Délmagyarország, 1913. május (2. évfolyam, 101-125. szám)

1913-05-01 / 101. szám

1913. május 1. DÉLMAQYARORSZÁQ Ionosén nagyjelentőségüek a külföldi biztosító társaságok díjtartalékának elhelyezéséről és az uj járásbíróságok felállításáról készülő javaslatok. A biztosító társaságok és különösen a külföldi biztosító társaságok jogviszonyainak rendezése régóta foglalkoztatja az igazságügyminiszteriumot és különösen a külföldi biztositó társaságok díjtartalékának elhelyezése súlyos probléma, mert itt nehéz olyan megoldást találni, ami az állami érdek és a külföldi vállalatok iharmónikus kielégítését biztosithatná. aa válás, Szeged város és a SzAK ünnepe. (Saját tudósítónktól.) A köztudatba uj fogalmak illeszkedtek be néhány év alatt, a mely idő a modern testi élet reneszánszának és a pedagógiai alapfogalmak gyökeres átalakulásának korszakát is jelenti. Mintha va-v lami nagyszerű gyógyászati fölfedezéshez jutott volna el az emberiség. Hosszú, megőszitő, földregörnyedő szellemi erőfeszítés után észrevette, hogy a test fizikai energiájának majdnem íontosabb jó az élet eredményessége szempontjából, mint maga a szellemi tartalom. Amaz alapja, forrása, létföltétele emennek. Az uj ember már ennék a csodaszerben elbűvölő meggondolásnak a birtokában rendezi be életét. A természet visszahódította lelkéből lelkezett fiait. A legteljesebb elismerés illeti tehát azokat a férfiakat, akik ennek a nagyszerű elvnek népszerűsítésére vállalkoztak és munkájukat lelkesedésükkel arányos sikerre vezették. A Szegedi Atlétikai Klub, mely csütörtökön avatja föl uj sporttelepét, a testi nevelés várát építette meg az ujszegedi hüs ligetek alján. A friss gyepen, ahol apáink csak nagy ünnepek alkalmával rendezett kirándulásokon pihentették meg öreg tagjaikat, a mi gyermekeink már szinte otthonosabbak, mint a parketten. Divattá vált a sport és e minőségben a kedves bohóságoknak egész sorozata kapcsolódott hozzá. De soha sem volt még életrevalóbb divat, mint ez. Már megvan a maga külön fogalmi köre, szókincse, kodeksze, flörtje, költészete és naivsága. És megvan benne a tavasz és ifjúság bája, ennek a két legfőbb jónak semmi mással nem pótolható minden szépséges varázsa. Taine ragyogó lapjai jutnak eszünkbe, melyeket az athéni stadiok országos ünnepeiből irt ... Az a kor, mely művészetében az eddig elérhető legmagasabb eszményeket testesítette meg, azért jutott el fejlődésének bámulatraméltó fejlettségéhez, mert magát, az -embert, a viruló, erős, álszemérem nélkül való, természetes érzésekkel megáldott ifjúságot tekintette a földi élet centrumául és céljául. A görög kor testi ideálja egyúttal a Platón embertípusa volt. S mikor Theodosi'k császár a negyedik század végén beszüntette az olympiai játékokat, az emberiség aranykorát fojtotta bele a középkori szellemi rabszolgaság bus panaszhangjaiba. Nem is szárnyalt azontúl az emberiség lelke, csak csúszott a földön, ahová a lelki megalázkodás kinja görnyesztette. Az olasz reneszánsz ébresztette föl újból a testiség ujjongó örömeit, a vér frisseb forrását, a szellem alkotó vágyát. S amint a déli népek vezető szerepe az idők folyamán átszállott az északi fajokra, ép ugy települt át más téjakra az egészséges és produktív élet föltételeinek ismerete is. A sportok szeretete a műveltség fejlődésével egyenes arányiban áll. ^Magyarország közállapotainak rendezetlensége és főleg pedagógiai elveinek avultsága mellett csak természetes, hogy nálunk igazi sport a szó legnemesebb értelmében, eddigelé ki sem fejlődhetett. A mi iskolás korunkban, sőt még egy évtizeddel is ezelőtt, a német testgyakorlási mód volt otthonos a tantervben. Hetenkint egy-két órán át •céltalan és rendszertelen kar- és lábmozgáiSokat végeztünk. Holott már akkor nyilvánvaló volt, hogy Anglia jórészt kitűnő testnevelési rendszerének köszöni nagy tekintélyét és a belga iskoláikban már a nyolcvanas években, a franciákban a kilencvenes években uj és eredményesebb metódusokat léptettek életbe. Egyszerre jelentős fordulat .