mint az útszéli koldus! Természetesen —' — annak keze nem oly fehér és keskeny és nem disziti nemesi címeres pecsétgyűrű, mint ezét, aki tenyerébe hajtotta fejét. Amannak keze a munkától durva, csontos és az erek rajta vastagok, szürkék ... és a gyémánt ugy ragyog rajta, mint a hazugság. Megrázkódott. De mit törődik vele ... Hiszen mindene van, amit kívánhat. Ékszer, ruha és mindenütt az első hely . . . emellett pedig egyszerű kis hadnagyné, a kire azonfelül még ferdén is néznek .. .elvált asszony ... A férje elégszer eléje tárja ezt . . . naponta elégszer... — Aztán meg tudod a gyermekek miatt is — szólt az asszony tompán, tétovázva. Ebben a nagy csöndben, mely betöltötte a kis hadnagy szobáját, szinte félve súgta bele a szót. Aztán elhagyta egy bérautón a házat, hugy visszatérjen a pompás villájába, amely férjének tulajdona. Éjfél . . . Hans Arthur von Rennlhof hadnagy összehajtotta a levelet, amit ma reggel az apja küldött neki. Aztán újra szétbontotta és megcsókolta az aláírást. Vége.... Másként nem cséle'kedhetik. Hogy holnap újra találkozzék vele reggel, mikor kilovagol, vagy este az Operában és megcsókolja kezét, mint idegennek? Azután a boldogság után? Áthelyeztesse magát? Mit használna. Az emlékezés mindenütt halálba kergetné.... Elővette a fegyvertokot. Nem remegett a keze. Ebben a percben kopogtatás nélkül rohant be ihü szolgája. — Hadnagy nrnak jelentem alássan, riadót fújtak! Akkor meglátta ura kezében a pisztolyt. | Szegénynek megállt a szívverése. És hogy nézett ki a hadnagya — mint a fal, oly sápadt... És délután az a hölgylátogató, aki arra szokott sétálni, amerre gazdája lovagolt ... Egyszere megértett mindent. — Riadó — hadnagy ur! Künn óriási zaj. Kitört volna a háború? Vagy csupán az ezredes szeszélye... Mindegy, ő elsősorban katona . . . Mikor hazalovagolták, már hajnalodott. Az egész uton csak arra gondolt, ami ezután való élete lesz, a lemondás... A hadnagy ugy érezte, mintha erős kötelék szakadt volna le szeméről. Mintha a riadó egyedül neki szólott volna ... Szolgája az ajtóban várta és szőke markáns arcán könny hullott alá. — Hála Isten hadnagy ur, hogy itthon van, — köszöntötte sirva. — Ejnye Hecht, katonaszokás ez? — Szokás ide, szokás oda hadnagy ur — otthon haldoklik az apám, az anyám is nagyon gyönge és én vagyok hét gyerekük közül az utolsó . . Bevezette a lovat az istállóba s a hadnagy hallotta, hogy zokog a szegény fickó. Öt azonban a riadó az életre ;hivta viszsza. Bement szobájába és föltárta az ablakokat, hogy kiűzze az erős, kábitó partümillatot . . . Otthon az édesapja és édesanyja és ő az egyetlen gyermekük . . . Elrakta fegyverét. Most ismét nyitva az élet kapuja és ő át akart rajta menni, hogy bezárja maga mögött. De már nem. Élni akar, hogy mindig készen találja a riadó . . .! A mennykőbe is ... Mint becsületes fickó a haza zászlója alatt akar meghalni... Persze a szive az még ménhetetlenül fájt... Egy (folyó könnyen segíthetne rajta. De messze innen, közel az orosz határhoz, két öreg szempár talán megérezve valamit, nyugtalanul virraszt . . . Aludjanak ; békén. Ö bátor lesz és erős s ha nagyon fog j fájni a szive, hadd fájjon. Közel a háború, a szép halál!