Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-14 / 37. szám

2 DÉLMAQYARORSZÁG 1913 február 11, Maga a demokratikus kívánság sem akarja, legalább soha egy szóval se lett fölemlitve, a magyar nemzeti érdekeket sérteni, nem akarja a képviselőház színvo­nalát sülyeszteni, sőt inkább az a hangoz­tatott indokolás, hogy az általános vá­lasztói jog mellett, tiszta választások út­ját összeülő parlament tekintélye lesz na­gyobb, ez pedig csak ugy lehet, ha a tisz­ta választás utján is csak arra való egye­sek jutnak be a parlamentbe. És mindezen vita alá sem vont igaz­ságok dacára, miért nem esik tehát szó arról, hogy törvényileg szabjuk meg ama képesitési föltételeket, melyeket mi az or­szággyűlési képviselőtől megkivánandó­nak tartunk. Miért nem kisértjük meg, tör­vény utján létesiteni biztositó intézkedé­seket, hogy a magyar parlament tagjai ha­zafias érzelműek, erkölcsösek, értelmesek, higgadtak és kötelességtudók legyenek és maradjanak. Olyan egyszerű, könnyű dolog és olyan erős közvetitő a kivánt béke meg­teremtésére. — Hiszen ha ez utón sikerül mellőzni azt, — mitől a honatyák jogosan félnek, — hogy a .magyar nemzeti fölény az uj választási törvény által veszélyez­tessék, akkor a demokratikus kívánságok kiszolgálásának akadálya többé alig lesz. A miniszterelnök Bécsben. Lukács László miniszterelnök /szombation Bécsbe utazik, ihogy a vasárnap tartandó közös miniszter­tanácsom résztviegyem. A miniszterenlök a vasárnapi napot Bécsben szándékozik tölteni cs legkésőbb vasárnap éjjel utazik vissza Bu­dapestre, bogy a hétfőn, február 17-én meg­tartandó Lukács—Désy tárgyaláson jelen le­kessenó. A miniszterelnök beszéde a választójogi bizottságban. (Saját tudósítónktól.) A mai nap politi­kai eseménye Lukács László miniszterelnök beszéde, amellyel a választójogi bizottság a parlamenti reformról szóló törvényjavaslat általános vitáját be is fejezte. A miniszterel­nök beszéde igen jó hatást tett, mert a kor­mányelnök konciliánsnak mutatkozott mindazokban a kérdésekben, amelyekben az engedékenység a javaslat alapelveit és javas­latba megóvni óhajtott nagy nemzeti érde­keket nem érinti. Igy kijelentette a miniszter­elnök, hogy ha részletes tárgyalás során aka­dályok merülnek föl arra nézve, vájjon cél­szerű- e föntartani azt a tervezeti intézkedést, mely a munkások választójogát többi között ahhoz köti, hogy két esztendeig egyazon munkaadónál dolgozzanak, ugy hajlandó ezen korlátozást esetleg elejteni. Sok félre­értést is eloszlatott a miniszterelnök. ' Igy mindenekelőtt azt, mintha a mezőgazdaság­gal foglalkozó népességgel a javaslat mos­tohán bánna. A javaslat szerint a jövő vá­lasztók közül 59 százalék a mezőgazdaság­gal foglalkozó polgárság köréből fog kike­rülni. A harminc éves korhatárt a kormány­elnök elejtendőne'k nem ítélte. Bajos is volna más korlátját találni annak, hogy az ország értelmisége őt megillető vezető szerepet to­vábbra is megtartsa és hogy a munkásság­nak ne jusson teljesen domináló szerep a polgárság egyéb osztályai fölött, holott két­ségtelen, hogy a munkásosztály minden megbecsülése mellett sem volna igazságos a többi osztályokkal szemben. A miniszterel­nök fejtegetései mély benyomást gyakorol­tak a hallgatóságra. Az első fölszólaló a mai ülésen Vargha Gábor volt. Csak olyan reformot hajlandó V. Nem tudom, hogy fogta föl a sorsát. Csak annyit láttunk, hogy