állott be. Coubertin báró kezdeményezésére 1906-ban Athén olympiai játékokat rendezett s az egész világ figyelmét a modern sportra jrányitotta. Azután a párisi, st.-louisi, a második athéni i';s londoni olympiádok után 1912-ben -elkövetkezett a hires stockholmi sportünnep, melynek jelentősége minden eddigit felülmúlt. Valóságos világcsődület volt •az, melyből még a távoli Japán és China sem hiányzott. A fehér faj képviselői mellett ott voltak a néger, indián, maláji, mongol, poliknéziai és turkomán fajok küldöttei. Egy nagy nemzetközi szolidaritásban egyesült a Világrészek minden emberfaja, mely talán akikor először érezte meg legintenzívebben az általános béke leíki szükségességét. Az idők jele, hogy ma már nálunk is pompás föllendülésnek indult minden sport. Iskoláink tanterve még nem változott meg, de a régi merevségen már rést ütött a mai fiatalság természetes életvidámsága. Külföldön mind gyakoribbak a Landeserziehungsfieim néven ismerős nevelőintézetek, mélyek a test erőteljes fejlesztésére fektetik a főutáni időben keményen csatázott az Íróasztala mellett. Amikor másolnia kellett, amikor a fáradt, jóllakott ember mellé odaáilott az álom és kábító leheletével beléfujt Rokoska szemehe. Ekkor csatázott Ádám. A szemhéjait kimeresztette és percekig igy bámult x papirosra, de az álom egyre-egyre legyezgette a szemeit, kéjes érintéssel meg-megsimogatta szemhéjait és azok lassan-lassan a egszükültek, összezsugorodtak; de a bágyadt Rokoska magához tért és kimeresztette a szemeit. Hónapok óta igy folyt a nagy küzdelem, különös, megdöbbentő ijedtségekkel. Rokoska elszánt energiával ült hozzá mindig a munkához és a munka elején büszkén vetette papirosra a peckes betűket. De mikor a megtagadott álom háborúba szólította, Rokoska is észrevette, hogy a toll nem áll oly keményen a kezében, az ujjai meggyöngültek és a betűk, amiket mindig formásán állított fel a sorokban, meggörbülnek, táncolni kezdenek, meglesik, mikor a szemére egészen ráül az álom és egymásba szaladnak, összegomoly ódnak. Ilyenkor voltak a nagy ijedtségek, mikor Rokoska felrezzent és kuszán, gagyogva bámultak rá a betűk. Rokoskának egy pillanatra elállott a szívverése és rémülten nézett maga köré, hogy nem látta-e meg valaki a tisztviselők közül, hogy hogyan dolgozik. Titkosan beíegyurta az elrontott papirost a zsebébe és kiszaladt a vízvezetékhez, a hideg vizet rácsurgatta a halántékára s megdörzsölte vele a szemeit. Egy napon Rokoskának túros rétest készített az anyja ebédre, amit Ádám szenvedélyesen szeretett. Sokat evett, megivott rá két pohár vizet és szaladt vissza az irodába, hogy el ne késsék. Ádám pontosan érkezett a hivatalba, az asztalon már garmadában hevert a sok irnivaló és Rokoska hozzákezdett a másoláshoz. Nyugalmas pihenéssel mozgolódott a széken, fáradt testének jól esett á pihenés és lábaival, amelyek száguldozva idehozták, az asztal alatt megelégedetten harangozott. Rokoska fürgén kergette maga előtt a betűket és nagyon örvendezett azon, hogy ma békében