Délmagyarország, 1913. május (2. évfolyam, 101-125. szám)

1913-05-07 / 105. szám

1913. május 6. DÉLMAGYARORSZÁG 5 Irodalmi pályadijak. (Saját tudósttónktól.) Rövid időközökben újra meg újra fölbukkan egy-egy irodalmi pályázat ötlete, nagyratörő vágyakat oltva a serdülő ifjúság szivébe. A pályázatokat meggyökeresedett irodalmi hitvallású olyan egyének és társaságok szokták kitűzni, akiknek nincs érzékük elavult fogalmak és ítéletek időszerütlenségének fölismerése iránt. Számtalanszor megírtuk, maga a közvélemény is belátta és elég sűrűn hangoztatja, hogy az ilyen irodalmi versenytárgyalások semmire sem jók már; uj értékeket nem adnak, a meglevőket figyelmen kivül hagyják, céltalan és korszerűtlen játszadozásoknál nem egyebek. Most itt van megint az Almássy Endre által kitűzött ezer koronás pályadíj, mellyel a legközelebbi színházi szezonban sikerrel előadandó színdarab szerzőjét kívánja jutalmazni az adományozó. Akárki súgta ezt az ötletet Almássy Endrének, nem menekszik az elől a kritika elől, hogy álbarátja az irodalomnak, mert a mai irói tevékenység valódi értékét alaposan félreismerte. Komoly íróember soha sem fog vállalkozni arra, liogy ezer koronáért bármiféle munkáját rendelkezésre bocsássa egy zord képpel összeülő bíráló bizottságnak, mely iskolás modorban és avult esztétikai rögeszmék szerint szavazással állapítja ,meg róla, hogy ér-e valamit, vagy sem? Tehetségtelen irodalmi smokkok és önkritika hijáni szűkölködő diákok ám versenyt futhatnak, de van-e abból valami haszna az irodalomnak, ha békés lelkületű iparosokat elcsábít a tisztességes megélhetést nyújtó gyalupad mellől s olyan ambíciókat ébreszt, melyek még az elért olcsó sikerekkel sem állanak arányban? . . . A szinigazgató intenciói mindenesetre érthetőek. A szinház elnyerése felett való örömének olyan formában akarván kifejezést adni, mely széles rétegekben kelt feltűnést, csak természete^, hogy nem (adhatja ezer koronáját például a siketnémák rendelkezési alapja javára. írók, színészek és más csirkefogók ellenben minden apró nyavalyájukat szélesen pertraktálják. Az újságíróknak ezenkívül még (az iránt is igen finom szimatjuk van, hogy a szinház odaítélése körül folyó vitában mikor kell 'tapintatosan elhallgatniok. Ezért illik hálásnak mutatkozni. Legvégül pedig: Almássy hagyom szeretne helyi szerző darabjával brillirozni több okból, mert hiszen a szinház ismét kultúrintézmény lett s nagy nemzeti és közművelődési hivatást kell teljesítenie, amint azt a hozzáértő színházi pápák oly ékesen kifejtették s kereskedők, vállalkozók és hivatalnokok súlyos voksaival bizonyittatták. A helyzet tehát az, hogy lóg valahol a levegőben ezer korona, amivel a DugonicsTársaság szépirodalmi osztályának kellene valamit kezdenie. De mit? Az érdemes osztály aligha fogja magát nevetség tárgyául odaállítani egy pályázat kitűzésével. Még nyilt pályázat, vagy föllhivás mellett sem. Ezek mind elavult módszerek és már sokszorosan kiderült róluk, hogy célra nem vezetnek. Figyelembe véve tehát az alapítványt tevő színigazgatónak eredeti célját, hogy tudniillik eredeti magyar darabok bemutatási jogát óhajtja szinháza számára biztosítani, legyen szabad a kérdés megoldásához a következő szerény indítványt előterjeszteni: Szólítsa föl a Dugonics-Társaság szépirodalmi osztálya Almássy Endrét, hogy mostani ezer