Délmagyarország, 1913. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1913-06-27 / 148. szám

c Szerkesztőség Kárász-utca 9. ••••• Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN egész évre . K 24 - félévre . . K 12negyedévre K 6'— egy hónapra K 2'— Egyes szán ára 19 BUér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K 28 - félévre . . K 14.uegyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 19 BUér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 148. szám. Péntek, junius 27. Tallózás. A szegedi közgyülsen 'lezajlott politikai vita során az ellenzék szónokai nagy előszeretettel hivatkoztak a közéleti etikára, a tiszta közéletre, mint olyanra, a melynek 'kívánalmát érvül lehet szembehelyezni a kormány működése iránt való bizalomnyilvánitással. Ezzel foglalkozni kell. A magyar fórum hangos és pethetikus alakjai a közélet tisztaságának jelszavával töltik meg a közéletet. És legtöbbet ép azok beszélnek róla, akik nemrégen kormányra jutva, nyiltan hirdették, hogy amit az ellenzéken hirdetnek, az a kormányon nem kötelező! Azok beszélnek róla, akiknek vezére Kossuth Ferenc, nemrég igy Írhatott: ,,A párt nem .remélve jutott hatalomra és ha már ez megtörtént, hogy a hatalmat megtarthassa, a népszerűtlen törvényeket is meg kell szavaznia".1 Ez is ethika. És ezek után beszélnek a közélet tisztaságáról! A Deák Ferenc egykori miniszteri székébe, az igazságügy megszentelt csarnokába beültették — Polónyit. Ennyi csak elég. Értjük Andrássy Gyulát, hogy Tisza külügyi nyilatkozatáról szólva, igy fakad ki: „A magyar parlament ezen megtiszteltetéséről szivesen lemondanék." Persze, hogy szivesen lemondana arról, ami Tisza s a munkapárti kormányzásnak tekintélyt szerez. De vájjon magyar nemzeti politikusnak nevezhető-e az oly ember, aki szivesen lemond arról, ami az országnak szerez tekintélyt? S milyen politikus az olyan, aki — csakhogy ellenfelének ne lehessen tekintélye.— az ország megtiszteltetéséről szivesen lemondana? S nem lehet sernmi mesterkedéssel, ürügygyei, kifogással a tényeket való mivoltukból kifogatni. Tények pedig a következők: 1. A monarchia külügyi politikáját a legnevezetesebb történelmi (pillanatban a magyar törvényhozás termében a magyar miniszterelnök fejezte ki. 2. A magyar országgyűlés oly súlyt, tekintélyt, befolyást nyert Tisza István miniszterelnöksége alatt, hogy a nemzetiségi gyűlölködéstől elvakult osztrák parlament helyett a magyar vált a monarchia reprezentatív orgánumává. 3. Ezzel érdemileg elértük azt, amire évtizedek óta minden magyar szellem törekszik, hogy t. i. Magyarországra helyeződött a monarchia súlypontja. 4. S mindebből nyilvánvaló a tanulság, hogy a magyar nemzetnek csak tovább kell haladnia Tisza és a munkapárt által kijelölt eddigi uton, hogy állandósítsa, végleg biztosítsa Magyarország politikai hegemóniáját. S ez természetes is. Mert minél nagyobb a politikai széthúzás Ausztriában, annál hatalmasabban emelkedik ki az erős, munkaképes magyar parlament. Hát csak magától értetődik, hogy Andrássy erről szivesen lemondana. Egyszer végre, több százados küzdés után, igazán alkalmunk van nemzetünk befolyását biztosítani: — hát ezt csak meg kell akadályozni! Azt mondta Apponyi Albert gróf Aradon, hogy az ő minisztersége idején nem helyeztek át ártatlan embereket, nem üldözték senkit politikai okokból. S mialatt ezeket mondta, nem pirult. De nem is pirulhatott, hisz az ilyesmitől már régen ölszokott. Egész nyugodtan beszélt és még attól sem tartott, hogy akadnak hallgatói között olyanok, akik emlékeztetik majd többek között arra a tanárra, akit ő ide-oda helyezgetett. S nem félt, hogy fölolvassák neki a tisztviselők hosszú listáját, akiket az ő jeles kabinetje üldözött, állásától megfosztott, vagy nyugalomba kergetett, lehetetlen állomásokra deportált vagy pedig obskurus hatáskörbe degradált. Minderre, az államhivatalokban, megyei állásokban űzött példátlan kegyetlenkedésékre egyáltalán nem vetett ügyet Apponyi s vas-homlokkal, érc-ábrázattal merte kimondani, hogy ,a kabinet, amelynek ő tagja volt, nem sújtott politikai okokból ártatlan embereket. Holott a valóság az, hogy Magyarország alkotmányos történetében a politikai üldözések első és utolsó példáját éppen Apponyi és társai nyújtották. Az