Délmagyarország, 1913. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1913-06-24 / 145. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 — félévre . . K 12 — negyedévre K 6 — egy hónapra K 2'— Egyes száia ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K28- félévre . . K14.­negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhiratal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 145. szám. Kedd, junius 24. Tegnap és ma. Kicsinyelni, gúnyolni próbálják azt, hogy a monarchia külügyi politikájának nevezetes megnyilatkozása Magyarország fővárosában, a magyar országgyűlésen történt meg s 'hogy Tisza István fejezte ki a monarchia akaratát. S teszik ezt azok, akik állandóan siránkoznak s keseregnek azon, hogy a külügy terén nem érvénye­sül nemzetünk. Apró követségi és konzu­látusi ügyeket a magyar nemzet világra­szóló sérelmeivé fújnak, — mikor pedig világraszóló módon nyilatkozik a magyar nemzetnek nem jcsak paritása, hanem a monarchiában való domináló helyzete is, akkor ez nekik kicsinylendő semmiség. Annyira elvakítja őket a pártos - indulat, hogy nemzetük kifelé való nagy tekinté- j lyén is csak gáncsolni valót találnak. Mert jj mit ér nekik a nemzet erejének föllendülé­se, külpolitikai súlya. Ausztriával szem­ben való fölénye, ha mindezt Tisza István szerzi meg! Nagyon kifogytak a fegyverékből és gondolatokból, no meg sehol sem találnak támadható pontot Tisza István kormá­nyán, — ezért még mindig az előző kor­mányt támadják, az előző kormánnyal próbálják Tisza Istvánt ütni. A magyarság és műveltség minden hagyománya elle­nére, mé gtávozása után is gyűlölködő mó­don támadják azt a férfit, akit meg nem engedett eszközökkel birtak távozásra. Holott müveit úriemberek — s ,mégis csak ilyeneknek kell az országos politika minden tényezőjét tekinteni — soha, de soha nem bántalmazhatják az oly ellenfe­let, aki távozott s aki utjukba nem áll. Nem bántalmazzák, már azért sem, mert aka­ratlanul is gondolnak a hires mesére a megrugdalt oroszlánról, aki az őt gyalá­zónak a hires ,,tu daedecus • natureas"-t vágta arcába. S mégis, — bármily mo­ráltalan és logikátlan az, hogy még min­dig gyűlöletükkel üldözik Lukács László kormányát, >— értjük viselkedésüket. Lu­kács László kormánya oly nagy változá­sokat létesített az erőviszonyokban, oly hatalmas sebeket mért az ellenzékre, oly jelentős nagy reformokat kezdeményezett, hogy a rá való visszaemlékezés is még na­gyon fáj az ellenzék vert csapatainak. E fájdalom tör ki belőlük — szidalom alak­jában. , Ha moráltálán az £z eljárás, amelyet a volt kormánnyal szemben tanusitana'k, — alkotmányellenes az a jelen kormány­nyal szemben. Hiszen a miniszteri felelős­ség elve szerint — bármily rokonszenv­vel, nagyrabecsüléssel és bármily teljes lelki harmóniával viseltetik valamely kor­mány az elődje iránt — minden kormány csak a maga müveiért vállal felelősséget. S az alkotmány fundamentumát támadja' meg az ellenzék, midőn állandóan ugy mesterkedik, hogy az egyiknek a felelős­ségét a másikra hárítsa át. S teszi ezt az t az ellenzék, ameily még a saját régebbi tet­teiért sem akar felelősséget vállalni. liisz hányszor halljuk minden ellenzéki vezér szájából, hogy ő ma — mint ellenzéki ve­zér — egészen más, mint volt koaliciós miniszter korában s a mai ellenzéket egy­általán nem szabad a volt koalícióval azo­nosítani. Önmagukkal szemben ily sza­badelvűek ők. Nekik a saját korábbi eljá­rásukért sem kell felelősséget viselniök, a mai kormánynak ellenben az előbbi kor­mány minden legapróbb resszort-ügyéért is vállalnia kell a teljes felelősséget. Igy őrlik ők meg szu módjára az alkotmányos­ság alapelvét, az állami élet garanciáját. Mert nagy biztositék rejlik abban, minden kormány független lehessen s a maga leg­jobb belátása szerint cselekedhessék. S mit sem változtat ezen az elven az, ha két kormány egymásután ugyanegy pártból kerül is ki, ugyanegy pártra alapítja is hatalmát. Ebből nem az következik, hogy az ujabb kormány az előzőnek minden speciális intézkedését vakon, önállóság nélkül, szolgai módon kövesse, hanem csak az, hogy elvben, eszmében ugyanaz maradjon. Hisz épen azért támad egy és ugyanazon párt köréből egymásután több Kormány nálunk is, a világ minden alkot­mányos országában is, hogy az általános elvek azonossága