Délmagyarország, 1913. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1913-07-05 / 155. szám

MM Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305, ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24- félévre . . K 12 — negyedévre K 6 — egy hónapra K 2 — Egyes szán ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K28 — félévre . . K 14.negyedévre K 7-— egy hónapra K 2 40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, I9!3. II. évfolyam 155. szám. Szombat, julius 5 Testvérháború. Odalenn a Balkánon a héten megkezdődött a véres aratás. Vájjon tovább tart-e, most kezdődik-e igazán avagy megszakad? — olyan kérdések, amelyekre senki se felel. A világnak és az embereknek az a része, amely elfogulatlanul, érdek nélkül és vak szenvedélytől menten nézi az eseményeket, jobban elhiszi mindazt, amiről bolgár forrásból értesül, mert a törökökkel való egész háborn folyamán a hivatalos bolgár hadi bulletinek megbízhatóságához, morális értékéhez soha a kétségnek legkisebb árnyéka sem férkőzhetett. A szerb haditudósitáso'k ellenben akkor is tele voltak túlzásokkal, kétkedéssel, hárijánoskodással. La Boeuf tábornok óta, aki a francia kamarában, a végzetes porosz-francia háború kitörésének előestéjén, kidüllesztett mellel azt mondta, hogy „az utolsó gombig készen vagyunk", — ritkán hallott a világ oly elbizakodott, ferihéj ázó, dicsekedő beszédeket, amik a szerb hadsereg felkészültségéről és abszolút jóságáról — szerb részről — elhangzottak. A bolgárok, akárcsak a japánok, fukarok a beszédben, de bőkezűek meglepő cselekedetekben. Az ő hadi akcióikról csak akkor értesülünk, ha már végrehajtották őket; csataterveikről, ha már megnyerték I őket; terveikről és szándékukról, ha már megvalósították őket. t Ez az oka, hogy a háború igazában még el sem kezdődött, máris fényes szerb győzelmek hire terjed el; elfoglalt bolgár ütegek, fölkoncolt zászlóaljakról olvasunk és véráradatról, melyben — rózsa helyett —- térdig járnak a Balkán-félsziget Piemontjának hősei. A szűkszavú és puritán lelkű bolgár haditudósitások még mélyen hallgatnak. Csak azt a szerény megjegyzést olvassuk napról-napra, hogy a csata (a szerbek vagy görögökre nézve) nem foly kedvezően. Semmi kétségünk benne, hogy a bolgárok becsületes haditudósitásai őszintén be fognak számolni győzelemről és vereségről egyaránt. Ők szerényen fogják tudtul adni a világnak legnagyobb győzelmeiket és férfiasan bevallják legszörnyűbb vereségeiket. Amig az ő jelentésükben nagy csatákról nem olvasunk, tudjuk, hogy addig nagy csaták nem is esnek. Mert a bolgár nép józan, reális, higgadtan gondolkozó. Az ő harcikedvük a saját hajlamuk és lelkületük mélységéből tör elő. őket nem kell izgatni, bátorítani és bolonditani nem létező győzelmek világgá kürtölésével. Addig, amig a hadüzenet határozottan és minden érdekelt állam között — Bulgária, Szerbia és Görögország közt — meg nem történik, mig a követek nem kérik el útleveleiket s amig a hadsereghez intézett kiáltványát egyik Balkán-állam fejedelme sem irja alá: még mindig megeshetik, hogy a szerbek, görögök, montenegróiak, bolgárok, visszariadnak egy testvérháború szörnyű történelmi felelősségétől. Hogy a török „járom" alól fölszabadított területen patakokban folyjon a testvérek, fajrokonok, szövetségesek vére: ettől az irtózatos láványtól talán meg lesz kiméivé a „páholyban ülő" Európa. Ha azonban a hadra elszánt feleknék nem jön meg a békülő kedvük az utolsó órában, ha a felkészült seregek halálos gyűlölettel egymásra csapnak, akkor a páholyban iilő Európa ugyancsak nagy lelki kinok közt nézi majd végig egy dühös és késhegyig menő testvérháborunak a borzalmait. Ha van nagyhatalom, amelynek a balkáni szláv népek háborúja keresztülhúzná minden számítását, érzékenyen megcsorbitaná tekintélyét, aláásná a balkán népein gyakorolt hatalmát: ugy ez a lefőzött, saját diplomáciai mesterkedéseinek hálójában megfogott nagyhatalom nem mi volnánk. Ennek dacára mit látunk? A magyar sajtó ellenzéki részében ugy tüntetik föl a legújabb balkáni