Délmagyarország, 1913. március (2. évfolyam, 50-74. szám)

1913-03-01 / 50. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Kiadóhivatal Kárász - utca 9. • • • • « egész évre . K 24-— félévre.... K 12.— egész évre . K28-— félévre.... K 14-— • • • • • Nappali-telefon: 305. negyedévre K 6-— egy hónapra K 2 — negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Kiadóhlvatali-telefon: 305. ÉJIell-telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Kiadó telefonja: 81. Szeqed, 1913. li. évfolyam 50. szám. Szombat, március 1. A legnagyobb fordulat. Tisza István gróf mára rendkívül érdekes cikket irt Az Újságba. Többek között ezeket mondja: Előttünk fekszik egy javaslat, amelynek bizonyára vannak hibái, mint minden emberi műnek, amely talán sok részletében javításra szorul, de a mely a radikálizmus özönvizétől megmenti a nemzetet. Ennek a javaslatnak megvitatására, javítására és biztonságba helyezésére kellene mindazoknak egyesülniük, akik igazán szivükön viselik a nemzet érdekeit. Erre a munkára küldte ide a nemzet a képviselőház többségét. És ezt a föladatot ruházta a kisebbségre is. A nemzet iránti legszentebb kötelességeikről feledkeznek meg azok, akik nemcsak részt nem vesznek e munkában, de a vádaskodás, a sárral dobálás nemtelen fegyvereivel fordulnak az ellen a férfiú ellen, aki éppen most teszi meg a nemzetnek ezt a nagy szolgálatot. Nem, jó urak, ez csúnya, méltatlan s az országra káros munka. E térre nem csábithatják még egyszer a nemzetet. Egyszer megtette azt, egyszer követte önöket a szenvedély, a rombolás útjára. Akkor hitt még önökben, akkor a hazáját féltő előrelátás hiába emelte föl óva intő szavát. Akikor keresztül gázoltak azokon, akik saját testükkel védték önöktől a nemzetet. Ma ismeri önöket a nemzet. Mindnyájunk lelkében élnek az önök első nagy diadalának szomorú emlékei. Azok a tanulságok, amiket az önök cselekedetei minden ékesszólásnál meggyőzőbb erővel oltottak a nemzet lelkébe, hosszú időre fölnyitották szemét. Ideig-óráig hozhatnak nyugtalanságot a közhangulatba, de azt az építő, produktív munkát, amelyre a nemzetnek, ha élni akar, föltétlenül szüksége van, nem fogják még egyszer megakasztani. Térjünk napirendre a botrányok, a piszkolódás, a gyűlölség romboló munkája fölött. Lássunk a mai nap nagy föladatának, a választójogi reformnak becsületes megalkotásához. Parancsoló kötelességünk ez, amely egész szellemi és erkölcsi erőnket, lelkünk legjavát igényli és azt a komoly felelősségtudatot, amelyet mindenkinek éreznie kell, aki a nemzet bizalmának letéteményese. Ezeket irja Tisza István gróf Láthatjuk, milyen lojális, milyen békés. Pedig az ellenzéknek is érdeke volna, hogy legalább teljesíteni tudja ellenzéki: igazi föladatát. És az is tagadhatatlan, hogy Lukács László miniszterelnök és a vezetése alatt álló kormány az ellenzék koncentrált ujabb rohamából győzelemmel került ki. Ha volt szükség a korona változatlan bizalmának dokumentálására, az megtörtént a Zichy János gróf esetének kapcsán. Ha volt szükség a munkapárt bizalmának kifejezésére, az megtörtént a munkapárt tegnapi értekezletén a Ghillány báró beszédének kapcsán, lelkesedéssel fejezvén ki a kormányzó többség ragaszkodását Lukács Lászlónak nemcsak politikája, hanem személye iránt is. Gondolkodó ember számára ez a két megnyilatkozás nem mondott ujat. De az ellenzéknek az utóbbi napokban fölfokozott agitációjával szemben, amellyel (részben az időközi választásokra való tekintettel is) az országot elárasztották, hasznossá teszi még a magától értetődő dolgoknak hangsúlyozását is. A korona és a párt részéről történt megnyilatkozás érintetlennek, sőt az eddiginél is szilárdabbnak mutatja a kormány alkotmányos alapját, amely semmi egyéb, mint e két tényezőnek együttes bizalma, A magyar politikai közéletnek egyik tévedése, hogy a kormány