Délmagyarország, 1913. szeptember (2. évfolyam, 203-227. szám)

1913-09-12 / 212. szám

S i e r készt 6 s ég Kárász-utca 9. Telefon-szám: 365. ELŐFIZETÉSI ÁB SZEGEDEK egész évre . K 24 - Wévw . . K 12 negyedé*rc K 6-— egybétnpca K 2"Ecyes száa ár* M WU. ELŐFIZETÉSI ÁS VIDÉKEN egész évre . K télévrc . . K ML— negyedévre K T— egyhónapi* K 240 Ectws saáai ára M Ki< .1 Kárász-utca 9, Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 212. szám Péntek, szeptember 12 A kolera szövetségese. A kolerának, magyar földre újra ellátogatott rémnek mi a legjobb és legtöbb hasznot hajtó szövetségese? A nyomor, a szegénység, ,a testi elsatnyulás mellett a butaság természetesen. Bizonyosan nem véletlen az, 'hogy a Balkánról érkező fekete halál egy egész ország átugrásával épen Bereg vármegye észaiki részéhen, a Verhovinán tudta megvetni a lábát. Szórványos esetek imitt-amott is előfordultak, a legtöbb helyen izolálták őket. Tuliajdonképeni járványról csaík itt lehet beszélni a Verhovinán, ahol egyik faluról a másikra csap át a ragály és az egyes eseteket láncolatos összefüggésben tartja a Latorca hullámaiban tovább lopódzkodó halál. A beregi közigazgatásról el kell ismerni, hogy ebben az esetben hivatása magaslatán állott. Gulácsy István alispánnak sem éjjele, sem nappala azóta, hogy az első gyanús esetek mutatkoztak, rendkívüli energiával személyesen vezeti a védelmi intézkedéseiket. És ha a járványt eddig nem sikerült lefülelni, annak az oka ugyanaz, ami okozta, hogy a 'balkáni kolera egész Magyarország átugrásával épen észaiki Beregben ütötte föl legfélelmetesebben a fejét. A kolera szövetségesei: a nyomor, a szegénység, a testi elsatnyulás és a butaság sehol sem olyan hatalmasak, (mint itt: az embert, disznót, tyúkot, tehenet magába záró kis faházak és a romlott kukoricakenyér világában. Egy beregi úriember mesélte nekünk a következőket: — Végig a Latorca mentén katonák állnak, éjjel-nappal őrzi a megfertőzött vizet. A faluban ikidobolták, hogy aki a Latorca vizét issza, az halált iszik. Mégis lépten-nyomon megtörténik, hogy az emberek vizet lopnak a halál folyójából és másnapra, harmadnapra egy-két számmal újra nő a szomorú statisztika. A szigorú közigazgatási intézkedések természetesen sok embernek az exiszteneiáját sértik. A Latorcában sok hal van, egész családok éltek a halászatból. Ezeknek a kenyerüket vette el az a tilalom, mely elzárta a viztől őket. Ezeknek az embereknek nem fér a fejükbe, hogy miért nem szabad most már halászni, amikor eddig szabad volt? Mi történt a Latorcával, holott ők nem látnak rajta semmi változást? A piszkos szürke hullámok csak olyan egyhangú hömpölygéssel törnek elő a hegyi /kanyarulatokból, mint eddig, miért mondják azt, hogy ebben a vizben a halál lakik? A kolera miatt zár alá vett községekben nagyon sok napszámos ember 'lakik, 'alkjik eddig Munkácson s a délebbi falukban keresték meg a maguk és családjuk kenyerét. Most ezéket nem engedik át a falu határán. „Az urak nem akarják, hogy keressünk, az urak éhen akarnak veszíteni bennünket!" — mondják ezek az emberek. Amikor a beregi úriember meséjét hallottuk, a harmincas évek nagy kolerajárványának borzalmai jutottak eszünkbe, amiket Jókai mesteri leirásai olyan közel hoznak hozzánk. A nép akkor sem bizott az ,,urak"-ban és minden bajáért, minden szenvedéséért az urakat 'tette felelőssekké. Jókai megírta, faluról-falura, hogy terjedt a hire annak, hogy az urak megmérgezték a kutakat, abból lesz a „mirigy" és amikor valahol elcsíptek egy doktort, aki a veszélyeztetett falvakba nagy pléh-dobozokban hozta a