ő rendszerük az embervadászat volt s a csa5 ládök egész sokaságát tették tönkre, a müveit magyar társadalom tekintélyes rétePármai Izabella. Irta: Lakatos László. Éj közepén lehetett és a „kvintett" épen most távozott. A barátok most indultak el a Burg udvarán, lassú méltóságteii nekigördüléssel. Eltávozott a hamvas Kaunitz grófné, a barna hajú, zöldszemü Clary-Aldringen grófné, a hajlékony Kins'ky komtesse is elment és a két Lichtenstein hercegné is, akik közül különösen a réveteg szájú Eleonorát kedvelte József. Eltávoztak, a trónörökös egyedül maradt. A négy batár még a Ballplatz-ot sem hagyta el és a trónörökös máris elfelejtette a főmagasságu dámát, a két hercegnét és a három grófnét, akikről a Naschmarkt népe azt hitte, hogy a főherceg mind szereti őket, egyszerre . . . vagy váltogatva . . . az egyiket hetenként cserélve a másikkal . . . vagy talán mégis mind egyszerre. A kvintett tudniillik minden este vendége volt az özvegy trónörökösnek. Kilenc óratájt öttek, éjfél felé mentek és amire a Burg belső udvarán a nagy óra egynegyed .egyet vert, a főherceg már rendesen nem is gondolt rájuk. Annyi bizonyos, hogy látatlanban egyikőjükről sem tudta volna pontosan megmondani, milyen a foga, a fülének minő a eimpája és a 'szempilla hogyan vet árnyékot az estéli gyertyafénynél. És ha József még erre sem emlékezett? . . . A trónörökös átment a dolgozó szobájába. Leült a kis fiókos secrétaireje elé, a legalsó fiókból kis sárgult füzetet vett elő „Mes réveries" irta a címlapra akkor, tizenkilencesztendős kamasz-princ korában és bévül a papiros lapokra gondolatokat jegyzett le a népnek boldogságáról és az uralkodó kötelességeiről. Szép francia mondatok voltak ezek, Montaigne irályának serény imádatában készültek és a tartalmuk — álmodozás, réveries, szerelmes princnek ábrándjai. Miket fog egykoron tenni, ha felnő és anyja a legkegyelmesebb császárné az ő javára lemond a trónról. József félrelökte most ezt a füzetet. Hitt benne, abba, amit akkor fiatal fogadkozással a füzetbe irt, oh hogyne hitt volna benne, még most is, de ebben az órában nem érdekelte őt semmi. Nem bánta volna talán még azt sem, ha a .tenger éhes vize nyeli el a flandriai provinciákat és a papokra, akiknek a gyűlöletében pedig gyermekes öröme telt máskor, nem, még a papokra sem tudott most haragudni. Lehunyta szemét. Szerette volna, ha most is, mint máskor képek rajzolódnak a szemhéj belső falára. A liliomos Firenze, ahol először látta őt . . . Sohönbrunn, ahová asszonyként hozta a nyírott fák közé, amelyek egyenesen és szabályosan állnak sorfalat, mint a főhercegnők nemesi apródai ... Kis leánykájuk, aki korán elköltözött, eloszlott, semmi lett, mint cukros-piskóta a pohár vizben és . . . I József nem tudott tovább révedezni hunyt szemmel. Mindig az utolsó kép tárult elébe, az utolsó. Pármai Izabella ott fekszik a ravatalon. A gyászkárpitos teremben a habsburgi, a lotharingiai és a pármai cimer és József kiparancsolja a testőröket és az imádkozó bécsi hercegségeket is. Egyedül1 akar lenni huszonkét éves, fehér, halott nejével. És Pármai Izabella arca most is olyan, mint a jégvirág. A halálában is édes szájacskája mögött mintha a fogak egymásra szorultak volna. Izabella olyan, mintha eleven volna, olyan, mint akkoron volt, amikor első ízben önkénytelenül elárulta, hogy nem tudja szeretni Józsefet és — ez a nászúk első éjszakáján volt . . . Ezt a képet látta József most is maga előtt és — nem birta tovább látni. Kinyitotta .szemét, hogy megmenekedjék a belső kép elől. Tiz esztendőn át naponta látja ezt a hideg képet és igazából mást nem lát soha. A secrétaire faragott korlátjára fekete öblös keretekben ujjnyi medaillon-képek támaszkodtak. Porcellánfestmények voltak, a tizennyolcadik század végén igen divatosak és a császári ház női tagjait ábrázolták, 1 — Igaz, — kérdezte József, •— hogy arám, feleségem, szerelmem, boldogságom s bánatom, igaz, hogy Pármai Izabella sohsem szeretett? — A kérdezett medaillon-képecske — a felséges császárné, Mária Terézia nem felelt. József tovább kérdezett. A nővéreit kérdezte most sorba. A vallásos Mariannet és a szépséges Erzsébet főhercegnőt. Egyik sem felelt. Mária Krisztina következett volna most és József nem mert tovább kérdezősködni.