megkomolyodott. Talán örült is ennek a tallérnak, amit — sze­gény koldus — vakon talált, kotorászva az életben. Fájdalmas nosztalgia élhetett benne a távol Kelet után. Egy este meglátogattam őt. A szobája most már egy tarka és rikító szarkafészek­hez hasonlított, amelyben roskadozva és zsú­foltan álltak a badar csecsebecsék, a kinai teakészletek, állványok, porcellánok, vázák. Az asztalán tusosedények. Tao és Konfueius könyvei. Ágya fölött egy nyugalmas, barna szobor, petyhüdt arccal, lógó emlőkkel, egy ijesztő fa-Buddha, aki könyös és idegen szemmel nézett le rám és a sápadt fiúra, akit egy szó, egy hülye ötlet, egy farsangi tréfa tett a hivévé. — Minden pénzemet ezekre költöm, — mondta. A könyvtára a szenesládán egy kinai gyűjtemény volt. Érthetetlen ákombákomok, furcsa pergamenek, zavaros irások. Egy kis étagére-en pedig egy másik vasszobor. — A Pusztulás Istene. Kezembe adta a szobrot. Egy kaján és kárörvendő gnóm volt, egy táncoló és go­nosz isten, aki vigyorogva ujjong mindenen és táncol életek és romok fölött, bősz harag­gal rázva hosszú copfját: a testet öltött pusztulás. Ijedten néztem rá a sötétes szo­bában. Majdnem leejtettem a földre. VI. — Fiuk, — mondtam másnap, — kegyet­len a tréfa. Hagyjuk abba. Képzeljétek, ez a szerencsétlen csakugyan megtanult kínaiul. — Óriási, harsogta a röhögő kórus. — Iszonyú, — mondták elsápadva má­sok. Fáztunk és melegünk volt. De a kinai emberen már nem lehetett segíteni. Mogor­ván tünt el a szemünk elől a kinai könyvei­vel és a rongyaival. Pár hónap múlva már alig került a szemünk elé. Egyszer valaki látta még egy vendéglőben, amint egy cop­fos kinai odament asztalához és hamutartó­kat kinált neki. Állítólag kínaiul beszéltek, örültek egymásnak és mosolyogtak. Mások szerint azonban ez a találkozás is mese. Sze­gény fiu rettegett a kínaiaktól és mértföldre futott tőlük, ha látta őket, otthagyva vacso­ráját, a borát, nehogy beszédbe kelljen ele­gyednie velük és kisüljön a hazugsága. Egye­lőre a kinai nyelvtant tanulta éjjel és nap­pal. Egy év mult el és nem láttam. Aztán egy éjjel találkoztam vele, hajnal felé, az Üllői­uton. Már majdnem csontvázzá aszott. Mi­kor köszöntöttem, nem ismert meg. Azóta nem is láttam. VII. Akkor már nagyon messze volt. Kíná­ban, a porcellán tornyok között vagy még távolabb. Nem is igen lepett meg, amikor pár évre Pekingből kaptam tőle levelet. Azt irta benne, hogy jól van, dolgozik és boldog. De a szájamban keserű lett a szivar és egy­szerre unalmasnak és érthetetlennek tetszett a könyv, amit olvastam. Arra gondoltam talán, hogy egyszer majd azért kell meg­halnom, mert valaki elneveti magát. Múltkor tudtam meg, hogy tavaly nyáron, forró au­gusztusban, elragadta a sárgaláz. Sokat nyo­morgott. Tussal festett furcsa figurákat és ábrándokat' nyers selyemre. Ebből tengő­dött. A halált azonban nyugodtan fogadta, mint egy bölcs ázsiai ember. Egy apró teás­csésze állt a bambusznád-asztalon, az ágya mellett és egy rézsutszemü kis kinai ápolónő fogta le szemeit. Különben azt mondják, hogy az utolsó években már egész jól beszélt ídnaiul. támogatni, amely a magyarság szupremá­ciáját biztosítja. A kormány javaslata megfe­lel ennek a szempontnak s ezért általános­ságban örömmel elfogadja. Azok a felszólalá­sok, melyek az erdélyi magyarság veszedel­mét ecsetelték, kell, hogy gondolkozóba ejt­senek minden