maradhat, az álom 1 nem jön érte. Ugy másolás közben elgondolkozott, hogy milyen furcsa az ő minidennapos délutáni ijedsége, miért is gondol mindig az alvásra, amikor minden más dolgon törhetné a fejét... csak akarni kell és ébren marad, csak rémítgeti önmagát, hogy a szemére i nehezedik valami... hogy elmosódnak a beI tűk és nyomja valami a fejét, roppant erővel ... Neki kötelességei vannak ... a betükj nek egyenesen kell állaniok ... a család ... S mindig arra kell gondolni, hogy ébren van... j nem szabad eldőlnie, mint a betűknek . . . I mennek azok maguktól is előre ... csak a | keze rajta legyen a papiroson, az már bele| tanult a hosszú idő alatt... csak emelnie kell a tollat, jár az magától, a girbe-gurba utakon ... a fehér, kék, a lila papirosokon... Rokoska képzeletére különös szivárvány tűzött rá és meglebegtek előtte a titokzatos szinü másolópapírok... Ekkor ébredt Rokoska arra a félelmetes jelenetre, hogy elaludt, hogy az irodafőnök a vállát rázza és rárivall: <• — Miért lumpol mindig? Rokoska nagyon szomorú volt, mikor haza indult és talán először érezte életében, hogy az emberek hálátlanok, kőszivüen nézik a mások szorgalmát és a henyék még bántják is a fáradozót. Ment, vánszorgott a tavaszi utcákon, elcsigázott testét alig hogy cipelte. De a makacssága nem hagyta csüggedni. Bandukolt, ballagott előre és biztatta önmagát: — Egyszer volt, többet nem lesz. Vigyázni fogok, csak bele kell jönnöm. Nem szabad, nem szabad, — olyan leszek, mint voltam. Elaludni a hivatalban — pfuj!... Rokoskára nagy öröm várt odahaza. Megjött a sógor. Ádám roppant, mikor a táncmester megölelte, de visszakarolta sze' relmesen. A família már ünnepelte a táncmestert, bor volt az asztalon és friss vacsora. Üde alkonyat ereszkedett alá a ház tájékára és vacsora után a család kiült az udvarra. A földszintes házacskára ráborultak az arany bíboros palástok, amit a búcsúzó nap sző a szelid, a jó emberek gyönyörűségére. A föld, a falak, a rozzant ablakocskák szinesí kedtek, csillogtak, a szomorkodó platán is, j az udvar közepén, opálos sugarakat ringatott I zöld levelein. Rokoska kihozta a szobából a j trombitát. Leányok, fiuk, akik a házban lakj tak, összegyülekeztek és köriilállották Ádáj mot. Rokoska magasra emelte a kürtöt és í rázendített dalaira. Csönd volt az udvarban, \ az érzelmes nóták tisztán, lágyan suhantak | keresztül a nesztelenségen. A táncmester feli kelt helyéről és rálépett az igézet útjára. A j leányokat, legényeket felállította két sorba | és táncba vitte valamennyit. Lépegetett, ugj rándozott, a táncmester kommandirozott: — Egy-kettő ... egy-kettő... föl a feji jel, graciózusan... Rokoska is emelgette a | lábait és taktusosan trombitált. A puha, tavaszi földön keringtek, lejtőztek a csillogó szemű táncospárok, és a táncmester odalépett Juliskához, karcsú készséggel, előtte meghajolt. Rokoska minden erővel belefujt a kürtjébe, és zengett, harsogott a vidám nóta, a szöcske-ember meg fürgén emelgette, maga köré fonta, eleresztette, megölelte Juliskát. Rokoska mosolygott és küldte maga mellől a kicsiny gyermekeket: — Menjetek táncolni, a papával, mamával ... Barna árnyak szálltak le titkosan: az udvarra, erősen esteledett és Rokoska abbahagyta a trombitálást. De a táncmester még forgatta, ölelgette, szorongatta Juliskát a platánfa sátoros árnyékában. Ádám elindult feléjük és nézte őket egy darabig, majd nevetni kezdett és búcsúzott tőlük: — He... he ... ti rosszak ... Aztán elj mehit hazulról, trombitálni az éjszakában.