Vismuth-porokat, diadalmaskodtak, hogy ime: már meg is fogtak egy méregkeverőt! Egész vidékek lázadtak föl kétségbeesésükben és sehogy sem lehetett velük elhitetni, hogy a kolera egyformán veszedelmes szegénynek és gazdagnak. A verhovinai békés, csöndes nép természetesen messze van attól, hogy lázongjon s annál is okosabb már, semhogy fölüljön holmi mérgezési meséknek. Ám azért kétkedve, bizalmatlankodva hallgatja az urak intézését és indolenciájával! és nemtörődmségével maga segíti elő legjobban a járvány terjedését. Ennek a szegény, háll|U I Paulette nagynéni. Irta t Paul Bonhomme. „De néz drága keresztfiam ... azt a szegény árva -leányi feleségül kell venned! Én kívánom,-én* parancsolom!" „De mondtam már kedves bácsi, hogy nem akarok házasodni!" „Nem akarsz?! No akkor jól van. Akkor megyek, mert még goromba találok lenni!" A derék öreg Qhoquart nagybácsi dühösen megragadta botját és kalapját, majd unokaöcscsére csapva a szobaajtót, távozott. Mert hát a boszusága nagyon természetes is volt. Már évek óta számítgatja ott a vidéken, Toulouseban, hogy öcscse elveszi azt a szegény árva Paulettet, emiatt is jött föl Parisba, Ihogy a lelkére beszéljen — de hiába. Amig a szállodájáig ért, egyre szidta m'agában azt az átkozott rossz fiút, aki mindenáron nagybátyja — már mint a Ghoquart — szomorú sorsára akart jutni, agglegény akart maradni. De beszéljen az ember egy ilyen élni vágyó legénnyel. Pedig egy esztendővel előbb, amikor Iskola öltönyök, felöltők, costdmSk fink és " még lenn volt Toulouseban, ugy megtetszett neki az a leány, Ihogy biztosra vette. Ilyen 'haragos gondolatok közepette tünt el Párisból a gondos nagybácsi. Edmond és a nagybácsi ezután az eset után hónapokig nem látták egymást, nem is hallottak egymásról semmit. « Annál jobban csodálkozott a mi Edmond barátunk akkor, amidőn egy reggel a következő levelet kapta Toulouseből: „Kedves öcsém! Bizonyára haragudtál reám akkor, amidőn néhány (hónappal ezelőtt a te tulajdon boldogságod érdekében fáradoztam. De hát te voltál a hibás, mert elütöttél magad mellől egy olyan derék hajadont, aminő Paulette Mercier . . . Az ő boldogságáról azonban ezek után sem tudtam letenni és hogy igaz bánatomnak véget vessek, a neked szánt szerepet magamra ruháztam. Örömmel tudatlak, hogy Paulettet feleségül vettem . . . Ha csak egyszer az életben örömet akarsz nekem szerezni, akkor a húsvéti ünnepekre feltétlenül jöjj le hozzám. Itt megismerheted uj nagynénédet a maga teljes szépségében és szívjóságában s magad is bizonyára helyeselni fogod, hogy őt családunkba 'vettem!" Edmond a levél olvasása után legelőször alaposan kinevette magát. Mégis csak furcsa, hogy az ötvenöt éves nagybácsi feleségül veszi azt a leányt, akit még néhány hónappal előbb unokaöcscsének ajánlott feleségül. Ilyesmi nem' történik minden nap. Rövíid gondolkozás után elhatározta, hogy leutazik. Néhány nap múlva becsomagolt s útra kelt, hogy személyesen fejezze ki szerenesekivánataiit. • „A te vagy az, te csirkefogó ... Na látod ezt szeretem; mégis csak derék fiu vagy te! . . ." „Szót sem érdeme!, kedVes bácsikám. Csak nem mulasztom el, hogy az uj nénémet személyesen ne üdvözöljem." „Nagyszerű! Derék! . . . Mindjárt látni is fogod!" Erre karon fogta Edmondot és bevezette Paul ette szobájába. Paulette előtt kissé mereven, mosolygósan meghajolt. „Üdvözlöm, kedves néni! . . . „Jó napot, kedves unokaöcsém." Edmondnak nagyon furcsán tünt föl, hogy ezt a szép, nála sokkal fiatalabb nőt NEUMANN M. Kérjen árjegyzéket. cs. és kir. udvari és kamarai szállítónál részére , - ' ••? JBlc kaphatók Szegedy Kárász-utca 5.