Délmagyarország, 1913. szeptember (2. évfolyam, 203-227. szám)
1913-09-19 / 218. szám
114. DCLMAQYARORSZaO 1913. szeptember 14. vámsezdéshez sem, mert a fürdővendégek nem kelnek át a túlsó partra, csak a vizbe mennek és ugyanazon az uton jönnek viszsza. A vámszedési jog tehát jogilag ugyancsak erősen inog. Aggályos lévén a vámszedési jog, a javadalmi bizottság 800 korona parthasználati dijat akar bevasalni a partfürdön. Ezzel, reméljük, sikerülni fog a partfiirdőt végérvényesen megfojtani az érdemes hatóságnak. Ez a fürdő, mely nem üzleti haszonhajtás céljából, hanem a közegészségügyi szolgálatára létesült, az idén tizenkétezer korona veszteséggel működött a rossz időjárás miatt; ha tehát eddigi bajain kívül még a város is meg fogja zsarolni, akkor már igazán egészen (készen lesz közegészségügyi szolgálataival. Ugy vagyunk értesülve, hogy a partfürdő vezetőségének minden tagja jelentékeny anyagi áldozattal és váltótartozásainak növelésével járult hozzá az árviz okozta károk viseléséhez; az ilyen intézmény tehát még akkor is számot tarthatna a parthasznál.ii dij elengedésére, ha annak szedését eddig valami fontos városi szü'kség megkívánta volna. Miért nem szed a város levegő- ás etcahasználati dijat boldogtalan lakosaitól? . . . A Délmagyar ország mindig a közönség érdekét tartotta szem előtt és mindig kész volt rámutatni azokra az eltévelyedésekre, melyek a polgárság indokolatlan rnegterheltetését vonják maguk után. Jobb városi gazdálkodást kérünk s akkor nem lesz szükség a minden áron való megadóztatási elv hajszolására. Japán és Amerika A berlini Press•ccntrále jelenti: A japán kormány elhatározta, hogy válaszul a kaliforniai bevándorlási bilire, mely tudvalevőleg eltiltja a japánok bevándorlását, az amerikai áruk vámját háromszorosra emeli. Küszöbön az államosítás. — Közigazgatási főtisztviselők Poroszországban. |— (Saját tudósitónktól.) Budán, a műit héten a közigazgatás államosítása ügyében bizalmas tanácskozás volt, amelyen Sándor János belügyminiszteren kivül részt vettek Miskolczy Ferenc biharmegyei főispán és Fráter Barnabás alispán is. Egyik nagyváradi lap munkatársa meginterjúvolta a két közigazgatási tisztviselőt, akik egybehangzólag kijelentették, hogy az államosítás kérdése annyira előrehaladott stádiumban van már, hogy valószínűleg elmarad az októberi megyei restauráció és egyszakaszos törvény fog rendelkezni arról, hogy azok a tisztviselői mandátumok, amelyek decemberben lejárnak, az államosítás életbeléptetéséig meghosszabbíttatnak. A nyilatkozók jól értesültségét nem lehet kétségbe vonni. Mindketten bizalmasai Tisza István grófnak, Miskolczy Ferencet pedig kitűnő közigazgatási szakértőnek mondI ják, aki bizonyára megfontolja a szavait. A közigazgatás államosítása tehát közvetlenül küszöbön áll. Az egyszakaszos tör| vényt valószínűleg októberben, nyomban a képviselőház összeillése után, benyújtja Sánj dor János belügyminiszter. Sietni kell a közigazgatás államositásával, hogy az uj választás ne találja készii; letlenül a kormányt, illetve az országot. Az ! államosított alispánok jés főszolgabírók bizonyára engedelmes kort esel lesznek a kormánynak. A közigazgatás előtérben álló államosításával van kapcsolatban az a tanulmányut, amelyet a Vármegyei Tisztviselők Országos Egyesületének megbízásából ötven