Délmagyarország, 1913. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)

1913-08-17 / 191. szám

16 Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÍR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÍR VIDÉKEN 1 Szerkesztőség Kárász-utca 9. egész évre . K 24 - félévre . . K12- | í • mÁm m ' tl" tf IA I cjCM Cfll • ü JlF— mVTiC , . K I4e "" I negyedévre K 6'— egybénepnK 2— negyedévre K 2- egykénapra K 2*0 Telefon-szám: 305. Egyes síim éra M Mta. Egyes méb ára It Mér. Tl Momiími 385. Szeged, I9Í3. II. évfolyam 191. szám. Vasárnap, augusztus 17. Karddal! Tisza István gróf miniszterelnök már megnevezte segédeit, mivelhogy Pallavicini György őrgróf a segédeivel provokáltatta és igy Tisza nem térhetett ki az ügy ilyen folytatása elöl. Az országot méltán foglalkoztatja ez az eset, pláne az ilyen folytatásban. Íme, a miniszterelnök ismét olyan helyzetbe kerül, amikor a kard is beleszól a politikába. Azaz: nem is a politikába. Mert Magyarországon egy frakció egyáltalán nem politikát csinál, hanem egészen mást. Személyi hajszát. Ez pedig a karddal való élet-haláljáték kétségbe nem vonható dokumentuma. Kissé tragikus és majdnem komikus, hogy az ellenzéket csupán, kizárólagosan a személyi esetek érdeklik. Semmi egyéb, csak ez! Minden, ami nem ide tartozik, az bliktri. Például: hogy a Balkánon háború volt? Né, az nekünk nem fontos, — gondolják. És be is bizonyítják, hogy nékik, ez nem fontos. A háború lezajlása után ilyformán holt szezonra ébredtünk — nyári uborkaidőre, nyár nélkül. Az emberek legnagyobb része távol van a fővárostól s a közélet is elálmosodott a háborús idővel egyben. Még arra sem eszméltünk föl eddig, hogy számon vegyük azt a rengeteg kárt, amelyet a háborús esztendő a pénzügyi és gazdasági válság, meg mindennek tetejébe a fölös eső és az árviz okozott országunknak. Ipari és kereskedelmi vállalataink iszonyú megpróbáltatáson mentek keresztül s virágzó üzemek alapjukban rendültek meg. Hatalmas pénzügyi és nemzetgazdasági talentumra lesz szükség (bár az uj kereskedői ml miniszter volna ilyen!), aki áttekintve az ország helyzetét, nagy koncepcióval lásson hozzá az elgyengültök fölsegitéséhez és a megingott műhelyek és munka-szervezetek föltámasztásához. De ez már komoly kérdés, minden komoly ember gondos figyelmére méltó, s igy a nyári ügyek keretébe nem igen illeszthető. Csak egy tanulságot szeretnénk leszegezni s ez az, hogy az ország m'ai helyzetében — külső és belső megpróbáltatások között — a politikának meg kellene telnie fokozott felelősségérzettel s az ország komoly hatalmi és gazdasági érdekeinek istápolására s a magyar nemzet jövőjének, a népek versenyében való szilárd megállásának biztosítására kellene fordítani minden erőt és minden lelkiismeretes törekvést. E helyett azonban mit látunk? Olyan dolgokat, hogy el kell ámulnunk azon, hogy milyenhévvel és indulattal csinálják egyfelől s hogy ,nem mosolyognak rajta másfelől. Egy fiatal mágnás elszólta magát valahol, mondván annyit, hogy Tisza István a Désy-pörben tanukat kedvező vallomásra akart birni. Nosza fogták magukat — azok, akiknek ,a kavarás a mesterségük — és ölykép kommentálták a fiatal mágnás szavait, hogy Tisza István hamis tanukat akart szerezni a hiressé vált pörben. És addig-addig ingerelték Tiszát, amig végre is megszólalt s egy rettentő sulyu mondatban annyit felelt, hogy hazudik az, aki azt állítja róla, hogy valakit az igazsággal ellenkező vallomásra akart birnii. Erre /következtek a hosszú kommentárok; a fiatal mágnás mást mondott s Tisza mást válaszolt. Ennek a szónak más az értelme, amannak más a jelentősége; ez azt mondta, az igy mondta; más a kedvező vallomás és más az igazsággal ellenkező. A szőrszálhasogatásnak valóságos művészetével variálták . a sovány anyagot. De addig szövögették, fonogatták, mig Tisza István egy második nyilatkozatban ráduplázott az elsőre. Azonban