Délmagyarország, 1913. március (2. évfolyam, 50-74. szám)

1913-03-01 / 50. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Kiadóhivatal Kárász - utca 9. • • • • « egész évre . K 24-— félévre.... K 12.— egész évre . K28-— félévre.... K 14-— • • • • • Nappali-telefon: 305. negyedévre K 6-— egy hónapra K 2 — negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Kiadóhlvatali-telefon: 305. ÉJIell-telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Kiadó telefonja: 81. Szeqed, 1913. li. évfolyam 50. szám. Szombat, március 1. A legnagyobb fordulat. Tisza István gróf mára rendkívül ér­dekes cikket irt Az Újságba. Többek kö­zött ezeket mondja: Előttünk fekszik egy javaslat, amelynek bizonyára vannak hi­bái, mint minden emberi műnek, amely ta­lán sok részletében javításra szorul, de a mely a radikálizmus özönvizétől megmen­ti a nemzetet. Ennek a javaslatnak meg­vitatására, javítására és biztonságba he­lyezésére kellene mindazoknak egyesül­niük, akik igazán szivükön viselik a nem­zet érdekeit. Erre a munkára küldte ide a nemzet a képviselőház többségét. És ezt a föladatot ruházta a kisebbségre is. A nemzet iránti legszentebb kötelességeikről feledkeznek meg azok, akik nemcsak részt nem vesznek e munkában, de a vádasko­dás, a sárral dobálás nemtelen fegyverei­vel fordulnak az ellen a férfiú ellen, aki ép­pen most teszi meg a nemzetnek ezt a nagy szolgálatot. Nem, jó urak, ez csúnya, méltatlan s az országra káros munka. E térre nem csábithatják még egyszer a nemzetet. Egyszer megtette azt, egyszer kö­vette önöket a szenvedély, a rombolás út­jára. Akkor hitt még önökben, akkor a hazáját féltő előrelátás hiába emelte föl óva intő szavát. Akikor keresztül gázoltak azokon, akik saját testükkel védték önök­től a nemzetet. Ma ismeri önöket a nemzet. Mind­nyájunk lelkében élnek az önök első nagy diadalának szomorú emlékei. Azok a tanulságok, amiket az önök cselekedetei minden ékesszólásnál meggyőzőbb erővel oltottak a nemzet lelkébe, hosszú időre föl­nyitották szemét. Ideig-óráig hozhatnak nyugtalanságot a közhangulatba, de azt az építő, produk­tív munkát, amelyre a nemzetnek, ha élni akar, föltétlenül szüksége van, nem fogják még egyszer megakasztani. Térjünk napirendre a botrányok, a piszkolódás, a gyűlölség romboló mun­kája fölött. Lássunk a mai nap nagy föladatának, a választójogi reformnak be­csületes megalkotásához. Parancsoló köte­lességünk ez, amely egész szellemi és er­kölcsi erőnket, lelkünk legjavát igényli és azt a komoly felelősségtudatot, amelyet mindenkinek éreznie kell, aki a nemzet bi­zalmának letéteményese. Ezeket irja Tisza István gróf Láthatjuk, milyen lojális, milyen békés. Pedig az ellenzéknek is érdeke volna, hogy legalább teljesíteni tudja ellenzéki: igazi föladatát. És az is tagadhatatlan, hogy Lukács László miniszterelnök és a vezetése alatt álló kormány az ellenzék koncentrált ujabb rohamából győzelemmel került ki. Ha volt szükség a korona változatlan bizal­mának dokumentálására, az megtörtént a Zichy János gróf esetének kapcsán. Ha volt szükség a munkapárt bizalmának ki­fejezésére, az megtörtént a munkapárt tegnapi értekezletén a Ghillány báró beszé­dének kapcsán, lelkesedéssel fejezvén ki a kormányzó többség ragaszkodását Lu­kács Lászlónak nemcsak politikája, hanem személye iránt is. Gondolkodó ember szá­mára ez a két megnyilatkozás nem mon­dott ujat. De az ellenzéknek az utóbbi na­pokban fölfokozott agitációjával szemben, amellyel (részben az időközi választások­ra való tekintettel is) az országot el­árasztották, hasznossá teszi még a magá­tól értetődő dolgoknak hangsúlyozását is. A korona és a párt részéről történt megnyilatkozás érintetlennek, sőt az eddiginél is szilárdabbnak mutatja a kor­mány alkotmányos alapját, amely semmi egyéb, mint e két tényezőnek együttes bi­zalma, A magyar politikai közéletnek egyik tévedése, hogy a kormány helyzetét az