jóérzésű magyar embert. Ez­zel a veszedelemmel szemben sürgős \ és mélyreható akcióra van szükség. A közigaz­gatás államosításának nyomon kell követnie a választójogi reformot, még pedig a községi jegyzői kar államosításával /együtt, Telecsky Kristóf az ipari munkásság számára minél liberálisabb jogkiterjesztést kiván. A sokat hangoztatott nemzetiségi ve­szedelemmel szemben utal a szerbek haza­fiságára, amely a legnehezebb időkben is megállotta a próbát. A 30 éves korhatár le­szállítását óhajtja. A 20, illetve 40 koronás adócenzust magasnak tartja. Szulyovszky , Gusztáv azokkal a felszó­lalásokkal szemben, amelyek a felvidéki nem­zetiségi mozgalmakat , ecsetelték, kijelenti, hogy a maga részéről sohase tapasztalt oly jelenséget, mely arra vallana, hogy a tótok kifelé gravitálnak. Kívánságaik gazdasági és kulturális természetűek s egy kis jóakarattal teljesíthetők a nemzeti érdekek sérelme nél­kül. Sajnálja, hogy az ellenzék nem vesz részt a reform tárgyalásában, de ezért a tá­volmaradásért reája hárul minden felelős­ség. í íj Latinovics Pál Issekutz Győzővel szem­ben a reform minél gyorsabb megoldásának hive. Az ipari munkások jogkiterjesztését szívesen látja. A hat elemi osztály elvégzése olyan föltétel, melynek a. legtöbb helyen ne­hezen tud a lakosság megfelelni. A 30 éves korhatár a mezőgazdasági népesség szem­pontjából nem kívánatos. A területi cenzus­sal szemben az egységes adócenzust óhajtja. Tallián Béla báró szerint a radikális jog­kiterjesztés a parlament színvonalának lesü­lyedését fogja eredményezni. Ha a reform következtében 60—80 nemzetiségi és 20—30 szociálista képviselő kerülne be a parlament­be, ez kész veszedelem lenne a magyarságra nézve is. Az osztályparlament vádját nevet­ségesnek tartja, mert a magyar törvényho­zás ötven esztendőn keresztül mindig az ipari érdekeket pártfogolta a mezőgazdaság érdekeivel szemben. Helytelennek tartaná, ha most megint az ipari munkásságot favorizál­nák a mezőgazdasági népességgel szemben. Sürgeti a reformmal kapcsolatban a népok­tatási törvény végrehajtását. A Területi cen­zus a magyar vidékek rovására fog érvé­nyesülni. Kívánja annak kimondását, hogy az ügyvéd, ha képviselővé választják, ne foly­tathasson gyakorlatot, A/közigazgatás álla­mosítását a jegyzői kar államosításával együtt kell végrehajtani. Melczer Vilmos után, aki a szászok szempontjából foglalkozott a javaslattal. Szentiványi Gyula mondott rövid beszédet. Ugrón Zoltán szólalt még föl, majd a miniszterelnök mondott nagyobb beszédet. A MINISZTERELNÖK NYILATKOZATA. ' Lukács László miniszterelnök azokkal szemben, akik a javaslat tárgyalásának el­halasztását kívánják,, arra hivatkozott, hogy a mai politikai helyzetért nem a kormányra hárul a felelősség, hanem az ellenzékre, a kormány mindent megtett, hogy az ellen­zéket rávegye a parlamenti tanácskozásban való részvételre, de hogy ez nem sikerült, arról a kormány nem tehet. A reformot most már nem lehet elodázni. , Antal Gézának azt az álláspontját, hogy a választói jogosultságot a magyarul irni és olvasni tudáshoz kellene kötni, nem helyes, mert ez igazságtalanság lenne a nemzetisé­gekkel szemben. Az, hogy a nemzetiségek nem tudnak mind magyarul, első sorban a magyar állam lelkiismeretét terheli. A nem­zethez való hűség és ragaszkodás különben sem függ a magyar nyelv ismeretétől.

Next

/
Oldalképek
Tartalom