bővítette is nyilatkozatát annyiban, hogy elmondja, hogy ,a pörnek két tanujával érintkezett, az egyik Károlyi Imre gróf volt, de mind a kettő előtt hangoztatta, hogy , „természetesen csak az igazait mondhatják". • Persze, erre is tudnak kádenciát, mert hiszen tudvalevően a kákán is lehet csomót keresni, ha valakinek ebben kedve Tüzes trónod körül. Ne parancsold, hogy egy széthullott, Levirradt és múlt lángru Élet Emlékeit gyújtsam elébed. Kegyelmezz meg a holt tüzeknek, Csókoknak, kik ajkakat fogtak, S vágyaknak, akik ellobogtak. Vedd trónodat, ez üszkös-ékes, Királyi-bws csillag-.romokra, Tüzet-szérón és mosolyogva. Épits föl, hogy halomra gyújthass Uj száz vágyat, várost és éhet, Száz uj gyúlandó üdvösséget. Hogy az uj vész mindent befödjön, S tüzes trónod körül me lássák, Csak a te órád pusztítását. ADY ENDRE. A részegség iskolája. Irta: Színi Gyula. A sarokban, a szerkesztőségi nagy szobában még kártyáztak. Újságírók, akiknek ^z idegrendszere az éjfél minden előrehaladó percével gyöngébb és lágyabb lett minen ellentállás nélkül. Bendegúz, a segédszerkesztő is köztük Ult- A sok fekete kávétól, egyiptomi cigarettától már halálsápadt volt és kártyázás közben egy percet szakitott magának, hogy a zsebéből kivegye a kis aszpirin-levelecskét, amelyből a fehér port minden habozás nélkül a szájába pergette. Minthogy a szolga a kövön nyomott táviratokkal megérkezett, Bendegúz „a lapját" átadta hirtelen egy volontairenek, hogy helyette az vegye kezébe a korona sorsát, a mely a makaó-játék izgalmai közt forgott. Bendegúz visszaült az Íróasztalához. Uj, villogó ollóval az utolsó táviratokat szeletelte szét. Pedánsan dolgozott, a papírszalagokat szépen körülnyírta és gurnmi arabicummal elegánsan leragasztotta. Az asztalán minden katonás, csaknem babonás rendben volt. A ceruzák, tollak, nehezékek, esti lapok valami kabálisztikus vagy pythagoraszi rendszer szerint sorakoztak egymás mellé. Bendegúz rendszerető ember volt. Mint valami bürokrata gyűlölte a „zseniális hanyagságot", az ujságiré fiatal emberek „társaságát" és semmi sem volt előtte irtózatosabb, mint a bozontos, nagy haj és a hanyagul pöttyes LavaHiére-nyakkendő. Egész lényében meg volt ez a szigorúság, mintha katonaiskolában nevelték volna. De mindez alapjában véve nem volit más, mint egy örökké éber, örökké fegyelmezett lélek kinos vigyázása a maga testi gyarlóságaira, veleszületett hanyagságára, gyönge, megmérgezett idegrendszerének sardanapali hajlandóságaira. Oláf, egy huszonhárom éves fiatalember, aki épp ujságirói 'mézesheteit élte, a Bendegúz szomszédságában ült és szeretett volna valamit irni, de m'ég nem bíztak rá semmit. Csupa lelkesedés, csupa szárny volt még, ;a mikor egy hónappal előbb belépett a szerkesztőség kötelékébe, de azóta napról-napra tapasztalta, hogy egy nagy napilap szerkesztő-hivatala miben sem különbözik bármely más hivataltól, ahol főnökök vannak és érdekek súrlódnak egymással. Annak a fiatál embernek a tekintetével, akinek a szeme korán megnyílt, megértette, hogy a világon mindenütt ugyanaz történik, mihelyt egy csomó embert valamely közös törekvés, cél vagy feladat egymáshoz terel. A köztársasági hang, a bohém imodor, mint patriarkális idők maradványa, r-ut érdekharcokat palástoltak. Oláf még leginkább Bendeguzhoz vonzódott, akinek a tudásával és tehetségével senki sem versenyezhetett. — Kész vagy? Gyere! — szólt oda a segédszerkesztő Óléihoz. Oláf mindig kissé összerezzent, valahányszor Bendegúz tegezte. Nemcsak korban volt nagy különbség .köztük, hanem Bendegúznak már nagy 'hire volt kollégái körében. Olá'íot megdöbbentette, hogy aki annyira 'fölötte áll tudásban, tekintélyben, leereszkedik a négyhetes újságíróhoz, akiben nyilván szövetségest és barátot igyekszik szerezni. Együtt hagyták el a szerkesztőséget, a mely tele volt a dohányfüst, az ujságpapiros és az erős kőszénfütés nöhéz miazmáival.