el­lenzék kisebb-nagyobb indulatrohamai sze­rint itéli meg. Holott kétségtelen, hogy a kormány ereje és biztonsága nem az ellen­zék kedélyei diszpozíciójától függ, hanem kizárólag a saját pártjához és a koronához való viszonyától. Sőt vannak helyzetek, amikor annál erősebb a kormányzat, men­nél élesebben ostromola őt az ellenzék. A mai helyzet körülbelül ebbe a ka­tegóriába tartozik. Végső elkeseredett tá­Mámorosan. Irta: Csehov Antal. Ketten ültek egy külvárosi vendéglő kü­lön asztalánál: Frolow, a gyáros, szép barna férfi és jogtanácsosa, Almer ügyvéd. Ez utób­bi idősebb volt, nagyfejű és egészen rövidre nyirt hajat viselt. Bálból jöhettek, mert frakk és fehér nyakkendő volt rajtuk. Az ajtóban álló pincéren kivül senki sem volt a terem­ben. Frolow, a gyáros rendelte igy, ki uri­módon szeretett mulatni. Nagy pohárból itták a pálinkát, s hozzá osztrigát nyeltek. — Pompás, pompás, — szólt Almer. — Az én találmányom ez. A pálinka éget és kutyamód marja a torkot, de ha osztrigát nyel rá az ember, egész kellemesen érzi ma­gát. Ugy-e? Frolow koccintásra emelte poharát, de nem itta végig, mert egy bajusztalan, őszes szakállú pincér egy tál mártást tett az asz­talra s megkérdezte attól, hogy mi az? — Sauce provencale, a heringhez hoz­tam. — Mit, te igy tálalsz, — ordított a gyá­ros anélkül, hogy a tálat megnézte volna. — Te buta, még fölszolgálni sem tudsz? Frolow szép, szelíd, bársonyfényü sze­me fölvillant. Az asztalkendő egyik sarkát ujjára csavarta, aztán egy könnyű mozdulat, — és gyertyatartók, üvegek, minden-min­den zörögve, sikongva, csörömpölve hullott a padlóra. — Ügyesen tudod, — szólt mosolyogva Almer. — De ülj kissé távolabb, mert lábad a kaviárba lép. — Küldjétek ide a mérnököt, — kiál­totta a gyáros a pincérek felé, akik régen hozzászoktak az eféle katasztrófákhoz és egykedvűen hozták rendbe az asztalt és kör­nyékét. — Az ember iszik és nincs semmi gyö­nyörűsége benne. Minél többet öntök ma­gamba, annál józanabb leszek. Mások vi­dámmá válnak a pálinkától, bennem csupán düh, undok gondolat és álmatlanság keletke­zik belőle. Miért is nem találnak ki az em­berek valami más gyönyört, mint henyélni és dorbézolni? Most már vörös bort ittak. — Mi van veled, — kérdezte Almer és csodálkozva nézett barátjára. — Mi bajod? — Szamárság. Valami nehéz gondolat feszíti agyamat és nem birok szabadulni tőle. Almer intett a pincérnek s az egy ala­csony, gömbölyű, kövér emberkét engedett be a terembe. Pofája ostoba volt, mint valami fabábué. Hóna alatt gitárt hordott s mikor megállt, katonásan szalutált. A gyáros bort és konyakot öntött egy pohárba, aztán sót, borsot tett hozzá, meg­keverve s átadta a gömböcnek. Ez egy haj­tásra kiitta. — Disznó, — mondá Frolow. — Annyira megszokta már ezt az italt, hogy a tiszta bortól rosszul lesz. Ülj le no és énekelt. — Trim-tram-tram — Margarita .... Most már pezsgő volt az asztalon és Frolow sokat ivott. Öklével verdeste az asz­talt s Almer füléhez hajolt súgva: — Gyűlölöm a feleségemet! Az ügyvéd bámulva nézett rá. — Te nem tudod, mit beszélsz. — Tudom. Gyűlölöm a feleségemet, Marja Michailownát, — dadogta a gyáros. — Gyűlölöm — punktum. — Miért? — Azt már nem tudom. Két évvel ez­előtt szerelemből vettem el. Most pedig gyű­lölöm, mint a leggonoszabb ellenségemet, vagy a legocsmányabb parazitát. És nem találom meg az okot, miért. Csak gyűlölöm. Szavát, tettét, hangját, minden mozdulatát. Pedig ő szép, okos, előkelő . . . A gömbőcember énekelt: „A tiszt urakért rajongok . . — Hü és becsületes — dadogta egyre részegebben a gyáros. — Az igazat megvallva, nekem mindig ugy tetszett, hogy Marja Michailowna nem hozzád váló, — mondta kis szünet után só­hajtva az ügyvéd. — Ezzel azt akarod mondani, hogy ő finom és müveit, én pedig . . . Nem. Arany­éremmel kitüntetve végeztem a kereskedelmi iskolát és háromszor voltam tanulmányúton

Next

/
Oldalképek
Tartalom