bonyodalmat, mintha az a monarchia külpolitikájának az érzékeny vereségét jelentené. Gúnnyal, invektivákkál árasztják el a monarchia diplomáciai ! tevékenységét, kárörömmel ütik dobra a j legkisebb mulasztást, diplomatáink csődjéj nek tüntetik föl a legparányibb balsikert. í í Oly gyűlölködő és kicsinylő hangon Találkozás a színpadon. Irta ; Ernst Lo har, Midőn Severin, a színész, elolvasta a levelet, melyben Linda szökését közölte vele, olyan kétségbeesés fogta el, hogy majd az eszét vesztette. Ezen senki sem csodálkozott, aki házasságukat ismerte, mely árnyék nélküli boldogság volt. Hírneve, mely akkor már fölragyogott, Linda müve volt — igy mondta Severin — mert az ő közelsége adta neki azt a bensőséges értéket, melyet oly nagyra tartottak. A szerény vagyonú, de szokatlanul szép polgárleányt három év előtt vette el, hozzátartozói ellenzése dacára, akik nem akarták, hogy színésszel lépjen házasságra. Ennek semmi alapja Sérti volt, mint nemsokára bebizonyult. Severin gyermekes szenvedéllyel szerette Lindát s ez az idők folyamán nem lett lanyhább s Linda- is bensőleg ragaszkodott hozzá, talán egy kis bátortalansággal, mint olyan asszonyok, akik hirtelen idegen világba jutnak. Hogy elhagyta férjét, váratlanul és minden ok nélkül történt. A levél, melyet az előadás közben adtak át Severinnek öltözőjében, a következő volt: „Midőn hazatérsz, többé nem látsz engem. Megszöktem tőled, tőled és ettől az élettől, melyet nem tudok tovább elviselni. Ne keress, sohasem térek vissza hozzád, tarts elveszettnek, mint én téged ..." A levél először ugy hatott Severinre, mint valami, amihez nincsen köze. Valami lényegtelen dolog. De azután, midőn meg kezdte érteni, fölkiáltott. Hiábavaló fáradtság volt őt megnyugtatni. Lemondott föllépéseiről, nem mozdult ki házából, s mintha valami undor választotta volna el az emberektől. Mintegy félévig tartott ez. S már megszokták, hogy Severint mint különcöt tekintsék, aki a művészet és a külvilág számára meghalt. Egy idő múlva azután újból szerepet vállalt, ismét emberek közé ment s újból olyannak mutatkozott, mint amilyen feleségének sző-' kése előtt volt. Ebben az időbén egy közepes német városban kellett vendégszerepelnie. A vonat azon a vidéken vitte keresztül, hol Linda apja gazdálkodott s ahol legelőször találkozott vele. A nyers téglából épült kis ház, a mely a fák alól kitekintett, fölébresztette benne az emlékezést. De maga is csodálkozott, hogy nem érzett többé fájdalmat, hanem valami kemény érzés fogta el, a gyűlölethez hasonló. Az elmúlt hónapokra ugy gondolt, mint egy idegen szemlélő. Késő délután érkezett meg s azonnal a színházba ment. Mig kifestette magát és öltözködött, fölkeresték a nevesebb kollégái és szóval tartották, egészen addig, amig a színpadra kellett lépnie. „Az érdem" cimü darabot játszották, mely egy házasságról szólt, mely a boldog kezdettől az elhidegülésig és megcsalásig jut. A drámai cselekvény tetőpontja az a jelenet, melyben a megcsalt férj, feleségét megakarja ölni s az asszony halálfélelmében a férfi minden elfojtott gyöngédségét fölébreszti, ez e! is dobja a fegyvert s szerelemért esd. Severin ezt a darabot bizonyos önkinzásból választotta, mert az ő sorsát érintette s ugy gondolta. kipróbálja, hogy elég erős-e s nem ujulnak-e ismét a sebei. Mikor a függönyt fölhúzták, ő és a komikus voltak egyedül a színpadon, azután belépett a színésznő, aki a főszerepet alakította. A szöveg előirja, hogy Severin elébe menjen s közben igy szóljon: „Krug jó napot akar kívánni, Anne . . ." Éppen el akarta ezt mondani, mikor hirtelen összerezzent s a festék alatt elfehéredett. Rápillantott a belépőre. Linda volt. Megnézték egymást. Szünet támadt a darabban. Hallatszott, amint a sugó majdnem kiáltva ismételte a mondatot, melyet Severinnek kellett volna elmondania. Valaki megszólalt: — Nem tudja a szerepét. — Krug jó napot . . . akar — mondta Severin halkan és nehezen. — Oh, Krug — ismételte nevetve Linda — ez szép. Hogy vagy. Krug? — Köszönöm, asszonyom, nagyon köszönöm.