Délmagyarország, 1913. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1913-07-06 / 156. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 - félévre . . K 12negyedévre K 6-— egy hónapra K 2Egyes szám ára M) ttUér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 2föévre . . K14.negyedévre K T— egy hónapra K 2"40 Egyes szám ára 14 Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, I9!3. II. évfolyam 156. szám. Vasárnap, julius 6 Vidéki tüzek. Nagyszőlősön kigyulladt egy fatelep. Azonnal kivonult a tűzoltóság is. Ekkor még nem kellett volna egyéb, csak egy vagy két jó vízipuska és néhány legény, aki jól tud a vizipuskával bánni. Ez a csekélység megkímélte volna a várost a legnagyobb veszedelemtől és sok százezernyi kártól. Azonban éppen az az, ami nem volt, a föllázadt elemek csak nevették a tűzoltók erőlködését és pár perc alatt a félváros lángokba borult. Csak az mentette meg Nagyszőtlőst a porráégéstől, hogy végre is megeredt az eső és eloltotta a tüzét. Nekünk személyes tapasztalatunk bőven van arról, hogy mi egy vidéki tÜz és mi egy vidéki tűzoltás még ott is, ahol van tűzoltóság, A sok személyes tapasztalatból ime egy : Egyszer, NagyszÓlíőstől nem is meszsze, volt alkalmunk végig nézni egy ilyen tüzet. Már nagyszerűen javában ropögött a ház fedele, már összeverődött az egész város népe, araikor még tűzoltóknak se hire, se hamva. Vállalkozó emberek csebreket kerítettek és ugy próbálták megközeliteni a tüzet és megfékezni az erejét, azonban ez a néhány vékonyka vízsugár természetesen csak arra volt jó, amiért a szenet szokták öntözni; még jobban és még Vigabban pattogott a szikra és lobogott a láng. Izgalmas tiz perc, emberek elfutottak, hogy a tűzoltókat hivják és sürgessék, mi ott maradottak szivdobogva, tehetetlenül néztük, hogyan terjed a láng, a háziak sirva, jajveszékelve hordták ki butorukat, ruhájukat az udvarra és már a szomszédban is megtették az előkészületeket a kihureolkodálsra. A kigyulladt ház tetején egyre nagyobb területet hódított meg a láng és bár az emberek, mint a varjak a mezőt, ugy megülték a szomszéd ház tetejét, hogy a ráhulló szikrákat locsolóival leöntögessék, már-már attól kellett tartani, hogy az égő fedél nemcsak a szikráit küldi a szomszéd házhoz követségbe, hanem egyszerűen lángnyelvével bele kap abba a tetőbe is. Akkor végre a legnagyobb szorultság pillanatában, amikor az emberek már káromkodtak, vagy kezüket tördelve, az Istent hivták izgalmukban, messziről tompa dübörgés hangzik és megszólal egy trombita. — Jönnek! Itt vannak — kiáltja megkönnyebbülve a tömeg — és utat nyit a tűz oltó lovaknak, amelyCk táncolva, prüszkölve nyitnak utat a fecskendőnek és a nyomában következő szerkocsinak. A kocsik tetején büszkén, délcegen kiegyenesedve ülnek a legények, teljes és kifogástalan egyenruhában, a parancsnok maga is a vizipuska-kocsi bakkján, most leugrik, harsány hangon parancsokat ád. A tömeg szívesen csinál nekik helyet, a tűzoltó legények a kocsiról leugrálva, legömbölyít ják a csövet, futólépésben viszik el egészen a kutig, azután előre a tüz irányában. Az utcai sihederek összeverekednek ,azon, hogy melyikük húzza a vízipuska pumpáját, végre néhány perc múlva minden rendben van; négy suhanc a vízipuska pumpája mellett, a csővezető a cső végével célozza a tüzet, a parancsnok sípjelet ad a munka megkezdésére, a suhancok neki tenyerelnek a pumpa fogójának. Abban a pillanatban rettenetes sivalkodás és tolongás: a osővezető tanácstalanul áll ott, a cső szája meg sem nedvesedett, ellenben a cső, amint a közönség között végigvezették, egyszerre tiz, tizenöt nyílásból ontja a körülállókra a vizet. Az emberek csurron áztak, az égő ház szárazon maradt, mert a hosszú állásban elavult csövet nem volt mivel pótolják. Természetes, hogy pár perc múlva már föllobogott és lángolt a másik ház is, ezen az éjszakán négy szomszéd leégett. Holott igazság szerint, ha a tűzoltóság idejében jön és ha a tűzoltóság fölszerelése jó, egyetlen egy hának sem