koronás adományához csatolja hozzá azt a másik ezret, mely az 1911. évi pályázat alkalmával, mint íölhasználatlan alapitvány, az adományozó tulajdonába visszabocsáttatott. Erre azért van szükség, mert legalább kétezer korona az a minimális irói tiszteletdíj, amiért nem zugirász, hanem komoly és kvalitásos iróemberek drámaírói tollat fognak a kezükbe. Ezt a kétezer koronát forditsa a Társaság olyan szinvonalon álló, egész estét betöltő, relatíve legjobb drámai mii jutalmazására, melyet a szegedi színtársulat mutat be először. A szinház az első három előadás után tantiémet nem fizet. Az előadandó drámai mű lehet színmű, vígjáték, operett, mese, legenda, drámai költemény, vagy bármely más miifaj, a történelmi dráma és népszínmű teljes kizárásával. Ezek már idejüket mult műfajok, a mai igényeknek nem felelnek meg, további erőszakolt fejlesztésük tehát teljesen céltalan. A pályázatban való részvételre senkit fölhívni, vagy kijelölni nem kell, ellenben mindenki számot tarthat a kitűzött dijra, akinek fölajánlott darabját a szegedi szinház sikerrel és legelőször mutatta be. A dij természetszerűleg az 1913—4-i színházi szezon végén Ítélhető oda az alapitványlevélben helyesen megjelölt liberális összeállítású bizottság által. A helyi szerzőkre való korlátozásnak helye nincsen. Ilyen perspektívák mellett lehet rá remény, hogy az alapitvány nem téveszti el célját. Az igazgató eredeti darabok bemutatási jogához jutna (ami Almássy színigazgatónak elsőrendű érdeke), a szinház legalább megközelítően és szórványosan irodalmi célok szolgálatában állana, a Dugonics-Társaság pedig saját presztízsével bocsátana útra olyan darabokat, melyek esetleg az általános magyar irodalomnak számottevő nyereségei lehetnének. Minden célt el lehet érni, csak az eszközöket kell tudni helyesen megválasztana. Önképzőköri kísérletekkel igazán nem lehet kvalitásos irodalmat teremteni, már pedig a szegedi szinház irodalmi értékű föl-lenditése, tartalmának és irányának színvonalra emelése és a vidéki színházakkal szemben biztosítandó vezető szerepe olyan cél, mely mellett minden áldozat kicsinynek látszik. Ha a szinigazgató nem tudná, vagy nem akarná adományát megnövelni, adjon hozzá a város a Pester Lloyd-alap jövedelméből, -mely részben amúgy is el van vonva rendeltetésétől, vagy adjon hozzá a Dugonics-Társaság, csak az istenért, hagyjanak már föl egyszer a jeligés levelekkel és népszinmüpályázatokkal, melyek az ötletszegénység és irodalmi csökönyösség bus takargatói! Ilyen célokra kell áldozni a közpénzekből, nem a színházi vállalat magánjövedelmeinek emelésére, amiit különben a helyesen irányított színházi politika sokkal eredményesebben szolgálhatna. Meg vagyunk győződve, hogy ha a magyar irók, méltányos anyagi ellenszolgáltatás ellenében és művészi értékű játék reményében mintegy versengenének azért, hogy darabjaikat első sorban a szegedi szinház mutassa be, ez a szinház olyan virágzásnak indulna, amilyenhez fogható a mi jelenlegi siralmas vidéki viszonyaink mellett szinte el sem képzelhető. A szegedi szinház. ha komolyan akarná, egymagában decentralizálhatná a most tisztán budapesti irodalmat, mint ahogyan a milanói Scala és Teatro Ver• di, meg a müncheni Künstlertheater és Schauspielt'heater teljesen függetlenek a saját nemzeti fővárosuk színházainak és irodalmának befolyásától. Ha