Délmagyarország, 1913. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1913-06-28 / 149. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 - félévre . . K 12-negyedévre K 6-— egy hónapra K 2-Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K28 — félévre . . K14.negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára II fiUér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 149. szám. Szombat, junius 28. Lop, csal és sikkaszt. A gyönyörű eset igy történt: Kaposvár város tisztikara bűnvádi följelentést tett/Hajdú Gyula dr. pécsi ügyvéd ellen, aki Sálgó Sándor kaposvári szerkesztő ellen indított sajtópörében mint védő azt mondta, hogy Kaposvár városánál a közigazgatás korrumpált, a polgármestertől az űtkaparóig minden ember lop, csal és sikkaszt. És a pécsi törvényszék Hajdút fölmentette. Az érdekes Ítélet indokolását nem ismerjük, de ez a jelen esetben igazán nem is fontos. Végtére is az Ítéletet nem esküdtszék hozta, hanem független magyar biróság, amelynek pártatlanságában legújabban még Polónyi is megbízik, miután abban kissé megrendült hite neki s vele együtt az ellenzéknek viszszatért. Reméljük, ez a hit állani fog továbbra is 'sziklaszilárdan s nem lesz tekintettel arra, hogy Kaposvár város tisztikara tüntetőleg függetlenségi volt mindenkor. | v , A politikának azonban nem sok köze van ehez az ítélethez, legfeljebb csak annyi, hogy a vidéki városok tisztikarát sohasem a rátermettség, az igazi képességék, ia hivatottság álltja össze, Ijanem politikai pajtáskodás és atyafiságos jóindulat. Igenis, van ehez az Ítélethez köze annak a wirtschaftnak, ami itt Magyarországon mindenfelé folyik. Nem mondjuk mi, hogy csak Kaposváron, vagy csak Pesten, nem, hogy csak a városokban, vagy csak itt és csak ott. NeÉm! Mindenfelé. Azt sem mondjuk, hogy annak a fölmentett ügyvédnek mindenben igaza volt. Talán akad ott Kaposváron is pár ember, aki nem sikkaszt, nem csal, nem lop, —- ezek legfeljebb mindössze a napot lophatják szegények, — de bizonyos, hogy az a betegség, amely mindenfelé elharapózik nálunk, Kaposvárt sem kerülte el. Ez a betegség egy 'szóval ki sem fejezhető, ott van az mindenfelé és szimptomái a közérdek semmibevevése, a kéz kezet mos elvének túlságos érvényesülése minden vonalon ,a nyilvánosságtól irtózó üzletkötések s az elszámolástól való rettegés. Valamennyiünk lelkében benne él az a tudat, hogy átt nem ugy folynak a dolgok, amint kellene. A jelen kormányzat tervbe vette ugyan egész seregét a hasznos és óhajtott reformoknak, egy részét meg is valósította már, de — sajnos, — sokkal rövidebb ideje dolgozik, semhogy a lelkekben évtizedek óta fölgyülemlett elégedetlenséget máris eliminá'lni tudta volna. Mert, — s különösen és kiváltképen a koalició idejére áll ez, — az emberek megszokták, hogy kezdve a hirhedt koalíciós képviselői kinevezésektől, végig a talpfáig és a szénig mindent a pajtáskodás, a barátkozás intézzen el s megszokták, hogy a közérdek bármilyen hitvány magánérdek előtt is háttérbe szoruljon. Terjedt ez a nézet mindenfelé, belopta magát minden intézménybe, amely — fejétől büdösödik a hal jelige alatt r— a közérdek és korrektség uralma helyett a legszemérmetlenebb üzelmeket engedte meg magának. Korrumpálódott minden s az elkeseredett emberek is korrumpálódták. Nem kerestek már sehol egyebet, mint lopást, csalást s ha igaztalanul is, de joggal tették ezt. Mert annyit mindenkinek látnia kellett, hogy bizony egyes érdékek nagyon szépen virulnak, fejlődnek, lombosodnak, de a közzel a kutya ,sem törődik. Ma már ott tartunk, hogy amikor valaki azt kiáltja elkeseredésében: tolvaj az egész magisztrtátus, a polgármestertől le az utcaseprőig lop, csal, sikkaszt mindenki, hát akkor a biróság nem követeli azt, hogy tessék hát bizonyítani most aztán végig a polgármestertől az utcaseprőig mindenkire, hogy lopott, csalt, sikkasztott, nem a személyeket illetőleg kíváncsi az igazságra. Hanem — hiszen a biró sem lehet megelégedve a közállapotokkal — tudja jól, hogy bizony, a városi pótadó igen nagy, a kövezet rossz, a világitás gyalázatos és drába, a lakás drága, az élelmi szerek megfizethetetlenek, a város tele van iskolakerülő gyermekekkel, mert nincs elég iskola, a betegek a kapuk alatt halhatnák