vármegyei főtisztviselő tesz Poroszországba, az állami közigazgatás hazájába. A tanulmányutat diplomáciai uton készítették elő. A porosz belügyminisztérium már értesítette Sándor János belügyminisztert, hogy örömmel áll a tanulmányozók rendelkezésére és gondoskodni fog kellő fogadtatásukról. A tanulmányuthan az alispánok közül részt vesznek: Issekutz Aurél (Krassószörény), Skultéty Ferenc (Bácsmegye), Schéder Gyula (Kisküküllő) és Gyulay Lajos (Hunyadmegye). Horváth József dr., az országos egye1 sülét igazgatója már tegnap Berlinbe utazott a program előkészítésére. A társaság e hó 23-án indul el Budapestről és tiz napig fog Poroszországban időzni, hogy a járási szervezeteket megismerje. Negyven hold ingyenföld a kenderakadémiáért. — A földmivelésügyi miniszter leirata a pénzügyi bizottság előtt. — (Saját ^tudósítónktól.) A pénzügyi bizottság csütörtökön délután tartott ülésében hosszas Vita támadt az Újszegeden építendő kenderakadémia ügye körül. Balogh Károly pénzügyi tanácsos a tanács utasítására bemutatta a földmivelésügyi miniszternek azt a legutóbb érkezett leiratát, amelybén a miniszter az ingyen fölajánlott 25 hold területen kivül még 15 hold ingyenes területet kér a kenderakadémiának, összesen hát negyven holdnyi területet kivan a földmivelésügyi miniszter minden ellenszolgáltatás nélkül. Mielőtt r tanács erről érdemben határozott voina, meg akarta hallgatni a pénzügyi bizottság véleményét. A kenderakadémia építését ebben az évben föltétlenül megkezdik. Az árlejtést is megtartották már, a beérkezett ajánlatok közül Ligeti Béla műépítészét találta a legmegfelelőbbnek az árlejtés! bizottság. Az ajánlatokat most számítják át és bírálják fölül a földművelésügyi minisztériumban. Az a 15 hold terület, amelyet most ujabban kér még a miniszter, arra az esetre kell, ha az akadémiát továbbfejlesztik. Eredetileg ugyan mindössze 15 hold területről volt szó, de aztán még tiz holdat kért a miniszter, ezt is szívesen odaadta a város. A leirat szerint az ujabb tizenöt holdon később kenderfeldolgozó gyárat építenének, ahol százhúsz munkás kapna alkalmazást. A kért területeiknek azonban egy részét nemrégiben adta el a város 200,000 koronáért, tehát már itt is akadályok állanak a miniszter kívánsága előtt, mert a város több anyagi áldozatot, mint amennyit eddig hozott, már nem hozhat. De kér még egyebet is a miniszter a napokban érkezett leiratában. Minthogy Újszegeden mindezideig magasnyomású vízvezeték nincs, külön vizmü'telepre van szüksége a kenderakadémiának. Ez évente körülbelül harmincezer koronába kerül, amelyhez évi tizenkilencezer Útközben. Irta : Paul Schler. Egyre zajosabb lett a vacsorázó nagy társaság. Uj alakok jöttek hozzájuk az elegáns vendéglő terraszára, amely a folyam fölé volt építve. Óriási babéraival, ritka szép pálma példányaival és az azok között végighúzódó sok égő vörös virágaival együtt valóban szép látványt nyújtott volna még akkor is, ha nem ugy mint most, csupa gyönyörű nő foglalt volna helyet asztalainál. Legénybúcsút tartottak. A legfessebb huszárt bocsuztatták az asszonyok. Nem az eróris hiilgyek, a hosszura nőtt laposmellü kauciós asszonyok, de a vármegye nyíló bimbaiból kivirágzott százszorszép virágszálak. Akiket nem fűzött egyéb a daliás katonához, mint pár forró kézszorítás, egy-egy csábos keringő