a város a színházra áldozott tizenháromezer koronájának a felét (azt, amit most meg lehetett volna menteni), ilyen célokra áldozná és nem tévesztené össze az igazi irodalom- és szinházpártolást a magánérdekkel, már rég megalapozta volna nemcsak állandó színházának, hanem saját kultúrájának és jelentőségének lerombolhatatlan sziklavárát is. (d.) -3aaaauBaaBBaaBiiaaaBaBHaaBaaaaaBaaaBi«aBaaaBBBaBagaaa Az Iparkamara akciója szegedi válíalaíokért. — Állami és városi segély a nehézségekkel küzdő ipari cégeknek. — (Saját tudósítónktól.) A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara mentőakciót indított azoknak a szegedi iparvállalatoknak az érdekében, amelyek a súlyos gazdasági viszonyok következtében üzem- vagy fizetési zavarokba jutottak. Közvetlen indító oka az akció kezdeményezésének az, hogy szegedi nagyvállalkozók szorongatott helyzetükben az Iparkamarához fordultak panaszaikkal, a melytől orvoslást kérteik. Hivatkoztak arra, hogy az öisszeroppanás veszélye fenyegeti váüalataikat, ha akár az állam, akár a város nem siet valamiképan a támogatásukra. Az iparkamara vezetősége mérlegelvén az ipari vállalkozók panaszát, kénytelen volt belátni, hogy itt tulaj donképen nem egyesek megmentéséről van szó, hanem olyan jellegű válságról, amely a szegedi ipar csődjét jelentené, ha nem vágnak elébe alkalmas eszközökkel. » Ennek a hatása alatt aztán az akció terve kész elhatározássá fejlődött. Az iparkamarában, amint értesülünk, már serényen dolgoznak az akció előkészületein, főleg a módozatokon, amelyek alkalmasak volnának arra, hogy a tengő-lengő ipari vállalatok újra lábra kelhessenek. A legkevesebb nehézségekkel keresztül vihető tervnek tartja a kamara azt, amely szerint az ő intervenciójára vagy az állam egyedül, vagy pedig Szeged városával együttesen bizonyos összegű anyagi áldozatokat hozna a nehézségekkel küzdő ipari vállalkozók érdekében. A tanácskozások imár annyira előrehaladtak, hogy megállapították azt a fix összeget is, amellyel a bajba jutott vállalatokon segíteni lehetne. Aránylag nem nagy pénzről van szó: kétszázezer koronáról. A kamara ugy véli, hogy ezzel az összeggel szanálni lehet a bajokat. Ami már most az akciónak azokat a részleteit illeti, hogy melyek volnának a támogatásra szoruló vállalatok, erre vonatkozólag indokolj diszkréció folytán nem szolgálhatunk fólvilágositással. Tény, hogy a szegedi iparvállalatok nyolctized része — amint ezt alább az egyik nagyvállalkozó nyilatkozata is megerősíti — nehézségekkel küzd, mert nem tudta kiheverni azt a hoszszantartó gazdasági pangást, amely az üzleti forgalmat általában megbénította. Érthető tehát az Iparkamara aggodalma és az a buzgóság, amellyel a kezébe vette az akció megindítását. A Délmagyarország munkatársa beszélgetést folytatott két olyan ipari nagyvállalkozóval, akiik szintén részesednének az állam és a város nyújtotta anyagi támogatásban. Mind a ketten igen szomorú adatokat tártak föl vállalataik forgalmának megbénulásáról. Az egyik például igy nyilatkozott: — Hónapok óta nem titok már, hogy a szegedi iparvállalatok túlnyomó részben nehézségekkel küzdenek. Az egyik fizetési kötelezettségeinek nem tud eleget tenni, a másik a megrendeléseket nem képes ellát. ni, mert nincs nyersanyagra való pénze, a harmadiknak nincs munkája, mert a gazdák ráíültek a pénzre, szóval a szegcdi