Délmagyarország, 1913. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1913-06-17 / 139. szám

82, DELMAGYARORSZAG 1913. junius 18. mokat kergetnek, de — de ők mondják — nem tudnak megválni gyermekkoruk jelszavaitól s azt hiszik, e meddő kitartással használnak hazájuknak. Ennek az önámitásnak volt is némi jogosultsága addig, a mig a függetlenségi eszmét hirdetők egyszer Uralomra nern jutottak. De ma, a koalíciós kormányzás tapasztalatai után, vagy teljes vaksággal van megverve, vagy vakságot akar terjeszteni, aki még ezeket a szerencsétlen illúziókat táplálja. A koalíció nagy csődje, az a nagy csapásszerü veszteség, amelyet a koalioió a magyar nemzet ügyének okozott, nem az emberek gonoszságában rejlik, hanem eredendő bűne volt az elvi álláspontnak. A magyar nemzet politikája sokkal kényesebb, semhogy kétértelműén bujkálni lehessen. Nekünk meg kell mondani az igazat le- és fölfelé egyaránt. Aki lecsúszik a Deák Ferenc adta, sziklaszilárd talajról, az csak kompromittálja az országot. Ajkapira tolulnak ezek az igazságok ma, amikor ismét egy ilyen hibrid kísérlettel állunk szemben. Megtörtént egyeseK méért, csak ne üljenek föl ama hősi allűröknek, amelyeket ezek az urak lefelé mutatnak. Hiszen én százszor forradalmárabb vagyok, mint ők! Hiszen mind az a népszerű jelszavakkal való kacérkodás csak captatio benevólentiae a választókkal szemben. Ne kövessók el azt az irtózatos politikai hibát, hogy ezt komolyan vegyék! Ha ezek az urak kormányra jutnak, higyjék el nekem: sokkal kevesebb bajuk lesz velük, mint én velem. Nem ebben van tehát a baj, tisztelt uraim, de abban van, hogy aki ilyen módon kompromittálja a magyar nemzet Ítéletét, az azután sikerrel nem tudja képviselni a nemzetet. Annak azt a kacérkodást, amelyet a választöközönséggel szemben a győzelem előtt elkövetett, nagyon sok bőjtöléssel és nagyon sok misérejárással kell azután megvásárolni. Tisza nagy beszédei közé illik ez igazságainak erejénél és közvetlenségénél fogva. És az ország sorra nyilatkozik. Arad, Szeged. És majd jönnek a fnhhipk Meri nom lphpt PZ az nrszácr részéről az a becsületes, kísérlet, hogy végre a mai közjogi alapra hozassék az egész magyar közélet. .Nagyon sajnálom, hogy ez nem sikerült. E helyett, fájdalom, ismét egy olyan szerencsétlen kisérletet látunk, amely igyekszik a kormányképesség mezét magára venni, de azért gondolja magában.: addig, amig meg nem nyertem a választóközönség többségének bizalmát, miért ne fitogtassam előttük a tépett zászló utolsó foszlányait, -hiszen, Istenem, oly könnyű lesz majd újból begöngyölni! Annyiszor mondják rólunk — én rólam is — hogy mi forradalmároknak, nem tudom micsoda veszedelmes irányzaton: hirdetőinek tüntetjük föl politikai ellenfeleinket. Én ezt soha sem tettem: most kevésbé teszem, mint Valaha, mert hiszen ujabb tapasztalatokkal rendelkezem. Én ott, ahol esetleg véleményt kérdeznek tőlem, mindig azt mondom: Az isten szereiannyira elkábult, hogy ne a realitások, az alkotások politikája mellé álljon minden erejével és egész tömegével. • ll9UIUUaMMH<MUa>HiMMUH><>MM'l>'t>n*l> A balkáni,kérdés. A Havas-ügynökség jelenti Pétervárról: Az orosz kormány