vagy mámoros csárdás emléke. Akik együtt lovagoltak vele a falkavadászatokon és együtt mulattak a dzsentrikaszinóban néha három nap, három éjjen át egymásután. Csengett a kacagás és a vidám beszéd. Összecsendültek a poharak s a tréfás felköszöntőknek nem volt sem vége sem hossza. Mámorosan jókedvű volt mindenki. A század kapitánya, a marcona bajuszu kis ember, rekedt hangon mesélt: — Két dolgot tanultam meg az életben, de aztán azt kifogástalanul. — Halljuk, halljuk! — kiáltották kacagva a szép asszonyok, a rózsáarcuak, a mosolygók, a szépek. Tudták, hogy ebből valami tréfadolog fog kisülni. — Először is, ha valami munkával lettem megbizva, első teendőm volt valakit keresni, aki azt helyettem elvégezze. Ha nem akadt senki, végre is megcselekedtem magam, de mindenesetre megpróbáltam előbb •másoknál. — Igy lett maga dologkerülő és erre muszáj inni — csengett egy szép szőke aszszony szava s a többiek nevetve kocintottak vele. — Halljuk a másodikat, — kiáltották többen a százados felé, akiről mindenki tudta, hogy a legmunkaszeretőbb ember, a legpontosabb katona s egyike a legbecsületesebb férfiaknak, de aki valódi énjét száz lakat alatt őrzi, féltve rejti el az emberek szeme elől. — Másodszor: megtanultam feledni. — Azaz feledékeny lett. Erre is muszáj inni! — Nem. Megtanultam akarattal feledni. Treníroztam magam. Sikerült. Elfelejteni bizonyos dolgokat, amiket ki akarunk törölni emlékezetünkből Ez nem könnyű dolog. Tessék csak vele megpróbálkozni. Iszonyú energia kell hozzá. Néha azt hittem, bele kell őrülnöm a rettenetes erőfeszítésbe. Végre sike, rült mégis és most — nagyon meg kell erőij tetnem az eszemet azért, hogy bizonyos dolj gokra emlékezzem, amiket ki akartam törülni multamból. Egyes emberk, tények, szavak alig-alig jutnak eszembe . . . — Szégyelje magát! Ilyen vallomás! Előttünk! Asszonyok előtt! A mi lovagjaink egyike! — kiáltoztak össze-vissza a kacagó asszonyok. Csak egy ajk maradt szótlan, egy arc sápadt el, egy kéz remegett, amint kinyújtott karral a kapitány felé kínálta a pezsgőtől habzó poharát. Az alig három hónapos menyecske a szomszéd vármegye leggazdagabb földesurának felesége volt. Talán nem is vette észre senki a csupa mosoly-kacagás zűrzavarában . . . Az ünnepeltet kívánták aztán szólásra birni. Fölemelkedett a gyönyörű szál ember, aki egyenes volt, délceg, hajlithatlan, mint bércek fenyője s félig tréfásan, félig komolyan szóhoz kezdett: — Virágos uton jártaim ibolya volt ágyam, jázmin a takaróm. Ételem az volt, ami a méhéké. Italom a pillangók itala. És ugy hallgatom a csalogány dalát, mint imádságos ember a templomba hivó harangszót. Aki virág nékem nyílott, letéptem és dolmányomhoz tűztem. Útközben aztán, ahogy a határhoz tartottam, utamat állta egy kis csipkerózsa. Megfogott. Rabul ejtett. Bilincsbe verte ö'e'ő két karomat és holnap — holnap iesz esküvőm. Mintha könny csillogott volna valamenynyi asszony szemében. — Éljen! Éljen! Éljen! — hangzott , most harsányan az urak szava. A cTgány tust ! húzott. Ittak a szép menyasszony egészséj gére, aki hófehér ágyán pihenve, bizonyára i nein álmodik arról, hogy deli vőlegényének mosolygó szavára mikép borul el a százszorszép asszonyok arca, akiket pedig nem füz hozzá más, mint pár forró köszöntés, egy' egy csábos keringő, vagy mámoros csárdás emléke ....