lett volna szabad egészen leégnie. Mit bizonyit ez az eset? Azt, hogy a nagyszőllősi nyomorúság nem áll egymagában, hogy a vidéki városokat sorra lehet járni, a legtöbb helyen ugyanezt a civilizálatlan, elhanyagolt állapotot találjuk. A tűzoltóság a legtöbb helyen csak a Unghi berkek. Irta : Krúdy Gyula Zugnak-e még az unghi berkek? — ha zugnak is, másként zugnak, mint régen. A Rákóczy-vitézek a homokban alusznak és minden elmúlott. Az unghi berkekben az árulkodó szél a takaró gallyakat nem rejtőzködő kurucokról ihajtia félre, — csak zug a szél amúgy bolondjában. Én e tájon jártam és egy történetét találtam. Tegnap, vagy tegnapelőtt, — vagy nemrégen azelőtt történt; épen kocsin mentünk arra, ahol az útszélen egy roskadt és igen szomorú régi ház álldogált. Éppen olyan vén, mint az országút, vagy tán még vénebb. A tetejét elhordta a szél, oszlopos tornácán bokrok nőttek, ajtaját, ablakát jó emberek elhurcolták. Ki lakott itt? Miért lakatlan a iház, hol egykor tán vig élet volt? Itt Mátyás lakott és szolgája. Mátyás egy zordon kisnemes volt; szolgája Csiga, a rémlusta ember: — pajtás, ha régi krónikákban olvassz róluk, jegyezd meg és gyűrd be a lapot. * Itten egykor vig élet volt, a Mátyás ideiében. Az udvarház tetején a szélkakas csikorgott és a konyha körül fülét hegyezve üldögélt a házőrző kuvasz. Tyúkok kapargáltak a georgina-bokrok alatt és a nyitott kapun uri hintók gördültek be. Majd jött egy ősz — a nyárfák a ház körül nagyon sárgák lettek és a patak a kert alatt oly melánkóliával folydogált, mint egy öreg élet. — Az udvarházba hintók nem tértek be és a süvöltő őszi szélben, suhogó esőben a szélkakas élesen csikorgott. Mátyás ur az avart járta és görbe botjával piszkálta a leveleket. Akkor már nagyon öreg volt, fehér szakálla mellét verte és dolmánya megzöldült a régiségtől, mert szegény is lett. Csiga gondozta őt, amennyire a lusta Csigától ez tellett. A gaz fölverte az udvart, eső befolyt a szobába és az utolsó macska egy vasárnapi napon elszökött a háztól. Egy alkonyaton vendég érkezett a házhoz. Az öreg Mátyás az ambituson üldögélt és ernyős lámpánál megsárgult újságokat levelezett. A kalku'kos óra mélán ketyegett fele felett, a sárga nyárfákról a kemény levelek halk nesszel fordultak le a fűre. Világos, langyos őszi este. A vendég bejött a kapun és lassú lépésekkel közeledett. Szikár, egyenes öreg ur volt, — a szomorú arcú öreg urak fajtájából, akiket sok bu és bánat ért fehér korukban, ám fekete szemében egy husz éves ifjú szenvedélyessége és ifjúsága lobogott. Az ámbitus lépcsőién lassan feljött. Mátyás ur fölemelte a fejét és meghökkenve nézett a jövevényre. — Tétovázva kissé ijedten közeledett felé. — Emlékszik még rám? — kérdé az öreg ur. — Fiatal korunkban jó barátok voltunk, sokat együtt voltunk, pertsze: azóta megöregedtünk. , Mátyás magas, ráncos homlokát megsimította és maga elé meredt. — Régen? . . . Olyan ismerős nekem, uram. Hol jár erre? Mit csinált azóta? . . . Üljön le. Az öreg ur szelíden nézett Mátyás úrra, aki zavartan tekintett az udvarra. „Ugyan hol mászkál, Csiga? Persze, mi elszoktunk a vendéglátástól!" — mormogta. — Régebben vig cimbora volt. Mátyás ur. Jurátus-korában a cigány csak mindig muzsikált és a szép leányok annyi bukétát kaptak, amennyit azóta se. Mátyás ur mosolygott: — Á szép leányok és a cigány . . . Nagyon régi dolgok. Hirtelen fontoskodva hajolt előre: — De egyszer vége lett, mert kiütött a forradalom és elmentünk honvédnek, ön is? . . . Az öreg ur bólintott: — Hogyne? Hát nem emlékszik? A vörössapkásoknál szolgáltunk és az isaszeghi erdőben kötöttünk barátságot, amikor ön megsebesült és én ápoltam. Mátyás ur homlokát dörzsölgette és karikás kék szemeit kutatólag függesztette az esti vendégre. — Akkor nagyon közel voltam a másvilághoz, — mormogta halkan. — Keresztül furt egy bolond golyó. Csakugyan mellettem volt ön akkor . . . Ahogy belépett, mindjárt ráismertem, a szeme a régi tűzben ég, mintha semmi sem mult volna el azóta.