kielégítőnek tekinti a bolgár és szerb király válaszát, Szaszonov külügyminiszter ennélfogva a Balkán-államok miniszterelnökeit meghívta, hogy tanácskozás céljából utazzanak Pétervárra. — Belgrádból jelentik: A szerb hadvezetőség igyekszik befejezni a hadsereg fölvonulását a bolgár határ ellen. Bizonyos jelekből azt lehet következtetni, hogy a csapatösszevonást siettetik. Pasics kormánya ma lemondott, de Péter király a lemondást nem fogadta el. A képviselőház ülése. — Vilmos császár jubileumaésa magyarok — (Saját tudósítónktól.) A mai ülésen nagyon kevés képviselő jelent meg; Tiz órakor husznéhány, negyedtizenegykor harmincnéhány képviselő akadt a Ház folyosóján. Végre — tizenegy órakor — hatvan képviselő jött össze és megkezdődött az ülés. A mai nap érdekessége az volt, hogy Vilmos császár éljenzésétől hangzott jó sokáig az ülésterem. Tudvalevőleg a német császár most jubilál s a magyarok szimpátiája a parlamentben is utat tört. Előbb Beöthy Pál elnök, majd Tisza István gróf beszélt a nagy Németország uralkodójáról. Tisza István többek közt ezeket mondotta: - Én azt hiszem, az egész magyar nemzet együtt érez és együtt örül a német nemzettel, amidőn az hálatelt szívvel s a jogos büszkeség tudatával tekint fel uralkodójára. Egyesitjük a mi érzelmeinket a német nemzetéivel, mert hiszen a német nemzet élén álló uralkodó nemcsak kipróbált hive és erős támasza annak a szövetségi viszonynak, amely a magyarnemzetnek is lelki világával, értelmi és érzelmi világával találkozik, de közel hozza őt a magyar nemzet szivéhez az a baráti viszony is, amelyben ő a mi urunk, királyunk felkent személyével áll és amelynek ismételt alkalmakkor olyan hatalmas és olyan megkapó módon adott kifejezést. A Ház utolsó érdemleges ülése valószínűen csütörtökön lesz és azután a Házat szeptember végéig, esetleg október elejéig el fogják napolni. Az ülésről ez a tudósítás szól: Beöthy Pál elnök az ülés megnyitása után, a .napirenden 'kivül a következő beszőhet olvasta föl: — Tisztelt Ház! Leihetetlen meg nem emlékeznünk .a velünk szoros barátságban, .ránk nézve oly értékies szövetségben élő nagy német nemzet szuverénje, II. Vilmos császár és király huszonöt évi uralkodói jubileumáról. (Zajos éljenzés, taps.) Örömmel üli meg e napot a német birodalom, ez az örömünnep azanlbain ,a mi kebleinkben is a legmélyebb, legélénkebb érzelmeit szólaltatja meg e nemzetnek a nagy uralkodó személye, az európai béke első őre iránt. Javaslom, hogy a Ház érzelmeinek batároz.atilag adjon kifejezést és azt a miniszterelnök utján hozza a jubiláris felség tudomására. (Éljenzés és taps.) igazi vészéinél, onnan a fákon át könnyen kijuthatsz. ,— Igen, igen, ez, jó lesz. Az ajtóhoz mentek, be volt zárva. Ezt is kívülről reteszelték el. De ki? — Elvesztünk — sóhajtotta a hercegnő. Ez nem a cselédség munkája., — Hát .kié? — kérdezte a férfi megdöbbenve. . .