mellett a részletek más­más alkalmazása váljék lehetővé. S a pártélet törvényeit döntené el, az önálló egyezmények érvényesülését szüntetné Talány. Irta: Pierre Bihan. A nehézillatu levegőben egy rezzenés sem hallatszott ... a selyemvánkosokkal borított kereveteken mintiha mindmegannyi márványalak pihenne . . . S ime, valaki le­dönté a Csend szobrát . . . darabokra tör­te, szavakkal, amelyek ott zsongtak füleink körül . . . Valaki pipáját a kis .kályhára fektette, amelyből mintegy láthatólag illatozott ejö az ópium . . . Árnyékok táncoltak körülöt­tünk és szomszédom halkan beszélni kezdett. Kinek beszélt? Rátekintek s látom, hogy nincs kora . . . haja fehérsége egybeolvad arca hideg, vértelen márványszerüségével s e sok fehérségben szemei ijesztő feketének látszanak, mélységesen, lélekejtő sötétek-* nek ... — Mikor <e dolog történt ... — mor­mogá — kedvtelésből utaztam körül a vilá­got .. . Mikor történt? és hol? . . . ezer év előtt? s talán nem is a földön? . . . Oly­kor emlékezem, hogy akkor még éltem ... fiatal voltam, telve életkedvvel ... Az Óceán túlsó felén egy városba tévedtem, a mely távolról olyan volt, mint egy ezüstből faragott szikla ... Itt lakott családunk egy régi barátja, don Pablo y d'Aguilar. Mikor meglátogattam, verandáján . . . tegnap volt-e? . . . emlékezem ... két szeliditett óriáskígyó heverészett . . . egy néger nő a banjót pengette, két fiatal indus nő virágfü­zért font és ott volt Anita d'Aguilar, don Pablo leánya. Közeledtemre fölemelkedett a kerevetről ... a felségesen, gőgösen, pom­pázatosan szép szűz . . . akinek fehér hom­loka felett éjfekete hajfürtök repdestek és szemei ugv csillogtak, mint a villogó, fekete gyémántok . . . Rövid leszek. Egy hónap multán Anita felhatalmazott reá, hogy aty­jától kezét kérjem, don Pablo pedig öröm­mel fogadott fiául. Most már nem volt egyéb hátra, mint hogy sietve visszatérjek Euró­pába és sebtiben elintézzem a szükséges for­maságokat. ön, aki most itt és igy lát, biz­ton igy képzeli a mese végét: — Mikor visz­szatért, holtan találta! . . . Nem! Mikor visszatértem, a hegymenti ezüst házikóban csak egy haragtól és szégyentől megtört öreg embert találtam, don Pablot! Egy olasz kalandor, aki már régebben kosarat kapott, megérkezésem előtti estén megszöktette Ani­tát. Anita bizton csak komédiából egyezett bele, hogy a feleségemmé legyen, hogy ez­által más oldalra terelje apja figyelmét s megkönnyítse szökését. Kevéssel utóbb ismertem meg a jóté­kony ópiumot . . . Kalkuttában . . . miután végkép elbúcsúztam don Pablotól . . . S ak­kor újra kezembe vettem vándorbotom. Vo­natról-vonatra, hajóról-hajóra vetődve, már nem is kérdeztem az országok nevét, ame­lyeken átsiklottam. Semmi sem érdekelt... Mézesheteim éltem az ópium füstjével, ál­maim föllegén csodás, uj képek lebegtek, oly megkapó erővel, bogy a való élet benyomá­sai színtelen, fakó árnyakká sülyedtek . . . Aztán bekövetkezett az időszak, amikor az ember hiába kétszerezi meg az ópium­adagot, hogy álmai tündérvilágát uj, káprá­zatos fényre gyújtsa . . . Álmondtam-e uta­zásaim? . . . vagy utazva álmodtam? Egy nap, egy városban, amely előttem örökre névtelen marad, hatalmas fényárban uszó, modern palota előtt álltam . . . Vala­mi, márvány- és aranyban uszó Casinó előtt . . . Gépiesen haladtam át a termeken, ame­lyekben emberek táncoltak, vagy a játékasz­talok mellett szorongtak ... A homlokzat egy sétányra nyilt, amelynek végén viz csil­logott, mint Versaillesben, de azt hiszem, e viz a tenger volt , . . Körülöttem fényes öl­tözetű nők zsibongtak . . . mintha egy-két arc ismerősen mosolygott volna felém. Ál­modtam-e? Talán. S egyszerre mjnden vé­rem . . . minden szegény, szintelen vérem a szivembe szökött . . . Anita is ott volt!... Megembereltem magam és köszöntém s ő pillanatnyi habozás után, kinyújtott kézzel lépett hozzám. Aztán csevegtünk . . . elein­te igen nyugodtan, szinte közömbösen, mint két véletlenül összetévedt, felületes isme­rős .. . Aztán kerülve a tömeget, lesétál­tunk a viz szélére . . . Minő csend. Istenem! Mintha álomországban járnánk . . . Olykor fölcsendült a csalogány bűbájos éneke az ölajbokrok között . . . Este volt! Némán néztem a mellettem baladó, teljes pompájá­ban kibontakozott szépséget . . . Asszony...

Next

/
Oldalképek
Tartalom