meg, mert kórházra nem telik, mindenki, aki dolgoki, küzd, tanult, eladósodik, mert leRégi templom Tabánban. Irta: Krúdy Gyula. Kamill éjszaka mindig sirt az ágyban, azzal a fohászkodással aludt el, bár többé föl nem ébredne, a párnáját folyton a szájához szoritotta, mint egy női vállat, ha kissé többet ivott a megszokottnál, hajnalban a földre feküdt és kínjában a szőnyeget rágta. Régi kis pisztolyát, amelyből boldogtalan nőtestvére egykor golyót küldött a szivébe és a pisztoly agyára egy vadkan-vadászat jelenete volt vésve, ezüsttel kirakva: egy erős ládába zárta, amelynek a kulcsát a Dunába hajitotta, ez óvintézkedés nélkül Kamill minden éjszaka a balszemébe eresztette volna az ólomgolyót, amelynek kúpjába egy női nevet vésett penicillusávál. Azelőtt morfiumosüveg állott az éjjeli szekrényen, ám egy idő óta mindig őre volt az üvegecske, könnyű selyemből viselt csak nyekkendőt, a mély esetleg elszakadhat teste sülya alatt, gyakran irt végrendéletet, a pecsétviaszkot már olvasztotta a gyertya lángjánál, de a nevét még nem irta alá. Ha elaludt, gyorsan fölriadt és sírva, jajgatva, mint egy súlyosan sebesült, fordult a másik oldalára, miközben egy hölgy nevét mondta magában mindaddig, amig Majmunka, az indiai tündér gyöngéd ujját a szemhéjára helyezte. Senki élőtt sem lehet titok többé, hogy Kamill olyan szerelmes volt ez időtájt, a mint csak egy félbolond, képzelődő és merengő fiatal férfiú lehet. Már csak annyi hiányzott a lelkiállapot teljes zavarodottságából, hogy egymagában beszélgessen az utcán, szaladni kezdjen egyik oldalról a másikra, kis kutyákat és gyermekeket lehetetlen neveken szólitson és sirva boruljon a szimpatikus arcú ismeretlen emberek nyakába. Reggel félve nyitotta ki a szemét: vájjon tiem szúrta meg magát valahol az éjszaka? A hóbortos Kamill egy hóbortos nőbe volt szerelmes, akit Fruzsinának hivtak. Fruzsina elvált asszony volt és reggeltől estig csavargott Budán és a budai hegyek között. Attól félt, hogy otthon, az egyedüllétben az olajfestmények rászakadnak, 'a tükör már homlokához csapódott és az ebédlőasztal hirtelen megfutamodott. A régi ládából megmegszólalt a nagyatyja, aki még életben volt, vörös sapkát hordott és hollófekete bajusza volt. Panaszos hangon emlegette a régi láda mélyéből, hogy ő előre látta a dolgokat, az ember, akihez Fruzsinka férjhez megy, éjjel korbácscsal veri. A konyhában a főzőedények minden ok nélkül megmozdulnak, az ajtót kinyitja egy láthatatlan kéz, a szomszédszobából belép az a bizonyos ember, — Fruzsinka férje — és elszántan pénzt követel. Még a muzsikáló óra is arra van tanítva, hogy délután — odakünn enyhe tavasz — halotti zenét játszón, hogy az embernek behorpadt sirok jussanak eszébe: kis falusi temető, amerre őszi nap, csurgó esőben kocsin utazott Fruzsina, a falu Amerikába vándorolt és az elhagyott halottak barna csontjai a bedőlt sirhalmok aló'l alkonyattal bizonyára békaugrással cserélnek helyet. Az elvált férfi ágyát hiába vitette Fruzsinka a padlásra, az éjjel csak mindig hazajár, kártyától, italtól, nőtől petyhüdt arccal dörömbözik, az ágyat rugdalja, sétabotjával csapkod és csupán a násfára fáj a foga, amelyet Fruzsinka a nagybátyjától örökölt. Aztán mindenféle láthatatlan állatok üvöltenek a csendben, fénylő szemű vörös rókák ügetnek el az ablak alatt, lompos farkuk a földet sepri és olyan hangon kiáltanak, mint dühös emberek: miért hagytad el az uradat Fruzsinka? Az a rettenetes ember szövetkezett a pókokkal, amelyek éjjel Fruzsinka vállára másznak, az ásványvíz üvegjének dugója sohasem hibátlan, a múltkor is lioszszasan álldogált a férfi a fiiszeres kirakata előtt, majd egy rettenetes arcú cigányaszszony házalt tarka kendőkkel és mindenáron a Fruzsinka szemébe akarta fúrni farkaséhoz hasonló tekintetét. Istenem, mikor mondja már ki a törvény a válást! Az ódon budai templom, — ahol Kamill az asszonnyal megismerkedett — nem volt kedvező a további találkozásokra. A sváb kisasszonyok és vén tabáni asszonyok, akik tán még Martinovics apátnak csókolták a kezét, midőn a vesztőhelyre vitték, a templom délutáni csöndjében ólyan aluszékonyan barnállottak lehajtott fejükkel a régi templom padjai között, mint a szenteltvíz húzódik meg ócska tartójában az ajtó mel-