— Hallgass — suttogta a nő. — Talán valaki az ajtó mögött áll és kihallgat minket. . A hercegnő, elvonta onnan Charlest és a félelemtől Lenyűgözve, tétován álltak egymás mellett. Akkor valaki gyorsan megfordította a zárban a kulcsot, az ajtó kinyílt és a belépőben .Charles azonnal fölismerte a herceget., ,* De az ugy látszott, nem méltatta őt figyelemre, de egyenesen nejéhez ment és néhány szót mondott neki oroszul. Az asszony könyörögve, nyújtotta feléje karját. Szergejeff azonban elutasitólag intett és elhagyta a szobát: Charles rémülten fordult a hercegnő felé: — Mit mondott? Mivel fenyegetett? Tudnom kell. Mondd, meg! A hercegnő átfogta a férfi karját és szótlanul „simult hozzája. Aztán félve, alig hallhatóan suttogj: , — Áldozatot követel. Engem vagy téged. Mi választhatunk. Őt perc múlva viszszajön és akkor megöl. Engem vagy téged. A szép Charles ugy érezte, mintha megállna szívverése. Aztán vállat vont. — Végre is nem vagyunk Oroszországban, ahol a barbár hercegtől függ életünk. Itt Nizzában a francia törvényszék védelme alatt állunk, ő nem fog merni igy hidegvérrel gyilkolni. Csak ránk akart ijeszteni, Á hercegnő szomorúan intett. — Ez az ember képes rá. Egyszer halálra korbácsolt egy embert csak azért, mert az feleseim mert vele. Mint ketrecbe zárt vadállot járt föl-alá a férfi. Aztán megállt. — Tehát védeni fogjuk magunkat. Kiáltani, segitségethivni. — Mit használna? Kívülünk senki sincs a villában. És ha a cselédség itt lenne, egyik sem merne ura ellen cselekedni. Oroszok, kik testtel-léíekkel hívei gazdájuknak. Hasztalan minden. Meg kell halni, nekem vagy neked. — Én — szólt hevesen. — Végre is én nem vagyok a hibás. Te hívtál magadhoz. — Hiszen ezerszer könyörögtél érte. És előbb, előbb magad mondtad, hogy szívesen meghalnál értem. Én szeréti,ek, érted? Nagyon szerettelek s azért hívtalak ide, mindent föláldozva igaz szerelmemért. — Bizonyosan nem is voltam itt az egyedüli. — Charles! ... , Mint szivén lőtt madárkának jajszava, ; hangzott ,föl e szó. Akkor újból megnyilt az ajtó és belépett a herceg. Kezében revolver. — Nos, határoztatok? Tehát melyik? . Charles kétségbeesetten kiáltott: 1 — Ártatlan vagyok! Kegyelem. Elmegyek és sohasem fogom viszontlátni a hercegnőt. Kegyelem! . . . A herceg fölkacagott. — íme asszonyom a szerelmes hős! E percben a hercegnő fölkelt 'helyéről s a revolvert elvette Szergejeff kezéből. — Elég volt! — szólt parancsolólag. Ez levette fejéről a parókát, álszakállát s alázatosan meghajolva állt a ház úrnője előtt. Valamit mondott oroszul, aztán tiszteletteljes hajlongás után elhagyta a szobát. — Mit jelentsen ez? — kérdezte Charles megdöbbenve. — Ez uram, egy kis .szerelmi próba volt. .Meg akartam győződni, hősies nagy szerelméről. Amire annyiszor, de annyiszor megesküdött, ön azt mondta, mindenekfölött szeret. Hát igen. Most láttam. Fél év óta vagyok özvegy és férjem egész nagy vagyonának örököse. Most igaz szerelemre vágytam. És próbára akartam tenni önt. Mert — mert én önt igazán szerettem. Régi hűséges inasom fölvette az ura maszkját és ruháit. A próba nagyszerűen sikerült. És most — elmehet, hogy soha viszont ne lásson. Agyiő! A férfi megpróbált védekezni, de egyetlen szava sem lett meghallgatva. .— Menjen! — szólt a hercegnő — távozzék azonnal ! Az ajtó megnyilt és két herkulestermetü szolga, mint merev oszlop állott ott. Charles de Neuviile, a szép hódító; szótlanul hagyta el a szobát.