Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-29 / 23. szám

Sz«rKes2tŐ8Óg Kárász utca 9. Nappali-telefon: 305. ; Éjjeli-telefon: 10-83. Előfizetési ár Szegeden egész évre . K24- félévre.... K12. negyedévre K 6--— egy hónapra K 2Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28 — félévre.... KM*— negyedévre K T— egyhőnapraK 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9 3+5 KiadénivatalMaieionft'gm Kiadó telefonja: 81. Szeged, 1913. II. évfolyam 23. szám. .,!'! '!!•,.!• s'ii"r-ri-iwp Szerda, január 29. A forradalom titkaiból. Nyugateurópában bizonyára nehezen értik meg az emberek, hogyan volt lehetséges ,egy alig kétszáz főnyi csapatnak végrehajtania az államcjsinyt, kierőszakolni a Kiamil-kabinet bukását s vele eltemetni az egész rendszert, melynek — tagadhatatlan — rengeteg hive van még ma is, szerte az országban, különösen a papság köreiben, nem nehéz megérteni annak, aki csak valaha is látta Konstantinápolyt, azt a bábeli zűrzavart, amely itt lakosság, nyelv, viselet és nézetek dolgában uralkodik. Az embernek csak oda kell állania a Merdsancsarsü-re, a nagy bazár egyik főutcájára, hogy egy félórán belül a világ minden nyelvén beszélő embereket láthasson: angolokat, franciákat, olaszokat, indusokat, de még kinaialkat, japánokat is. Abból az egymillió lakosból, amely a várost lakja, alig egyharmad a török, további egyötöd a görög, egyötöd az egyéb idegen, sok a bolgár és szerb, rengeteg az örmény, az albán és a zsidó. Azok az elemek, akik ma Törökország ellenségeihez szítanak, erősen túlsúlyban vannak a város falain beiül s amióta a balkáni háború kitört, egyre növekedő remegéssel várták, hogy mikor bomlik meg ebben a Babylonban minden rend s kezdődik az öldöklés, fosztogatás, a mozlimok kikergetése a maguk saját fővárosából. Az ilyen tűzfészekben, amilyen Konstantinápoly, nagy haitalom kétszáz vakmerő lármázó, semmitől meg nem riadó ember. A katonaságtól nem kellett tartamok. Az a tény, hogy a forradalmárok csapatának élén ott lovagolt Enver bej, magában elegendő lett volna arra, hogy akár egy egész hadosztályt is lefegyverezzen. A török katonaság körében nincs népszerűbb ember nála. Valósággál bálványozzák s ő valóban rá is szolgált erre a nagy megbecsülésre. óriási kvalitású ember, aki mindannyiszor ott volt, valahányszor Törökországnak határozott, erős kézre volt szüksége s mindannyiszor eltűnt, valahányszor a címeiket, rangokat, kitüntetéseket osztogatták. 1908-ban, mikor Abdul Hamid szultánt kényszeritettók az alkotmány helyreállítására, ott volt, szervezett, dolgozott. Miikor a cél el volt érve, odahagyta Konstantinápolyt s elment katonai attasénak Berlinbe. Egy esztendővel később azonban, miikor Abdul Hamid megszegte az alkotmányt, ismét odahaza termett, szinte első volt a barriikádókon s talán ő ejtette foglyul Abdul Hamidot s ő ültette trónra Mohamedet. Aztán ismét csak eltűnt. Visszament Berlinbe s ott dolgozott tovább. Alig tört ki azonban az afrikai partokon a háború, itthon termett, kiválasztotta magánák a legnehezebb s a leghálátlana'kk pozíciót s elment Cvrenai~r ív.kába az arabok ellenállását szervezni. Ugy szervezte, hogy az olaszok bizonyára még sokáig keservesen fognak visszaemlékezni reá. Az a tüntetés, melyet a hadi iskola növendékei a kormányválságot követő napon rendeztek a Bajazid-téren, a szeraszkenatus, a hadügyminisztérium palotája előtt, elsősorban neki volt. Már az a másik ováció, melyet a főváros népe rendezett, amikor Mahmud Sefket basa, az uj nagyvezér, bevonult a magas porta falai közé, nem Mahmud Sefketnek, az embernek, hanem Mahmud Sefketnek, a kormányelnöknek szólt. Ugyanazok s talán ugyanígy ujjongtak volna akkor is, ha az államcsíny nem sikerül s Kiamil vonult volna végig az utcáikon. Huszonharmadikán, mikor a portán legnagyobb volt a zavar, alig néhány lépésnyire a megostromlott államtanács palotájától betértem egy kahveba. Néhány