helyzetét az ellenzék kisebb-nagyobb indulatrohamai szerint itéli meg. Holott kétségtelen, hogy a kormány ereje és biztonsága nem az ellenzék kedélyei diszpozíciójától függ, hanem kizárólag a saját pártjához és a koronához való viszonyától. Sőt vannak helyzetek, amikor annál erősebb a kormányzat, mennél élesebben ostromola őt az ellenzék. A mai helyzet körülbelül ebbe a kategóriába tartozik. Végső elkeseredett táMámorosan. Irta: Csehov Antal. Ketten ültek egy külvárosi vendéglő külön asztalánál: Frolow, a gyáros, szép barna férfi és jogtanácsosa, Almer ügyvéd. Ez utóbbi idősebb volt, nagyfejű és egészen rövidre nyirt hajat viselt. Bálból jöhettek, mert frakk és fehér nyakkendő volt rajtuk. Az ajtóban álló pincéren kivül senki sem volt a teremben. Frolow, a gyáros rendelte igy, ki urimódon szeretett mulatni. Nagy pohárból itták a pálinkát, s hozzá osztrigát nyeltek. — Pompás, pompás, — szólt Almer. — Az én találmányom ez. A pálinka éget és kutyamód marja a torkot, de ha osztrigát nyel rá az ember, egész kellemesen érzi magát. Ugy-e? Frolow koccintásra emelte poharát, de nem itta végig, mert egy bajusztalan, őszes szakállú pincér egy tál mártást tett az asztalra s megkérdezte attól, hogy mi az? — Sauce provencale, a heringhez hoztam. — Mit, te igy tálalsz, — ordított a gyáros anélkül, hogy a tálat megnézte volna. — Te buta, még fölszolgálni sem tudsz? Frolow szép, szelíd, bársonyfényü szeme fölvillant. Az asztalkendő egyik sarkát ujjára csavarta, aztán egy könnyű mozdulat, — és gyertyatartók, üvegek, minden-minden zörögve, sikongva, csörömpölve hullott a padlóra. — Ügyesen tudod, — szólt mosolyogva Almer. — De ülj kissé távolabb, mert lábad a kaviárba lép. — Küldjétek ide a mérnököt, — kiáltotta a gyáros a pincérek felé, akik régen hozzászoktak az eféle katasztrófákhoz és egykedvűen hozták rendbe az asztalt és környékét. — Az ember iszik és nincs semmi gyönyörűsége benne. Minél többet öntök magamba, annál józanabb leszek. Mások vidámmá válnak a pálinkától, bennem csupán düh, undok gondolat és álmatlanság keletkezik belőle. Miért is nem találnak ki az emberek valami más gyönyört, mint henyélni és dorbézolni? Most már vörös bort ittak. — Mi van veled, — kérdezte Almer és csodálkozva nézett barátjára. — Mi bajod? — Szamárság. Valami nehéz gondolat feszíti agyamat és nem birok szabadulni tőle. Almer intett a pincérnek s az egy alacsony, gömbölyű, kövér emberkét engedett be a terembe. Pofája ostoba volt, mint valami fabábué. Hóna alatt gitárt hordott s mikor megállt, katonásan szalutált. A gyáros bort és konyakot öntött egy pohárba, aztán sót, borsot tett hozzá, megkeverve s átadta a gömböcnek. Ez egy hajtásra kiitta. — Disznó, — mondá Frolow. — Annyira megszokta már ezt az italt, hogy a tiszta bortól rosszul lesz. Ülj le no és énekelt. — Trim-tram-tram — Margarita .... Most már pezsgő volt az asztalon és Frolow sokat ivott. Öklével verdeste az asztalt s Almer füléhez hajolt súgva: — Gyűlölöm a feleségemet! Az ügyvéd bámulva nézett rá. — Te nem tudod, mit beszélsz. — Tudom. Gyűlölöm a feleségemet, Marja Michailownát, — dadogta a gyáros. — Gyűlölöm — punktum. — Miért? — Azt már nem tudom. Két évvel ezelőtt szerelemből vettem el. Most pedig gyűlölöm, mint a leggonoszabb ellenségemet, vagy a legocsmányabb parazitát. És nem találom meg az okot, miért. Csak gyűlölöm. Szavát, tettét, hangját, minden mozdulatát. Pedig ő szép, okos, előkelő . . . A gömbőcember énekelt: „A tiszt urakért rajongok . . — Hü és becsületes — dadogta egyre részegebben a gyáros. — Az igazat megvallva, nekem mindig ugy tetszett, hogy Marja Michailowna nem hozzád váló, — mondta kis szünet után sóhajtva az ügyvéd. — Ezzel azt akarod mondani, hogy ő finom és müveit, én pedig . . . Nem. Aranyéremmel kitüntetve végeztem a kereskedelmi iskolát és háromszor voltam tanulmányúton