török ült benne s maga alá húzott lábakkal, hol a nargilét szopogatta, hol a íindzsát emelte az ajkához. Alig száz lépésnyire tőlük dühöngött a forradalom s ők arra sem tartották érdemesnek a dolgot, hogy kimenjenek az utcára. A kavedzsit kérdeztem meg, hogy tudja-e mit történik az utcán? — Ülj, effendim, — felelte — igyál kávét, szidd el a nargilét s ne avatkozz a hatalmasok dolgába. A hatalmas dk dolga Az ősanya. Irta : Scossa Dezsőné. Vidám mulatozás folyt az ősrégi dormándi kastélyban. A ház bájos leányának, a szőke Évikének születésnapját ünnepelték. A fiatalság táncra perdült, nem törődve azzal, hogy program szerint csak vacsora után •szabad lett volna a táncot (megkezdeni, holott csak délután öt óra volt. De. a kis huncut Mándy Piroska mindenáron bosztonoz-ni akart. A komolyabb öreg urak a „csöndes" mellett szórakoztak, .mig egy másik csoport az örökké fiatal házigazda: Dormándy Pali mókái fölött kacagott. Arról volt hires hét vármegyében, hogy neki volt a legíessebb feleségei Irina asszony, a legszebb leánya: Éviké, a legjobb bora s a 'leghíresebb ménese. Maga is ritka szép szál ember volt s oly szókimondó ember hírében állott, hogy a megye nagyhatalmú főispánja Bélty Ákos is /tartott tőle. Mert ha ő szólásra emelkedett, „kérem alássan, szépen kérem !"-mel kezdte, de a menydörgös menykővel végezte. Ugy leleplezte egyszer a dúsgazdag Lonki bérlői is, hogy .az kénytelen volt a .megyéből elköltözni. Most is. azzal kezdte: — Már kérem alássan, akár hiszik, akár nem, az ősanyák képe oly ritka műremek, 1 hogy Sándor' barátom fülig szerelmes belé. Addig könyörgött, hogy lefesthesse a párisi kiállításra, mig végre — Éviké is hízelgett mint egy kis macska s ez volt a legfőbb érv — beleegyeztem. Érdekes egy kép! Dacára, hogy ravatalon fekszik, kivehető klasszikus profilja s egy csodálatos, rejtélyes vonás ajkai körül, melyet ricm tudom Sanyi öcsén:, hogy adsz vissza vásznodon. Nyárády Sándor, a jónevü festőművész, akibe a vármegye összes asszonyai, leányai szerelmesek voit.iK. ő azonban csakis művészetének élt, komolyan fölsóhajtott: — Hisz ez az éppen Pali bátyám, ami kétségbe ejt. Mindennap újra és ujira kezdem, de eltalálni azt a kifejezést, amely az egész arcnak oly mesés báját kölcsönöz, nem tudom — Mit szólná! öcsém, ha az eleven „ősanyái" varázsolnám eléd? - Ugyan ne mókázzon Pali bátvám. nincs olyan földi teremtés a világon. _ — Hm! Majd meglátjuk, kérem alássan. De most hozd ki a képet, mert látom, az asszonyok égnek a kíváncsiságtól, hogy személyesen győződjenek meg ritka műkincsem értekéről. Pár perc múlva Nyárády egy nagy arcképpel tért vissza s a bámulat halk moraja hallatszott egy pillanatra, majd a meghatottságnak adott helyet, látva egy csodálatosan érdekes, /klasszikus arcot, földöntúli misztikus kifejezéssel — a ravatalon. — Nagyon érdekes — jegyezte meg Bolváryné, a szép kis özvegy — de mégis csak halott. — Hiszen ez az, ami engem, kétségbeejt, — kiáltott föl önfeledten Nyárády. — Csak nem, komolyan szerelmes a képbe? — nevetett Irina asszony. — Bevallom, hogy igen! — mondá Nyá rády. Hangos kacaj volt a visszhang e kijelen tésre s a pillanatnyi komolyság, mely elfogta a társaságot, vidálm derültségnek adoti helyet. — Csönd hölgyeim, a dolog kezd vesze delmessé válni, mindjárt meglátják. E percben kinyílt a terem ajtaja s Évi ke átkarolva vezetett egy halvány, érdekes asszonykát, akit mosolyogva mutatott be: — Itt van az „ősanya", amint apuska nevezni szokta. í i * Éviké hamiskásan nevetett s hozzátette: — Miczonka haragudott ezért, de hiába, ezért ő mégis a mi legkedvesebb „ősanyánk" marad. Irina asszony melegen megölelte a komoly asszonykát, majd Dormándy (mutatta be: — Hugóm Lippay Józsefné, a hires urlovas. Szepi báró felesége, akit hosszú évek után tegnap láttunk viszont. Nos hölgyeim, nem-e az eleven „ősanya" ő? — De Pali bácsi! —* Jó, jó, húgom! Hölgyeim, tessék nyilatkozni.